partnereink
Antal Péter: Az Emberarcú Kozmosz
A Hubble Űrteleszkópot 1990-ben állította az amerikai Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Hivatal (NASA) földkörüli pályára. Az Űrteleszkóp a nevét Edwin Hubble (1889–1953) amerikai csillagászról kapta, aki a húszas években felfedezte, hogy a galaxisok színképe a színképvonalak közismert eloszlását mutatja, de ezek a vonalak a folytonos színkép vörös, a hosszabb hullámhosszak felé eső oldala felé tolódnak el, vagyis vöröseltolódást szenvednek, mégpedig a legtávolabb eső galaxisok a legnagyobb mértékűt. Ez a jelenség arra utal, hogy a galaxisok távolodnak tőlünk, és minél távolabb vannak, annál nagyobb a távolodási sebességük.
Az Űrteleszkóp tükörteleszkópja 240 cm-es átmérővel rendelkezik, amely a spektrum ultraibolya, a látható és az infravörös régióinak vizsgálatára alkalmas műszerekkel is ki van egészítve. Elképesztő előnye az, hogy megfigyeléseit, esetenként pedig a több napos expozíciós időt, nem zavarja a „légköri ablak”, hiszen keringési pályája jóval a légkör fölött húzódik, így a légköri optikai effektusok és egyéb, a légkörből eredő zavaró tényezők teljesen ki vannak küszöbölve. Jellemző a felbontásra, hogy a kinyújtott kar távolságára levő porszem által lefedett térész mögött a Hubble százezer galaxist képes elkülöníteni.
A galaxis ógörög szó, magyarul azt jelenti: „tej” – innen a mi „Tejút” szavunk, mely a saját Galaxisunk fényes, központi porsávjának a neve. Tejútrendszerünk közel százmilliárd csillagot tartalmaz. Formáját tekintve egy központi maggal bíró, lapos korong, melyből öt nagy és szintén csillagok alkotta és a Galaxis központi síkjában fekvő spirális kar nyúlik ki. Egyikükben, az un. Orion-karban foglal helyet a Nap, amely velünk együtt 225 millió év alatt tesz meg egy körfordulatot a centrum körül, mintegy 250 km/sec sebességgel.
A kozmoszt számos, a miénkhez hasonló galaxisokból álló galaxis-halmaz alkotja: a mi Tejútrendszerünk a Lokális Halmaz tagja – a halmaz összesen 23 másik galaxist is tartalmaz, köztük 13 elliptikus galaxist. A csoport legnagyobb tagja az Andromeda-galaxis.
A Lokális Halmaz egy nagyobb rendszerben, a Lokális Szuperhalmazban foglal helyet: ez a galaxis-halmazok halmaza. Ez a halmaz mintegy 50 000 galaxist tartalmaz, melyek kölcsönösen gravitációs hatást fejtenek ki egymásra.
Kozmoszunk megfigyelhető tartományának legtávolabbi objektuma az Űrteleszkóp Mély-ég Felderítés Programjának megfigyelései szerint egy rendkívüli sebességgel távolodó csillagszerű objektum, melynek fénye 13,7 milliárd évvel ezelőtt indult útjára. Irdatlan távolságok és időtartamok birodalma ez.
Már Lucretius is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a Világegyetemben felbukkanó jelenségek rendkívül egyszerű módon magyarázhatók: a preszókratikus filozófusok, Anaximandrosz, Demokritosz, Zénón és Parmenidész a mai napig helytálló következtetéseket és rendkívül precíz csillagászati megfigyeléseket végeztek: a mai fraktál-kozmológia csak igazolta gondolataikat. Eszerint a jelenségek és objektumok nagyléptékű felbontásának analizálásakor olyan mintázatok rajzolódnak ki előttünk, melyek nem csak egy irányban mutatnak feloszthatóságot, hanem a mérettartomány mindkét irányába: így saját Galaxisunk is olyan csillagrendszerek halmaza, melyekben az egyes csillagok még kisebb rendszereket alkotnak – ilyen rendszer a mi Naprendszerünk is. A Naprendszert alkotó bolygók körül kisebb objektumok, holdak keringenek – további kisebb rendszereket alkotva. Ha az atomi és molekuláris létezés tartományai felé tekintünk, további rendszerek tárulnak fel: a mikrokozmosz szubatomi világa, mely mintázatában semmi lényegi különbséget nem mutat a millió fényéves nagyságrendű mérettartományhoz képest. A világűr itt mutatkozik meg igazi mivoltában: teljes egészében üresség, melyben jószerivel pusztán néhány ideális mintázat bukkan fel. Így találta ezt Platón is. Vajon hogyan jött létre mindez? A válasz nem egyetlen képlet, mondat vagy szó. A korai antik és védikus kultúrákban a tudomány még mindent magában foglalt: például a kozmológia egyszerre jelentette ugyanazt, amit ma az asztrológia és az asztronómia szavak külön-külön jelentenek: a régi korok embere nem osztotta fel a világot „természetesre és természetfelettire”, „fentre és lentre”. A szanszkrit „bindu” ugyanúgy jelentette a pontot, mint ahogy a megnyilvánulatlan univerzum szimbólumát is magában foglalta. Évezredekkel ezelőtt az Egység tárult föl minden pillanatban és mindenben, ami csak körbevette az embert… Eredetileg minden kultúra a ciklikusságot tekintette mindennek alapjának: a bölcseknek soha nem az volt a kérdés a kozmosszal kapcsolatban, hogy az miért keletkezett, hiszen az egész kozmikus létezés egy gigantikus ciklus pillanatnyi állapotaként értelmezhető megfelelően, melynek éppen körkörössége révén értelmetlen kezdetét és végét kutatni. Mert hiszen ugyanígy keringünk mi is a Tejútrendszer központja körül, és ugyanígy fog elpusztulni, és újra felbukkanni a Naprendszer is: valójában körfolyamatról van szó, melyben születés és halál pusztán értelmezés kérdése: nincs ez másképp az élővilágban is… Ha igazán belegondolunk, ha egy gyermek megkérdezi, miért és hogyan vannak nappalok és éjszakák, évszakok és évek, érezzük, hogy nem adható ezekre racionális, hideg válasz, mely kozmikus objektumok tömegvonzásából vezethető le – mindez életidegen és valójában semmit nem magyaráz meg egy gyermeknek: hiszen a gyerekek eredendően mindent élőnek és saját részüknek tekintenek, mely tudást csak később vesztenek-, vagy nyomnak el. A világ keletkezésének okát firtató kérdésekre pedig válaszként a bölcsek általában saját homlokukra böktek.
A fotókról A gyűjtemény hivatalos lelőhelye megtalálható az Interneten, a http://www.hubblesite.org oldalon: a Magyar Csillagászati Egyesülettől 2002-ben kértünk engedélyt arra, hogy az archívumból kiválogassunk és előhívjunk mintegy 20 képet azzal a céllal, hogy azokat mindenki számára elérhetővé tegyünk. Az engedélyt természetesen megkaptuk, azóta a fotók non-profit kiállítások keretén belül kerülnek bemutatásra, hogy elgondolkodtassanak, és hogy színt vigyenek az emberek mindennapjaiba. Nem célunk tudományos vagy hittudományi kérdésekben állást foglalni, hiszen a kozmikus lét objektumai egyaránt értelmezhetőek asztro- és atomfizikai effektusokként, valamint egy tudati észlelési-értelmezési - projekciós - aktus produktumaiként egyaránt – nem is beszélve teológiailag adható válaszokról. Itt valójában episztemológiai, ismeretelméleti kérdésekről van szó, melyek paradox eldönthetetlensége abban áll, hogy a válasz (a kérdéssel együtt) mindannyiunk elméjében és lelkében ott található – és kizárólag belső átéléssel, első kézből származó tapasztalattal válaszolható meg, nem könyvekből vagy lexikonokból. Hogy saját tudatunk játéka-e a híres és fantasztikus Sas-köd; avagy a Teremtő csodálatos teremtőerejének egy újabb bizonyítéka; esetleg a Messier-katalógus M16-os jelzésű emissziós köde, mely az NGC6611-es jelet viseli az újabb csillagkatalógusokban – számunkra nem eldöntetendő és nem eldönthető kérdések: teljesen azonos értékű nézőpontok, mely az átélő személy szubjektív világképét tükrözik, és csakis azt tükrözhetik. Vagy talán minden esetben egyaránt „ugyanaz” a Nap jelenik meg egy csillagász, egy vak gyermek és egy filozófus elméjében? Korántsem. Mindhárom esetben mást jelent: egyszerre jelenti a forró plazmagömböt, melyből a föld, és így mi magunk is származunk; egyszerre jelenti azt, ami tüzes és elképzelhetetlen, és egyszerre a belső megértés és megvilágosodás szimbóluma is. A valóságról tehát semmi nem közölhető. A valóság csak megtapasztalható. Így kell szemlélni ezeket a képeket.
Már Lucretius is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a Világegyetemben felbukkanó jelenségek rendkívül egyszerű módon magyarázhatók: a preszókratikus filozófusok, Anaximandrosz, Demokritosz, Zénón és Parmenidész a mai napig helytálló következtetéseket és rendkívül precíz csillagászati megfigyeléseket végeztek: a mai fraktál-kozmológia csak igazolta gondolataikat. Eszerint a jelenségek és objektumok nagyléptékű felbontásának analizálásakor olyan mintázatok rajzolódnak ki előttünk, melyek nem csak egy irányban mutatnak feloszthatóságot, hanem a mérettartomány mindkét irányába: így saját Galaxisunk is olyan csillagrendszerek halmaza, melyekben az egyes csillagok még kisebb rendszereket alkotnak – ilyen rendszer a mi Naprendszerünk is. A Naprendszert alkotó bolygók körül kisebb objektumok, holdak keringenek – további kisebb rendszereket alkotva. Ha az atomi és molekuláris létezés tartományai felé tekintünk, további rendszerek tárulnak fel: a mikrokozmosz szubatomi világa, mely mintázatában semmi lényegi különbséget nem mutat a millió fényéves nagyságrendű mérettartományhoz képest. A világűr itt mutatkozik meg igazi mivoltában: teljes egészében üresség, melyben jószerivel pusztán néhány ideális mintázat bukkan fel. Így találta ezt Platón is. Vajon hogyan jött létre mindez? A válasz nem egyetlen képlet, mondat vagy szó. A korai antik és védikus kultúrákban a tudomány még mindent magában foglalt: például a kozmológia egyszerre jelentette ugyanazt, amit ma az asztrológia és az asztronómia szavak külön-külön jelentenek: a régi korok embere nem osztotta fel a világot „természetesre és természetfelettire”, „fentre és lentre”. A szanszkrit „bindu” ugyanúgy jelentette a pontot, mint ahogy a megnyilvánulatlan univerzum szimbólumát is magában foglalta. Évezredekkel ezelőtt az Egység tárult föl minden pillanatban és mindenben, ami csak körbevette az embert… Eredetileg minden kultúra a ciklikusságot tekintette mindennek alapjának: a bölcseknek soha nem az volt a kérdés a kozmosszal kapcsolatban, hogy az miért keletkezett, hiszen az egész kozmikus létezés egy gigantikus ciklus pillanatnyi állapotaként értelmezhető megfelelően, melynek éppen körkörössége révén értelmetlen kezdetét és végét kutatni. Mert hiszen ugyanígy keringünk mi is a Tejútrendszer központja körül, és ugyanígy fog elpusztulni, és újra felbukkanni a Naprendszer is: valójában körfolyamatról van szó, melyben születés és halál pusztán értelmezés kérdése: nincs ez másképp az élővilágban is… Ha igazán belegondolunk, ha egy gyermek megkérdezi, miért és hogyan vannak nappalok és éjszakák, évszakok és évek, érezzük, hogy nem adható ezekre racionális, hideg válasz, mely kozmikus objektumok tömegvonzásából vezethető le – mindez életidegen és valójában semmit nem magyaráz meg egy gyermeknek: hiszen a gyerekek eredendően mindent élőnek és saját részüknek tekintenek, mely tudást csak később vesztenek-, vagy nyomnak el. A világ keletkezésének okát firtató kérdésekre pedig válaszként a bölcsek általában saját homlokukra böktek.
A fotókról A gyűjtemény hivatalos lelőhelye megtalálható az Interneten, a http://www.hubblesite.org oldalon: a Magyar Csillagászati Egyesülettől 2002-ben kértünk engedélyt arra, hogy az archívumból kiválogassunk és előhívjunk mintegy 20 képet azzal a céllal, hogy azokat mindenki számára elérhetővé tegyünk. Az engedélyt természetesen megkaptuk, azóta a fotók non-profit kiállítások keretén belül kerülnek bemutatásra, hogy elgondolkodtassanak, és hogy színt vigyenek az emberek mindennapjaiba. Nem célunk tudományos vagy hittudományi kérdésekben állást foglalni, hiszen a kozmikus lét objektumai egyaránt értelmezhetőek asztro- és atomfizikai effektusokként, valamint egy tudati észlelési-értelmezési - projekciós - aktus produktumaiként egyaránt – nem is beszélve teológiailag adható válaszokról. Itt valójában episztemológiai, ismeretelméleti kérdésekről van szó, melyek paradox eldönthetetlensége abban áll, hogy a válasz (a kérdéssel együtt) mindannyiunk elméjében és lelkében ott található – és kizárólag belső átéléssel, első kézből származó tapasztalattal válaszolható meg, nem könyvekből vagy lexikonokból. Hogy saját tudatunk játéka-e a híres és fantasztikus Sas-köd; avagy a Teremtő csodálatos teremtőerejének egy újabb bizonyítéka; esetleg a Messier-katalógus M16-os jelzésű emissziós köde, mely az NGC6611-es jelet viseli az újabb csillagkatalógusokban – számunkra nem eldöntetendő és nem eldönthető kérdések: teljesen azonos értékű nézőpontok, mely az átélő személy szubjektív világképét tükrözik, és csakis azt tükrözhetik. Vagy talán minden esetben egyaránt „ugyanaz” a Nap jelenik meg egy csillagász, egy vak gyermek és egy filozófus elméjében? Korántsem. Mindhárom esetben mást jelent: egyszerre jelenti a forró plazmagömböt, melyből a föld, és így mi magunk is származunk; egyszerre jelenti azt, ami tüzes és elképzelhetetlen, és egyszerre a belső megértés és megvilágosodás szimbóluma is. A valóságról tehát semmi nem közölhető. A valóság csak megtapasztalható. Így kell szemlélni ezeket a képeket.
©Antal Péter