partnereink
Balázs Károly: (Törzs)gárda a munka frontján - Jelvények, érmek, plakettek
A fiatalabbak valószínűleg elcsodálkoznak a törzsgárda szó hallatán, ugyanakkor aligha van széles e hazában olyan család, ahol a fiók mélyén ne lappangana egy-két törzsgárdajelvény, érem vagy plakett. A törzsgárdamozgalom tulajdonképpen a munkaverseny-mozgalom korábbi formái (sztahanovista-, élmunkás-, majd szocialistabrigád-mozgalom) követésével, a szocialista munkaerkölcs nevében az amúgy egyre lazuló munkamorált volt hivatott erősíteni. A mozgalom azért is érdemel különös figyelmet, mert a törzsgárda intézményét a környező szocialista országok -- bár ismerték és dicsérték -- nem vették át.
Az új gazdasági mechanizmus 1968-as bevezetésével a vállalatok némi önállóságra tettek szert, ezen belül szabadabbá vált a bérgazdálkodás, aminek viszont egyenes következménye volt, hogy egyes területeken munkaerőhiány lépett fel, s megjelent az addig jóformán ismeretlen fluktuáció. Magyarán: a (szak)munkások egy -- nem is kis -- része akár évente többször is állást változtatott, mivel új munkahelyén mindig a korábbinál valamivel magasabb bért kért -- és kapott. Ezzel a „vándormadár”-jelenséggel (a korabeli sajtó megfogalmazása) kellett felvennie a harcot -- többek között -- a törzsgárdamozgalomnak.
A kérdés részletes tárgyalása nem lehet cikkünk feladata, de mindenképpen idekívánkozik annak megállapítása, hogy a nagy propagandaapparátussal népszerűsített törzsgárdatagság intézménye csupán a probléma tüneti kezelését jelentette. Ettől ugyanis mit sem változott a kritikus helyzetben levő vállalatok rendkívül magas -- 30 százalék körüli -- éves munkaerő-fluktuációja, ugyanakkor viszont a megfelelő munkaerő-megtartó képességgel (értsd: bér- és jutalomalappal) rendelkező vagy valamilyen módon monopolhelyzetet élvező gazdasági szervezetek egyébként is biztosak lehettek alkalmazottaik hűségében.
A törzsgárdatagok megbecsülését -- ezt a szakírók és a szakszervezeti korifeusok nem győzték hangoztatni -- mind anyagi, mind pedig erkölcsi téren megfelelő módon kívánták biztosítani.
A mozgalom létrehozásának jogi megalapozását a Munka Törvénykönyve 48. paragrafusának 2. bekezdése szolgáltatta, amely kimondja, hogy „a 25, 40 és 50 évet munkaviszonyban töltött dolgozók részére jubileumi jutalom jár”. Anyagi hátterét viszont mindenhol a vállalat gazdasági vezetésének kellett biztosítania -- a jutalomalap terhére.
A Szakszervezetek Országos Tanácsa 1970-ben külön is szükségesnek tartotta rendelkezni a törzsgárda intézményéről. Az 1970. 8. sz. határozata szerint törzsgárda mindenütt alakítható, ahol „önálló szakszervezeti szerv működik”. Feltéve, hogy a szakszervezeti szerv -- a gazdasági vezetéssel egyetértésben és a bérrendszer tekintetbe vételével -- „szükségesnek tartja a törzsgárda tagjainak külön törzsgárda szabályzatban rögzített módszerek szerinti megbecsülését”.
A gyakorlatban persze nem akadt olyan „önálló szakszervezeti szerv”, amely ezt ne tartotta volna szükségesnek, annál is inkább, mert a törzsgárdaszabályzat kidolgozása nem került pénzbe, a különböző jelentésekben pedig mindig hatásosan lehetett rá hivatkozni az évek során. A szabályzatot általában a vállalati háromszög: a vállalatvezetés, a párt- és a szakszervezeti szervezet képviselői dolgozták ki, vagy legalábbis ők fogadták el.
Az 5--15 éves törzsgárdatagsággal nem járt pénzjutalom, csupán jelvény. Az ennél régebbi munkaviszonnyal rendelkező alkalmazottak viszont jubileumuk elérésekor már pénz- és/vagy tárgyjutalomban is részesülhettek; ennek formáját és mértékét, pontosabban értékét elsősorban a vállalat, intézmény hivatalos „besorolása” (A, B vagy C kategória, azaz nagy, közepes vagy kisvállalat), illetve pénzügyi helyzete határozta meg. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján ez a pénzjutalom általában egy-két havi átlagfizetésnek felelt meg. A tárgyjutalom az esetek többségében többé-kevésbé színvonalas érmet vagy plakettet (1. kép), szerencsésebb esetben értékesebb emléktárgyat (órát, vázát vagy más hasonló darabot) jelentett.
A „Hűségért” feliratot viselő, jubiláris évszám nélküli vállalati jelvények a törzsgárdajelvények előfutárainak tekinthetők. Számuk összesen mintegy százra tehető; zömük a hatvanas években készült. Ezek egy része -- csakúgy, mint a későbbiek -- megjelenésében az állami kitüntetésekre kívánt minél inkább hasonlítani. A törzsgárdajelvény mint kitüntető jelvény jellegzetes példánya az évtized végén készült és kettős feliratot mutat: „PM Á.É.V., HŰSÉGÉRT, TÖRZSGÁRDA” (Pénzügyminisztérium Állami Építőipari Vállalat) (2. kép). Akadnak aztán egészen meglepő jubileumot megörökítő, például 4 vagy 7 éves törzsgárdajelvények. Természetesen ezek, valamint a 30 éven felüli tagságot bizonyító darabok tartoznak a gyűjtők által leginkább keresettebbek közé, mint az ezen a téren kétségkívül csúcstartó 50 éves KIOSZ-jelvény (3. kép). Az obligát babérkoszorús-vöröscsillagos példányok tömegében (4. kép) azért előfordulnak üdítő ikonográfiai kivételek is: a F.A.Ü. (Fővárosi Autóbuszüzem) jelvénye mindenképpen ilyennek számít (5. kép).
A főváros tömegközlekedésének másfél évszázadát bemutató háromkötetes kiadvány arról tudósít, hogy 1976-ban, a törzsgárdaszabályzat kiadásának évében a Budapesti Közlekedési Vállalat mintegy 12 ezer főt foglalkoztatott, és ezzel a 20 legnagyobb hazai vállalat közé tartozott. A szabályzat szerint törzsgárdatag lehetett minden, legalább három éve a vállalatnál munkaviszonyban álló dolgozó, illetve mindazok, akik áthelyezéssel kerültek a BKV-hoz és hasonló időtartalmú munkaviszonyt tudtak felmutatni. Így az összlétszám közel háromnegyede tartozott a vállalati törzsgárdához. Valamennyi dolgozó 3 év után törzsgárdaoklevelet, 5 év után pedig törzsgárdajelvényt kapott. A jelvényekből három fokozat létezett: bronz, ezüst és arany (5, 10 és 15 éves folyamatos vállalati munkaviszonynak megfelelően), adományozásukhoz azonban pénz- vagy tárgyjutalom nem társult. Az ennél régebbi munkaviszonnyal rendelkezők viszont már pénzre is számíthattak jubileumuk elérésekor. A BKV törzsgárdájának jutalmazási táblája elején szereplő 20 éves törzsgárdatag 1500 forintban részesült, míg a 40 éves törzsgárdatag a következőket kapta: a törzsgárdajelvény arany fokozata babérkoszorúban, csillaggal, emellett a Hűség Érem arany fokozata, továbbá 4000 forint, és két személyre szóló, kéthetes, térítésmentes üdülés.
A gyűjtőknek egyébként van miből válogatniuk: 1968 és 1990 között közel 5000 vállalat, hivatal és intézmény, gazdasági-társadalmi életünk majd minden szereplője készíttetett törzsgárdajelvényt. Ez óvatos becslések szerint is legkevesebb -- az egyes fokozatokkal, típus- és színváltozatokkal együttesen -- mintegy 30 ezer különböző jelvényt jelent. És akkor még nem is beszéltünk az érmekről és plakettekről. Gyűjtésük -- éppen az anyag bőségéből és jellegéből következően -- általában a szokásos témákon belül a szakágaknak (például közlekedés, élelmiszeripar) megfelelően folyik, pontosabban folydogál, mivel a téma még nem igazán érett be, vagyis hiába lezárt fejezet, nem alakult még ki igazi gyűjtőköre. Ezt az árak is mutatják: egy szép, zománcos törzsgárdajelvény még mindig egy-kétszáz forintért beszerezhető, és a legmutatósabb érmek, plakettek sem kerülnek 500--1000 forintnál többe. A pletykák szerint egy 2000 darabos kollekció tíz évvel ezelőtt 200 ezer forintért cserélt gazdát -- a vevő egy ismeretlenségét megőrizni kívánó osztrák gyűjtő volt. Egyszóval, szabad a gyűjtés!
Az új gazdasági mechanizmus 1968-as bevezetésével a vállalatok némi önállóságra tettek szert, ezen belül szabadabbá vált a bérgazdálkodás, aminek viszont egyenes következménye volt, hogy egyes területeken munkaerőhiány lépett fel, s megjelent az addig jóformán ismeretlen fluktuáció. Magyarán: a (szak)munkások egy -- nem is kis -- része akár évente többször is állást változtatott, mivel új munkahelyén mindig a korábbinál valamivel magasabb bért kért -- és kapott. Ezzel a „vándormadár”-jelenséggel (a korabeli sajtó megfogalmazása) kellett felvennie a harcot -- többek között -- a törzsgárdamozgalomnak.
A kérdés részletes tárgyalása nem lehet cikkünk feladata, de mindenképpen idekívánkozik annak megállapítása, hogy a nagy propagandaapparátussal népszerűsített törzsgárdatagság intézménye csupán a probléma tüneti kezelését jelentette. Ettől ugyanis mit sem változott a kritikus helyzetben levő vállalatok rendkívül magas -- 30 százalék körüli -- éves munkaerő-fluktuációja, ugyanakkor viszont a megfelelő munkaerő-megtartó képességgel (értsd: bér- és jutalomalappal) rendelkező vagy valamilyen módon monopolhelyzetet élvező gazdasági szervezetek egyébként is biztosak lehettek alkalmazottaik hűségében.
A törzsgárdatagok megbecsülését -- ezt a szakírók és a szakszervezeti korifeusok nem győzték hangoztatni -- mind anyagi, mind pedig erkölcsi téren megfelelő módon kívánták biztosítani.
A mozgalom létrehozásának jogi megalapozását a Munka Törvénykönyve 48. paragrafusának 2. bekezdése szolgáltatta, amely kimondja, hogy „a 25, 40 és 50 évet munkaviszonyban töltött dolgozók részére jubileumi jutalom jár”. Anyagi hátterét viszont mindenhol a vállalat gazdasági vezetésének kellett biztosítania -- a jutalomalap terhére.
A Szakszervezetek Országos Tanácsa 1970-ben külön is szükségesnek tartotta rendelkezni a törzsgárda intézményéről. Az 1970. 8. sz. határozata szerint törzsgárda mindenütt alakítható, ahol „önálló szakszervezeti szerv működik”. Feltéve, hogy a szakszervezeti szerv -- a gazdasági vezetéssel egyetértésben és a bérrendszer tekintetbe vételével -- „szükségesnek tartja a törzsgárda tagjainak külön törzsgárda szabályzatban rögzített módszerek szerinti megbecsülését”.
A gyakorlatban persze nem akadt olyan „önálló szakszervezeti szerv”, amely ezt ne tartotta volna szükségesnek, annál is inkább, mert a törzsgárdaszabályzat kidolgozása nem került pénzbe, a különböző jelentésekben pedig mindig hatásosan lehetett rá hivatkozni az évek során. A szabályzatot általában a vállalati háromszög: a vállalatvezetés, a párt- és a szakszervezeti szervezet képviselői dolgozták ki, vagy legalábbis ők fogadták el.
Az 5--15 éves törzsgárdatagsággal nem járt pénzjutalom, csupán jelvény. Az ennél régebbi munkaviszonnyal rendelkező alkalmazottak viszont jubileumuk elérésekor már pénz- és/vagy tárgyjutalomban is részesülhettek; ennek formáját és mértékét, pontosabban értékét elsősorban a vállalat, intézmény hivatalos „besorolása” (A, B vagy C kategória, azaz nagy, közepes vagy kisvállalat), illetve pénzügyi helyzete határozta meg. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján ez a pénzjutalom általában egy-két havi átlagfizetésnek felelt meg. A tárgyjutalom az esetek többségében többé-kevésbé színvonalas érmet vagy plakettet (1. kép), szerencsésebb esetben értékesebb emléktárgyat (órát, vázát vagy más hasonló darabot) jelentett.
A „Hűségért” feliratot viselő, jubiláris évszám nélküli vállalati jelvények a törzsgárdajelvények előfutárainak tekinthetők. Számuk összesen mintegy százra tehető; zömük a hatvanas években készült. Ezek egy része -- csakúgy, mint a későbbiek -- megjelenésében az állami kitüntetésekre kívánt minél inkább hasonlítani. A törzsgárdajelvény mint kitüntető jelvény jellegzetes példánya az évtized végén készült és kettős feliratot mutat: „PM Á.É.V., HŰSÉGÉRT, TÖRZSGÁRDA” (Pénzügyminisztérium Állami Építőipari Vállalat) (2. kép). Akadnak aztán egészen meglepő jubileumot megörökítő, például 4 vagy 7 éves törzsgárdajelvények. Természetesen ezek, valamint a 30 éven felüli tagságot bizonyító darabok tartoznak a gyűjtők által leginkább keresettebbek közé, mint az ezen a téren kétségkívül csúcstartó 50 éves KIOSZ-jelvény (3. kép). Az obligát babérkoszorús-vöröscsillagos példányok tömegében (4. kép) azért előfordulnak üdítő ikonográfiai kivételek is: a F.A.Ü. (Fővárosi Autóbuszüzem) jelvénye mindenképpen ilyennek számít (5. kép).
A főváros tömegközlekedésének másfél évszázadát bemutató háromkötetes kiadvány arról tudósít, hogy 1976-ban, a törzsgárdaszabályzat kiadásának évében a Budapesti Közlekedési Vállalat mintegy 12 ezer főt foglalkoztatott, és ezzel a 20 legnagyobb hazai vállalat közé tartozott. A szabályzat szerint törzsgárdatag lehetett minden, legalább három éve a vállalatnál munkaviszonyban álló dolgozó, illetve mindazok, akik áthelyezéssel kerültek a BKV-hoz és hasonló időtartalmú munkaviszonyt tudtak felmutatni. Így az összlétszám közel háromnegyede tartozott a vállalati törzsgárdához. Valamennyi dolgozó 3 év után törzsgárdaoklevelet, 5 év után pedig törzsgárdajelvényt kapott. A jelvényekből három fokozat létezett: bronz, ezüst és arany (5, 10 és 15 éves folyamatos vállalati munkaviszonynak megfelelően), adományozásukhoz azonban pénz- vagy tárgyjutalom nem társult. Az ennél régebbi munkaviszonnyal rendelkezők viszont már pénzre is számíthattak jubileumuk elérésekor. A BKV törzsgárdájának jutalmazási táblája elején szereplő 20 éves törzsgárdatag 1500 forintban részesült, míg a 40 éves törzsgárdatag a következőket kapta: a törzsgárdajelvény arany fokozata babérkoszorúban, csillaggal, emellett a Hűség Érem arany fokozata, továbbá 4000 forint, és két személyre szóló, kéthetes, térítésmentes üdülés.
A gyűjtőknek egyébként van miből válogatniuk: 1968 és 1990 között közel 5000 vállalat, hivatal és intézmény, gazdasági-társadalmi életünk majd minden szereplője készíttetett törzsgárdajelvényt. Ez óvatos becslések szerint is legkevesebb -- az egyes fokozatokkal, típus- és színváltozatokkal együttesen -- mintegy 30 ezer különböző jelvényt jelent. És akkor még nem is beszéltünk az érmekről és plakettekről. Gyűjtésük -- éppen az anyag bőségéből és jellegéből következően -- általában a szokásos témákon belül a szakágaknak (például közlekedés, élelmiszeripar) megfelelően folyik, pontosabban folydogál, mivel a téma még nem igazán érett be, vagyis hiába lezárt fejezet, nem alakult még ki igazi gyűjtőköre. Ezt az árak is mutatják: egy szép, zománcos törzsgárdajelvény még mindig egy-kétszáz forintért beszerezhető, és a legmutatósabb érmek, plakettek sem kerülnek 500--1000 forintnál többe. A pletykák szerint egy 2000 darabos kollekció tíz évvel ezelőtt 200 ezer forintért cserélt gazdát -- a vevő egy ismeretlenségét megőrizni kívánó osztrák gyűjtő volt. Egyszóval, szabad a gyűjtés!
©Balázs Károly