Artportal.hu

A vicc szakállas: Kohn megkérdezi a rabbitól, hogy kivándoroljon-e Amerikába, mire a rabbi elmeséli neki Klein kálváriáját, aki egy kezdődő tüdőcsúcshurutot kikúrálandó addig ment Ótátrafüredről Karlsbadba, Szicíliából Herkulesfürdőre, és így tovább, amíg új helyeken és új betegségeken átesve megint csak Pesten találta magát, kiújult tüdőcsúcshuruttal. A rabbi sokat tudott, így azt is, hogy betegség és antiszemitizmus mindenütt van, de a XIX. század utolsó évtizedeitől kezdve Amerikába vándorló milliók mégis abban bíztak, hogy itt könnyebb zsidónak lenni. A New York-i Zsidó Örökség Múzeuma: Élő Emlékezetül a Holokausztnak nem róluk szól, hanem azokról a kevésbé szerencsésekről, akik a vészkorszak alatt és után érkeztek az Egyesült Államokba, meg azokról, akiknek ez sohasem sikerült. A múzeum a washingtoni után az országnak a soá emlékére létrehozott második legnagyobb intézménye. Épülete és gyűjteménye közel sem olyan impozáns ugyan, mint a washingtonié, viszont abban a városban van, ahol a húszas években több jiddis színház volt, mint Berlin és Odessza között együttvéve, és ahol ma is minden élelmiszerboltban lehet ruszlit és mákos bejglit kapni. A múzeum állandó kiállítása három emeleten át meséli a holokausztot elszenvedő európai zsidók történetét. A kiállítás első része, a Hagyomány a XX. század elejétől mutatja be az európai zsidók ünnepeit és hétköznapjait. Látunk egy táncoló esküvői párt Lembergben, 1928-ban és látjuk az egykori vőlegényt, aki 1998-ban, Brooklynban meséli el azt, ami a filmből kimaradt. Van esküvői hüpe, van a stetlből hozott konyhaedény, vannak mosolygós családi képek. Minden szép és jó, és mindenki mindennel meg van elégedve. Az Amerikába vándorlók szűkszavú számadatai, a tárlókban látható hajójegyek, útinaplók és Mina Turkeltaub unaloműzőnek szánt magyar kártyapaklija magyarázat nélkül marad. Nem nehéz azonban belátni, hogy ha a kiállítás hosszabban időzne a II. világháborút megelőző évtizedek pogromjainál, vérvádpereinél, numerus claususainál, akkor a vészkorszak is történeti folytonosságként és a megelőző atrocitások extrém, de szinte törvényszerű következményeként jelenne meg. Ez pedig nemcsak a holokauszt egyedülálló tragédiáját semlegesítené, hanem az európai antiszemitizmusok és az Endlösung őrülete közötti különbséget is eltüntetné. Nem mintha a zsidógyűlölet nem segítette volna a nácikat -- mint azt a zokszó nélkül vagy akár lelkesen deportáló magyar csendőrök esete is mutatja, hogy a nyilasokról, a Vasgárdáról vagy a litvánok önkéntes Sonderkommandóiról már szó se essék --, de a különbség tudomásulvétele nélkül meg sem próbálhatjuk megérteni azt, ami 1933 és 1945 között Európában történt. A kényszerrózsaszínben játszó békeéveket az 1933-ban induló második emeleti kiállításrész derült égből villámcsapásként követi. A tárgyi dokumentumok nagy részének helyét itt táblázatok és statisztikák veszik át ugyan, de még így is marad néhány csak ritkán látható Hitleráj-parafernália, mint a Ki a zsidókkal! társasjáték, az antiszemita utazó kiállítások brosúrái vagy a theresienstadti láger propagandafilmje. Vannak fényképek is, az angliai Kindertransport résztvevőiről, az Auschwitzba érkező magyar zsidókról, a varsói gettó csont sovány lakóiról. Teremről teremre és évről évre sorakoznak a sosem elégszer látott képek és a sosem elégszer elismételt történetek egészen 1945 tavaszáig. A kiállítás következő, a múzeum harmadik emeletén elhelyezett fejezete a Remény címet viseli és az európai zsidóság háború utáni megújulásáról, a palesztinai és amerikai kivándorlásokról és Izrael állam létrehozásáról szól. A Zsidó Örökség Múzeuma 1997-ben nyílt meg, nem sokkal azután, hogy az amerikai médiát -- nem először és feltehetően nem is utoljára -- elárasztották az átlagiskolások ijesztő történeti tudatlanságáról és a félfasiszta (vagy tán egészen az) holokauszttagadó áltörténészekről folytatott viták. A magán- és állami pénzekből vegyesen finanszírozott múzeum elsődleges célja így nemcsak az, hogy a vészkorszak történéseit dokumentálja, de az is, hogy a holokausztról eddig tudomást sem szerzetteket oktassa. Innen a sokszor szájbarágós prezentálás és az alkalmanként képes történelemórára emlékeztető iskolás rend és fegyelem. Kár, hogy mindezek ellenére vagy talán épp ezért a kötelező oktatás keretében idelátogató gyerekeket és az amúgy is képben lévő, sokszor személyesen is érintett múzeumjárókat kivéve alig néhányan nézelődnek a termekben. Pedig van mit nézni. Ahogy a minimalista katafalkra emlékeztető tereken keresztülmegyünk, a munkácsi, ungvári, varsói és pesti zsidók arcán és környezetén Kelet-Közép-Európát látjuk feketén-fehéren. Ugyanolyan konyhakredencekkel és kerti székekkel, városi bérpalotákkal, szoba-konyhás munkáslakásokkal vagy puccos szalonbelsőkkel. Berlintől Vilnáig, Würzburgtól Máramarosig a falusi vagy a városi arcok és díszletek mind ismerősek. Arról, hogy Waldmannék New Jerseyben mifélék lehettek és hogyan éltek, keveset tudunk, de a derecskei Rubin Lajosról, feleségéről, Malvinról és hat gyerekükről már majdnem mindent és amit mégse, az is ismerős vagy legalábbis elképzelhető. Volt Singer varrógép a konyhában, Malvin tudott kötni, Lajos a főtéri kávéházba járt és péntekenként a cseléd vitte a sóletet a pékhez. Rubinék nincsenek, marad a kép, meg a múzeum. Itt, New Yorkban. (Berecz Ágnes) Museum of Jewish Heritage: A Living Memorial to the Holocaust, 36 Battery Place, New York, New York, 10280

Berecz Ágnes