Artportal.hu

Berecz Ágnes: Az új MoMA New Yorkban Manhattan és a modern A New York-i Museum of Modern Art újranyitását már hónapok óta reklámozó kampány szervezői jól tették dolgukat, mert Manhattan lakói a választásokat követő elkeseredett döbbenet ellenére is alig férnek a bőrükbe, ha a november 20-án újranyíló MoMA-ról van szó. A megnyitó a legjobbkor jött a lokálpatriotizmusukra, demokrata érzelmeikre és kulturális felsőbbrendűség-tudatukra oly büszke New York-iaknak: nekik itt a világ leghíresebb modern művészeti múzeuma, a nyertes délieknek és középnyugatiaknak meg csak legyen elég a keresztény fundamentalizmus, a kukoricamező és Georges W. Bush. Legyen. Az újonnan átépített és kibővített MoMA két és fél esztendőnyi száműzetés után Queensből tért vissza Manhattanbe. Az alapítása óta folyamatos helyhiánnyal küszködő múzeum 75 éves történetének legnagyobb lépését tette meg, amikor 1995-ben a terjeszkedésre szavazott. Manhattan sűrűn beépített középső részén terjeszkedni ugyan lehet, de az költséges és komplikált, a múzeum átmeneti el- és kiköltöztetése pedig józan ésszel senkinek sem hiányzó rémálom. Az 1995 óta székében ülő igazgató, Glenn D. Lowry azonban szereti a nehéz helyzeteket, és ebben nincs egyedül: a MoMA néhány, a szó minden értelmében tehetős tanácsadójával, Ronald Lauderrel, Agnes Gunddal és David Rockefellerrel közösen tárgyalásokba kezdett a múzeum telkével határos ingatlanok tulajdonosaival és a várossal, és nekilátott a pénzszerzésnek. Az intenzív munkának, az intézmény presztízsének és a tanácsadók bankszámláinak hála, a terjeszkedéshez szükséges épületeket mind egy szálig felvásárolták, lebontatták, az építkezés megkezdéséhez szükséges pénzt megszerezték, és így készen álltak arra, hogy építészt keressenek. A múzeum melletti telkek kipucolása után nyilvánvalóvá vált: nem egy újabb bővítés, hanem egy teljesen új épület tervezése a feladat, amelynek egyrészt meg kell őriznie a Manhattan középső részére jellemző, különböző korú és jellegű beépítésekkel teli városi utca képét, másrészt a MoMA régi épületeinek külső vázait. A többes szám nem sajtóhiba: a régi múzeum négy különböző korú, modern, de csöppet sem egységesre alakított épületből és egy szoborkertből állt, és a heterotopikus vagy agglutináló építészet egyik leggrandiózusabb emlékműve volt. Ennyiben hasonlított a kevés pénzből, apránként toldozgatott magyarországi víkendházakra, még akkor is, ha azok toldalékait nem Philip Johnson vagy Cesare Pelli tervezte. A kettős kötöttség ugyan már önmagában is éppen elég volt ahhoz, hogy a félénk jelölteket elriassza, de a MoMA leendő építészének még az obszcén méreteket öltő médianyilvánossággal is számolnia kellett. A válogatás Renzo Pianót, Sir Norman Fostert, Frank Gehryt és Bernard Tschumit maga mögött hagyó nyertese, sokak meglepetésére, a 67 éves és viszonylag ismeretlen Yosio Taniguchi lett, aki szülőhazáján, Japánon kívül -- ahol több múzeumot is tervezett -- még egyetlen épületet sem jegyzett. Taniguchi azóta úton-útfélen ismételgetett programja egyszerűen szólt: „Ha elég pénzt adnak, gyönyörű épületet tervezek. Ha még többet, akkor eltüntetem.” Az 59 ezer négyzetméteres, hatalmas üvegfelületekkel és fekete gránittal burkolt múzeum méretei ellenére valóban eltűnni látszik a sárga taxikkal teli utca fölött: úgy tűnik, a 435 millió dollár, a világ legnagyobb múzeumi beruházása, több volt, mint elég. Taniguchi terve sokat elárul arról, hogy a múzeum miképpen képzelte el megújított, kicserélt és kibővített önmagát. Az átépítés nemcsak építészeti és városrendezési feladatot jelentett, de komoly és régóta esedékes önvizsgálatot is. A MoMA vezetőinek és kurátorainak olyan alapkérdésekre kellett válaszolniuk, amelyek előbb-utóbb minden múzeumot utolérnek. Mit kezd egy modern művészeti múzeum az egyre bővülő kortárs anyaggal, amely sok esetben médiumánál, méreténél és jellegénél fogva is nehezen illeszkedik a klasszikus képtári funkciókra kitalált és tervezett terekbe? Mi legyen a MoMA? Az, ami idáig is volt: a modernista kánont egyszerre generáló és tükröző klasszikus nagyintézmény, vagy szélesítse figyelmét és gyűjtőkörét, és térjen vissza a negyvenes évekig működő kiállításpolitikájához, amelybe a folklór, a technológiatörténet és az iparművészet-történet képviselete is belefért? Vagy épp ellenkezőleg, szűkítse a meglévő, már önmagában is széles -- fotót, videót, filmet, grafikát, művészkönyveket, építészetet és dizájnt felölelő -- programot? Cseppet sem meglepő módon a MoMA óvatos volt, és úgy döntött, hogy legyen kecske, de maradjon meg a káposzta is. Az új MoMA egyszerre akar modern és kortárs, klasszikus és szupertrendi, régi és új lenni. Taniguchinak fel volt adva a lecke: építsen egy házat, amely képes kiszolgálni a mára klasszikussá vált gyűjteményt, ahol jól lehessen megnézni az Avignoni kisasszonyokat és Giacomettit, Barnett Newmant és Cindy Shermant, ugyanakkor alkalmas legyen befogadni Richard Serra és Gordon Matta Clark óriásinstallációit vagy Bill Viola többképernyős videóit, adjon helyet a filmprogramoknak, az egyre bővülő oktatási és kutatási csoportoknak, és így tovább, egészen addig, hogy a műtárgyakat könnyen lehessen mozgatni és legyen elég vécé, kávézó, meg persze bolt, mert anélkül nincs múzeum. Taniguchi háza mindent tud, amit egy XXI. századi múzeumnak elméletileg tudnia kell, hogy hogyan működik majd, az elválik november 20-a után, amikor a közönség birtokba veszi az épületet. Az új MoMA a Bauhaus és Corbusier-féle klasszikus modern építészet gyermeke -- elegáns, visszafogott, de grandiózus. A kiállítóterek nagy része white cube-tér, az összekötő és közlekedő folyosók félig nyitottak és hat emelet magas tereken át vezetnek, az üvegfelületeken át kilátni a környező házakra és felhőkarcolókra. Az új múzeum nem cirkuszpavilon, mint Frank Gehry bilbaói Guggenheimje, de nem is külvárosi CORA áruház. Az biztos, hogy a MoMA sikere nem Taniguchi épületén múlik majd. És itt kezdődnek a bajok. A hatalmas épület két szintjét foglalja el az állandó gyűjtemény, amely a megnövelt tér ellenére csöppet sem tűnik tágasabbnak, mint a régi galériák voltak. Ahogy a Guardianben Deyan Sudjic rámutatott, a MoMA ugyan kétszer akkora, mint a londoni Tate Modern, de a kiállítóterek alig tíz százalékkal nagyobbak csak. A maradék? A tér egy részét az irodák és a két vetítőterem foglalja el, másik részét pedig a három bolt és a három nyelőde. A MoMA-ról és New Yorkról is sokat elárul, hogy az új múzeumról szóló cikkekben a Taniguchi után leggyakrabban előforduló név az éttermet és a kávézókat működtető helyi vendéglátós híresség, Danny Meyer neve. Az új kiállításokat végigjárva meglepő dolgot tapasztalunk: azok a slágertermek, ahol a Matisse-, Picasso- vagy Pollock-képek vannak, a lenyűgöző, erőteljes művek ellenére is sokszor fájdalmasan laposak, a kortárs galériák anyaga pedig lépésről lépésre, tankönyvszagúan kiszámítható. A többnyire másodvonalként kezelt osztályok -- a grafika, a rajz, a dizájn és az építészet -- bemutatói viszont nemcsak okosan és szépen megrendezettek, de tele vannak szellemes meglepetésekkel és új kontextusok egész sorát rendelik a kiállított tárgyakhoz. A MoMA akarva-akaratlanul is meglepi majd közönségét, mert megtörtént az, amire senki sem számított: sok száz ember sok éven át tartó és sok száz millió dollárt igénylő munkájának eredményeképp nagyobb elragadtatást érzünk egy Cinzano-plakát láttán, mint Jackson Pollock Number One-ja előtt.

©Berecz Ágnes