Artportal.hu

Bán András: Kogart Ház, Budapest Buliművészet, partyart Viszolyogtató márványozott papír, ócska „romajor” nyomás, fantáziátlan tipográfia, igazi retró nyomdatermék a nyolcvanas évekből! A Fiatal Művészek Klubjának egyik 1983-as meghívója. A hírek között: „Az FMK Társadalmi Vezetősége határozata értelmében január 15-től Gémes Jánost »DIXI« a Klubba való belépéstől eltiltottuk egy évi időtartamra (ahova sem mint vendég, sem mint szereplő nem léphet be).” Ha sikerül majd úgy megírni a Kádár-kor művészetének, szellemi állapotainak történetét, vagy úgy elkészíteni a „szublét” enciklopédiáját, hogy a később érkezők számára föltáruljanak e hír szemantikai és művészetelméleti mélységei, akkor már jobban érezhetjük magunkat mi, a tanúk. Ígérete szerint fontos adalék kíván lenni ehhez a Kogart mostani, FMK -- azok a nyolcvanas évek… kiállítása. A Kogart indulása óta sajátos pozíciójának szakmaisága, tevékenységének színvonala mellett próbál érvelni, kevés sikerrel. Nyilván így adódott a gondolat: érzékeny ponton belépni a művészet formálódó történetébe, megkonstruálni egy olyan fejezetet, amelyre ráadásul a ház számára -- saját előtörténete okán -- eleve elrendeltetett. Olyan kiállítást szervezni, amelyen vitathatatlanul fontos művek jelentésteli egységgé állnak össze, a szakma helyeslő morajával kísérve. A később érkezettek számára: ezen épület, az Andrássy út 112. alsó két szintjén működött a hatvanas--nyolcvanas években a Fiatal Művészek Klubja, a létező szocializmus pesti kulturális életének talán legfontosabb szelepe, ahol viszonylag legálisan, viszonylag visszafogott belügyi felügyelet mellett viszonylag sokat lehetett hőzöngeni. „Mentünk az FMK-ba (vagyis a Fiatal Művészek Klubjába), holott nem voltam már fiatal, (művésznek meg sosem tartottam magam,) és ami a klub minősítést illeti, inkább ócska csehó volt, / hol összegyűlt esténként megannyi téboly és hóbort, (…) Ez volt az Atlantiszom, ez volt a mélyvilág, (itt békén hagytak, itt nem voltak razziák.) Persze nem voltunk hülyék, nagyon jól tudtuk, (hogy ez egy állatkert, egy szigorúan ellenőrzött klub,) ahol is mi vagyunk a védett-védtelen állatok, / de még ez volt a legelviselhetőbb állapot” (Petri György). A klub két kiállítótermében heti, majd ritkább váltásban viszonylag spontán módon -- természetesen zsűriztetve -- néha egészen érdekes események történtek. E tevékenység mindmostanáig dokumentálatlan, nem kapott önálló fejezetet például a Keserü Katalin szerkesztette, fontos A modern poszt-jai kötetben (1994) sem. Ami eddig formát kapott, az a Hetvenes évek kultúrája konferencia konspiratíve fennmaradt jegyzőkönyve, amely Veres András Irányított irodalom könyvsorozatában megjelent, illetve Galántai György részletes gyűjteménye a látnoki témájú, s -- talán utolsó -- betiltott kiállításról: Magyarország a tiéd lehet! (1984). Kétségtelen tehát, a nulláról indult dr. Iványi Brigitta, a kiállítás kurátora. Begyűjtötte a klub havi meghívóit, ennek alapján összeállított egy művésznévsort, aztán -- gondolom -- mindenkitől kért két-három akkori művet; összeszedett a hang-, videó-, fotódokumentumokból amennyit lehetett, s mindezt a szokásos kiállítási módon szcenírozta falon, asztalon, vetítőfülkében. Mindehhez újságformátumú kiadványt is közreadott (bár történeti kiállításoknál szokás egy igényesebb katalógust letenni), sőt még plakátot is terveztetett azon kor egyik legkiválóbb grafikusával, Ducki Krysztoffal. Ducki szokásos iróniájával emblematizálta a kiállítást: a világra rácsodálkozó hippi néz szembe velünk, akinek az egyik szép kék szeme időközben lecsúszott mellmagasságba -- kitüntetés lett belőle. Iróniájával érzékeny pontra tapint: e nyolcvanas években indult generáció bajban van a maga identitásával. A mikrofilológia azonban a hetvenes évekből érkezettnek nézné ezt a hosszú hajú alakot, a nyolcvanas évek emblémájaként inkább a németesre vágott tüskehaj és egy laza zakó lenne helyénvaló. A Kogart kiállítása ugyanis két kérdést nem tett föl: művészeti-szellemi entitás-e az FMK, illetve az 1980--1990 közötti időszak? A Fiatal Művészek Klubja a Kádár-kor egyik legérdekesebb montázsa: merészség és dilettantizmus, máshol ki nem mondható igazság és fergeteges buli együtt adja ki a képet. Ha ebből véletlenszerűen kiemelünk és egymás mellé rendezünk pár tucat festményt, szobrot, grafikát: ezzel partyartot csinálunk a buliművészetből. Amit meg lehet tenni, „korszerű” is, de nem biztos, hogy a nyolcvanas évek rekonstrukcióját segíti. Ami pedig a nyolcvanas évek időhatárait illeti, tanulságos ebből a szempontból a Kogart-kiállítás egyik elírása (nem az egyetlen): Bukta Imre 1981-es lengyelországi tájképe 1986-os dátummal került a falra. A varsák közt úszkáló halak bukolikus tájat idéznek 1986-ban, ám egészen más típusú képi olvasást kívánnak 1981-ben. Sorok közti olvasást, mondhatnák, ha ez nem lenne képzavar egy grafika esetében. Más jelentősége volt az AE Bizottság szövegeinek és eseményeinek vagy Prutkay Péter Bot című grafikájának 1981--1982 táján vagy négy-öt évvel később. Egyszóval: 1980 bizonyosan nem korszakhatár. Különösebb indok nélkül, de időhatárjelzőként mégis joggal ott hever az egyik posztamensen a Kogartban az 1984-es Ernst múzeumos Frissen festve kiállítás katalógusa. Néray Katalin és Hegyi Lóránd nagyszabású művészetdiplomáciája nyomán ekkor már alapvetően más művészeti beszéd zajlott egy sajátos (a műveltség és a politika más területein kevésbé érvényesülő) konszenzus jegyében. A festészet és a Gorenje átlépte a határokat. Mindaz, ami az előző két vagy három évtizedben történt, nem ellenfél már, még csak az elkülönülést sem érdemes hangsúlyozni. Inkább egyre határozottabban a reflexió tárgya, sajátos regionális hagyaték, ahogy ezt Tomas Pospiszyl is hangsúlyozza a Primary Documents című remek Közép-Európa-antológiában. Így kezeli hagyatékként az egész „létezőt” legdirektebben Bernáth(y) Sándor, Méhes Lóránt vagy Szilágyi Lenke. Így kapnak új olvasatot az évtized közepén Bukta művei. S a Kogartban FMK-s „szubként” szereplők többsége így kerül akkor (!) a művészetszervezés első vonalába: példaként elég megnevezni El Kazovszkijt, Fehér Lászlót, Kelemen Károlyt, Szirtes Jánost vagy Wahorn Andrást. Bár a későbbi években is akadt még pár zajos buli az FMK-ban, nem véletlen, hogy Lugosi Lugo László „bennszülött” fotódokumentációja úgy 1982 táján abbamarad. Ha a művészet történései szempontjából korábban helynek számított a Fiatal Művészek Klubja -- ez még bizonyítandó --, a nyolcvanas évek közepére maga is „retróvá” kezdett válni. Ezt dokumentálni és megfogalmazni: takaros társadalomtörténeti kihívás. Ehelyett egy másik, a mai retró divatján szörföl a Kogart, a „szocreál versus szubkultúra” képletbe tömörítve mindent, ami 1989 előtt történt. (Megtekinthető március 15-ig.)

©Bán András