Artportal.hu

Versenyben a közönség figyelméért -- A kinevezéseddel évtizedek óta először támadt zavar abban a „hatalmi kirakósban”, amely a hazai színtéren a legfontosabb pozíciók birtoklására jellemző. A mozdulatlan struktúrában mozdíthatatlan vezetők (igazgatók, főszerkesztők) legfeljebb csak az egyik hatalmi pozíciót cserélgetik egymás közt egy másikra. A változatlanságban érdekelt összetételű bizottság ezúttal is tette a dolgát és a „folyamatosságra”, Fabényi Julia mandátumának meghosszabbítására szavazott. A miniszternek azonban láthatóan más információi lehettek a hazai intézményi helyzettel kapcsolatban, s ezek alapján meglepetésszerűen szembehelyezkedett ezzel a döntéssel. Az internetes gyalázkodás miatt forrónak tűnt számára Bencsik Barnabást választani, de mivel a változás mellett volt, a további „kínálatból” rád esett a választása. -- Ezt így is láthatnám, de a miniszter kétszer is felhívott -- először a kinevezés pillanatában, aztán a 168 órában megjelent Bencsik-interjú kapcsán --, és biztosított róla, hogy a döntés nem a névtelen levél következménye, hanem az ő háttér-információi alapján született. A közvélemény számára ezt problematikus lett volna kommunikálnia, de fontosnak tartotta, hogy én ne érezzem úgy, egy játszma része vagyok, hanem tudjam, szakmai támogatottságot élvezek. -- Az a különös helyzet állt elő, hogy a bizottság döntésével -- ismerve a pályázók nyilvánosságot is vállaló körét -- a szakmai közvéleménynek az a része, amelyik hosszú ideje foglalkozik itthon a nemzetközi értelemben vett kortárs művészettel és a változásban érdekelt, nem érthetett egyet. A tekintélyeket megkontrázó miniszteri kinevezést ennek ellenére a szakmai konszenzus semmibevételeként lehetett értelmezni. -- Én az első olyan pillanatként élem ezt meg, amikor egy generáció -- már nem is olyan fiatalok, hiszen évtizede tudunk egymásról és működünk együtt -- elgondolkodhat azon, hogy amiért eddig siránkozott, azt most valóban meg tudja-e valósítani. Eddig a két legnagyobb intézmény, a Ludwig és a Műcsarnok bevehetetlen bástya volt a kortárs kiállítások rendezésével foglalkozni kívánók számára. Erre a helyzetre sok mindent rá lehetett fogni: a magyar művészet nemzetközi kommunikációjának hiányát, a szakma középgenerációjának szétforgácsolódását (mivel referenciaértékű rendezvények létrehozására nem volt módja, és ezért nem tudott továbblépni), valamint a hiányzó összefogást. De most nemcsak nekem kell bizonyítanom, hanem közösen azt is, hogy tényleg van együttállás, és meg tudjuk azt valósítani, amit a lengyelek vagy a szlovének -- vagy pedig csak a szánk járt. -- Egyetértek veled. De miképp fogsz hozzá? -- Először is látni kell, hogy létezik a műcsarnoki struktúra, a műcsarnoki világ és a másik, a falakon kívüli. Létre kell hozni azokat a csatornákat, amelyek azt bizonyítják, hogy ez a kettő kapcsolatban áll, egymásra reflektáltan működnek. Ezért építettem a pályázatomat a kommunikáció kérdésére. Fontosnak tartom, hogy olyan, a kommunikációhoz kapcsolódó feladatokat is felvállaljunk, melyek nincsenek feltétlenül benne a Műcsarnok alapító okiratában. A kortárs művészettel foglalkozó kiállítóhelyek országos összekapcsolását egyrészt a fenntartókkal való ambivalens viszonyuk indokolja, másrészt a hazai támogatási rendszernek az az iránya, mely a kiemelt rendezvények és fesztiválok felé fordult. Legalább informális szinten fontos, hogy ezek az intézmények tudjanak egymás terveiről és programjáról, mert ez minimális feltétele az esetleges együttműködésnek. A másik a magánszférára vonatkozik: a Műcsarnok vállalja fel, hogy pozitív visszajelzést ad azok számára, akik a kortárs művészet gyűjtésére, alkalmi vagy rendszeres támogatására adták a fejüket. Fórumot szeretnék teremteni számukra, ahol találkozhatnak és információkat cserélhetnek egymással. Mindez a szélesebb közvélemény számára is üzenetet hordozhat. -- Kiemelnék még egy elemet: a közönség problémáját. Ez edukatív jellegű: a kortárs képzőművészet társadalmi presztízsét kívánod megerősíteni és produkcióját bekapcsolni a szélesen értelmezett információáramlásba. Ennek nálad nincs idealisztikus, megváltástudattól fűtött jellege. A kortárs művészet érdekfeszítő nemzetközi szellemi játék, amelyben jó részt venni. Ugyanakkor racionális gazdasági keretek között zajló munkáról, ha úgy tetszik, bizniszről van szó, ami nagy pénzeket mozgat. -- Piaci verseny, amely a közönségért, az emberek figyelméért folyik, és ez először a harmincas években fogalmazódott meg, az áruházak kultúrájára adott válaszképpen. Akkor merült fel, hogy egy kiállítóhelyen is lehetne büfé vagy könyvesbolt. A közönség kérdése most újra napirendre került. Az elmúlt negyven év alatt az „elit kontra populáris művészet” kettészakadásából adódott, hogy az értelmiség számára nem volt fontos az említett edukatív funkció; mindig tudta, miről is van szó ezekben az intézményekben. A kilencvenes évek közepén mindez megváltozott, az értelmiségi szerepkör, az elitkultúra addigi formája válságba került. Ez a válság most éri el Magyarországot. Az intézmények újszerű versenyhelyzetére kell reagálni. Elsőrendű cél a kortárs művészet társadalmi fontosságát, beágyazottságát megértetni, kifejezésre juttatni. Kétféle ember létezik: az egyik, aki bejön a Műcsarnokba, a másik, aki nem. Aki bejön, az már a miénk; vevő a szolgáltatásainkra. De ki az, aki kinn marad? -- Ez a kérdés a Műértő számára is. Kik azok, akik megvehetnék és olvashatnák a lapot, de nem teszik? Miért nem kerülünk velük kommunikációs viszonyba? Két oka lehet: az egyik, hogy a termék -- ez a minősítés nekem egyáltalán nem dehonesztáló -- nem elég vonzó tartalmilag vagy szerkezetében, tálalásában; a másik, hogy nem találja meg az utat az érdeklődőhöz. -- Ugyanez érvényes a kiállításokra is. -- Az tömegességigény, amelyet feltételként fogalmaztak meg a pályázati kiírásban (hogy tudniillik fogadni kell a nagy, közönségcsalogató kiállításokat), számomra elvileg akceptálható, de kérdés, hogy ezeknek a Műcsarnokban van-e a helye. Bencsik Barnabással értek egyet: inkább gründolni kéne egy ilyen típusú intézményt, és így a többi koncepciózusan és profiltisztán működhetne. Mindez nem mond ellent annak, hogy sokkal több embert szeretnénk látni a kortárskiállításokon, és ezen dolgozni kell. Erre az ellentmondásra azt az áthidaló megoldást tudom, hogy nagyon világosan kell kommunikálni az egyes kiállítások kiindulási pontját és eredőjét. Az elmúlt évben -- a közhiedelemtől eltérően -- csak egy olyan tárlat volt a Műcsarnokban, amelyet a minisztérium kezdeményezett, a 400 év francia festészete, és jövőre egy ilyen lesz, a Clevelandből érkező rocktörténeti kiállítás. Hosszú távon azért én is a profiltisztaságot szorgalmaznám. Tömegügyben az elmúlt időszakban léptékváltás történt; 300--400 ezer nézőről beszélnek. De ha egy két hónapig nyitva tartó kortárs művészeti kiállítás eléri a százezres látogatottságot, az már nagy eredmény. Ha ötvenezren jönnek, az úgy fest, hogy az összes teremben mindig van mozgás. Szerintem ez az 50--100 ezres sáv megcélozható. Ebben nemcsak a kommunikációnak lesz szerepe, hanem annak is, hogy milyen irányt választunk a művészek bemutatásában. Az egyik a tematikus kiállítás, amelyből kiderül, miről is beszél, mit állít a Műcsarnok. A másik egészen fordított megközelítés. Abból indul ki, hogy ha kiállításokat néz az ember, vajon rá tud-e mutatni egyes művekre, amelyek méltán számíthatnak közönségsikerre. Ahol az élmény a látványból indul ki, ahol a látvány ragadja meg a nézőt, és a szöveges magyarázat csak ráadás. Én belefogtam egy ilyen játékba, ilyen műveket gyűjtök a saját „titkos” listámra. -- A nézőszám-mizériáról még az jut eszembe, hogy igencsak megtévesztő lehet. A 400 év… kiállításra betóduló nézők tömege azt a látszatot keltheti, hogy a Műcsarnok körül minden rendben van, pedig ez az intézmény a mostani leosztásban a jelenkori művészet reprezentációjának zászlóshajója, és a statisztikát és a bevételeket feljavító nagy számok éppen ennek a legfontosabb feladatának a teljesítéséről nem mondanak semmit. De te azt tűzted ki célul, hogy legyen egy olyan kortárs művészeti intézményünk, amely saját produkcióval van jelen a nemzetközi színtéren. Ennek egyetlen módja van: az együttműködés. Vajon a mostani, mozdíthatatlannak tűnő struktúra alkalmas-e erre a feladatra? -- Nem mozdíthatatlan, mert a Műcsarnoknak nincs elfogadott szervezési és működési szabályzata. Ez a struktúra olyan funkciókat is hordoz, amelyek a hazai gyakorlatban ide hagyományozódtak: idegen szervezésű, más intézményekben és külföldön zajló kiállítások anyagának szállítmányozását, raktározását, a művek begyűjtését. A működési feladatokat el kell különíteni a szakmai problémáktól, és meg kell vizsgálni, milyen viszonyban állnak egymással, megfelelő-e a köztük zajló kommunikáció. Ez nemcsak a hetvenes évekből itt maradt belső osztálystruktúra újragondolását jelenti, hanem a falak között rekedt mentalitás megváltoztatását is. A szervezeti-gazdasági átvizsgáláshoz, a tisztánlátáshoz külső szakértői segítségre lesz szükség, ha azt szeretném, hogy hatékonyabban dolgozzunk. Most egy nagyon nehéz év következik: tisztázni kell ezeket a kérdéseket, és meg kell találni a megoldási lehetőségeket. -- A strukturális reformon túl kik lesznek azok a kollégák, akikkel együtt kívánod kidolgozni a Műcsarnok stratégiáját? -- Ezt a négytagú grémiumot Főigazgatói Tanácsnak neveztem a pályázatomban, de ennek túl bürokratikus a hangsúlya. Olyan kollégákra gondoltam, akik segítenek kontrollálni a működésemet. Ez a belső szakmai kommunikációnak egy szűkebb terepe lesz, ahol a partnernek tekintett társaim ellentmondanak, ha kell, beolvasnak nekem. Két új kurátort szeretnék magammal hozni: Molnár Editet és Páldi Líviát. És szó van egy külföldi kurátorról is, de illúzió azt hinni, hogy a hazai közalkalmazotti javadalmazás egy nyugati kollégának vonzó lehet. Inkább a projektekre kötött szerződésekben látok fantáziát. -- A legnagyobb tehertétel a Műcsarnok programján az egyéni kiállítások alkuszisztémája, amellyel eddig egyik igazgató sem tudott megbirkózni. Arra a „sorban állásra” gondolok, amely a művészek közötti informális hierarchián alapul, és amelyben „érezni” kell, ki mikor jöhet szóba, kinek nem volt még, akinek a korábbiak tükrében „jár”. Itt a szakmai szempontokat összezavarja a protokoll, a presztízsharc és a tekintélytisztelet. -- Ezt szerintem is kezelni kell, ami két lépésben történhet: elsőként meg kell fogalmazni és nyilvánossá tenni a Műcsarnok „mission statementjét”, misszióját és céljait, amiből kiderül, hogy ez nem pusztán egy bárki rendelkezésére álló, bizonyos kapacitású kiállítási csarnok. Másodsorban pedig olyan kurátori kiállításokat szeretnék létrehozni, melyekben az idősebb generáció képviselői is természetes módon vesznek részt, és ahol a művészetük új, friss kontextusba kerül. (http://index.hu/kultur/pol/mucs0707/)

©Andrási Gábor