partnereink
Berecz Ágnes: Kína-szindróma
Berecz Ágnes: Kína-szindróma
Jöttek, láttak, győztek
Amit lassan egy évtizede visszafojtott lélegzettel vártunk, bekövetkezett: Kína tarol. A szuperszonikus sebességgel fejlődő és globalizálódó népköztársaság kortárs művészetét kurátorok, műkereskedők és kritikusok százai figyelik megbabonázva, Moszkvától körbe Tokióig és vissza. Így van ez New Yorkban is, ahol az idei év minden kétséget kizáróan Kínáé. Övék volt az Armory Show, ahol a német és a brit galériák dömpingje ellenére a legtöbben a ShanghArt és a pekingi Courtyard standjánál tülekedtek, és mint azt az International Center of Photography és az Asia Society fotó- és videókiállításai, valamint az Art in America nyári számának vaskos Kína-blokkja mutatja, övék volt a nyár is.
A kínai „jöttem-láttam-győztem” senkit sem hagy hidegen. Azok, akik a nyugati rasszizmuson edződtek és vakon hisznek a nagy számok törvényében, csak legyintenek, a közönség ámul, a gazdasági elemzők és a kultúrkritikusok pedig törik a fejüket. Félreértés ne essék, a kínai kortárs művészet nagyon is rászolgált arra, hogy nemzetközi ámulat tárgya legyen. Jang Csencsung, Liu Vej, Vang Csinszung és Csou Csunja munkái eredetiek, azaz leginkább saját magukra hasonlítanak. Magabiztosan használják Kelet és Nyugat, archaikus és szupermodern kettősségét, ha épp ahhoz van kedvük; és végiggondolt professzionalizmussal vannak megcsinálva. Mindez a fiatal kínai festőkre és szobrászokra is érvényes, de mégsem ők, hanem a fotó, a film, a videó és a digitális művészet képviselői azok, akik a nemzetközi színtér kedvenceivé váltak. Ez sem véletlen persze: a kínai művészek legújabb, a Tienanmen téri vérengzés után felnőtt generációja ivaréretté válásával egy időben nemcsak traumából és diktatúrából kapott senkinek sem hiányzó leckét, de a digitális technológia naponta újuló arzenáljából is. Az amerikai és európai galériákban látható, sokszor erőltetett high-tech vagy műházilagos low-tech munkákkal erős kontrasztban, a fiatal kínai művészek a digitális technológiát kreatív nonsalansszal használják: Jang Futung, Csang Pejli és Vang Csinszung filmjei és printjei láttán senkinek sem jut eszébe, hogy a technikai professzionalizmus öncél, a mű pedig a szoftvert csodálkozva tanuló művész próbálkozásainak rekvizituma.
A fiatal kínai művészek nemzetközi sikerének hátterében persze nem pusztán erős és jó művek állnak -- ez, mint azt számtalan példa bizonyítja, kevés az üdvösséghez. Azok, akik a kínai művészet jelenlétét és sikerét egy kaptafára veszik a nagyvilágban évenként eladott tornacipők és elektronikus alkatrészek számával, tévednek, még ha nem is nagyot. Kína globális piaci jelenléte kétségtelenül sokat segít kortárs művészete ismertté tételében, de a nemzetközi műintézmények figyelméért nem szavatol. Politikailag ugyan nem feltétlenül korrekt belátás, de tény, hogy a kortárs kínai kultúra sok hasznot húz az ország politikai és gazdasági öszvérállapotából. Egy népi demokratikus szuperhatalom, amely ugyanakkor a világ leggyorsabban fejlődő piacgazdasága és legnagyobb piaca is, ahol ráadásul megfér egymás mellett a rurális elmaradottság és a technológiai forradalom -- már önmagában is érdekes. Hát még ha a kulturális szféra kívülről nézve szexis, belülről feltehetően kellemetlen politikai bipolaritását is hozzáadjuk. Kínában van avantgárd, mert van cenzúra. Peking felé nézve nemcsak az az elképzelésünk dőlhet romokba, amely szerint politikai elnyomás és technológiai elmaradottság kéz a kézben halad a földúton, de az is, amely szerint művészet és szabadság egymás feltételei volnának. A kormányszervek által támogatott hivatalos művészek és a sokszor a frissen beáramló nemzetközi cégek által finanszírozott másként gondolkodók párhuzamos jelenléte egyrészt jótékony versenyhelyzetet teremt az összprodukció szempontjából, másrészt pedig táplálja a nyugati művészeti világot egyre nyilvánvalóbban foglalkoztató avantgárdnosztalgiát. A neoavantgárd mítoszán felnőtt és globalizációellenes világforradalmi terveket szövő első és második világbeli művészek a kínai avantgárdban még egyszer -- és lehet, hogy utolszor -- ráismerhetnek dédelgetett álmaikra. Az, hogy Kínában egyszerre két, egymással is konfliktusban lévő rendszer ellenében is lehet ténykedni, a helyzetet némileg bonyolítja ugyan, de exportképességén nem változtat.
A Kína-szindróma persze nem lenne az, ami, ha a kormány és a nemzetközi tőke nem népszerűsítené sok pénzzel és okos lobbizással a kortárs művészetet. A programszerű és hatékony kultúrpolitikának, mint az a sötét emlékű kulturális forradalom óta tudható, Kínában erősek a hagyományai. Ma az állam kiállítást utaztat, biennálékat és múzeumokat gründol, az országban megjelenő multinacionális mamutvállalatok vásárolnak, a félkész kereskedelmi és irodaépületek ideiglenes kiállítótérként funkcionálnak, a kurátorok gondolkodnak és kúrálnak, a művészek pedig -- emigránsok és otthon élők, hivatalosak és másként gondolkodók -- dolgoznak. Kínában a művészet munkásainak -- külföldi kollégáikkal és a helyi üzleti élet résztvevőivel karöltve -- sikerült mindannyiunkkal elhitetniük, hogy a művészet fontos; megéri bemutatni, mert láthatóvá és ismertté teszi a helyet, ahol csinálták; reklám cégnek és országnak; csiszolja az elmét és még a lelket is építi. Kína messze van. (Múlt és jövő között. Új kínai fotó és videó. Smart Museum of Art és Museum of Contemporary Art, Chicago, október 2-től 2005. január 16-ig.)
Jöttek, láttak, győztek
Amit lassan egy évtizede visszafojtott lélegzettel vártunk, bekövetkezett: Kína tarol. A szuperszonikus sebességgel fejlődő és globalizálódó népköztársaság kortárs művészetét kurátorok, műkereskedők és kritikusok százai figyelik megbabonázva, Moszkvától körbe Tokióig és vissza. Így van ez New Yorkban is, ahol az idei év minden kétséget kizáróan Kínáé. Övék volt az Armory Show, ahol a német és a brit galériák dömpingje ellenére a legtöbben a ShanghArt és a pekingi Courtyard standjánál tülekedtek, és mint azt az International Center of Photography és az Asia Society fotó- és videókiállításai, valamint az Art in America nyári számának vaskos Kína-blokkja mutatja, övék volt a nyár is.
A kínai „jöttem-láttam-győztem” senkit sem hagy hidegen. Azok, akik a nyugati rasszizmuson edződtek és vakon hisznek a nagy számok törvényében, csak legyintenek, a közönség ámul, a gazdasági elemzők és a kultúrkritikusok pedig törik a fejüket. Félreértés ne essék, a kínai kortárs művészet nagyon is rászolgált arra, hogy nemzetközi ámulat tárgya legyen. Jang Csencsung, Liu Vej, Vang Csinszung és Csou Csunja munkái eredetiek, azaz leginkább saját magukra hasonlítanak. Magabiztosan használják Kelet és Nyugat, archaikus és szupermodern kettősségét, ha épp ahhoz van kedvük; és végiggondolt professzionalizmussal vannak megcsinálva. Mindez a fiatal kínai festőkre és szobrászokra is érvényes, de mégsem ők, hanem a fotó, a film, a videó és a digitális művészet képviselői azok, akik a nemzetközi színtér kedvenceivé váltak. Ez sem véletlen persze: a kínai művészek legújabb, a Tienanmen téri vérengzés után felnőtt generációja ivaréretté válásával egy időben nemcsak traumából és diktatúrából kapott senkinek sem hiányzó leckét, de a digitális technológia naponta újuló arzenáljából is. Az amerikai és európai galériákban látható, sokszor erőltetett high-tech vagy műházilagos low-tech munkákkal erős kontrasztban, a fiatal kínai művészek a digitális technológiát kreatív nonsalansszal használják: Jang Futung, Csang Pejli és Vang Csinszung filmjei és printjei láttán senkinek sem jut eszébe, hogy a technikai professzionalizmus öncél, a mű pedig a szoftvert csodálkozva tanuló művész próbálkozásainak rekvizituma.
A fiatal kínai művészek nemzetközi sikerének hátterében persze nem pusztán erős és jó művek állnak -- ez, mint azt számtalan példa bizonyítja, kevés az üdvösséghez. Azok, akik a kínai művészet jelenlétét és sikerét egy kaptafára veszik a nagyvilágban évenként eladott tornacipők és elektronikus alkatrészek számával, tévednek, még ha nem is nagyot. Kína globális piaci jelenléte kétségtelenül sokat segít kortárs művészete ismertté tételében, de a nemzetközi műintézmények figyelméért nem szavatol. Politikailag ugyan nem feltétlenül korrekt belátás, de tény, hogy a kortárs kínai kultúra sok hasznot húz az ország politikai és gazdasági öszvérállapotából. Egy népi demokratikus szuperhatalom, amely ugyanakkor a világ leggyorsabban fejlődő piacgazdasága és legnagyobb piaca is, ahol ráadásul megfér egymás mellett a rurális elmaradottság és a technológiai forradalom -- már önmagában is érdekes. Hát még ha a kulturális szféra kívülről nézve szexis, belülről feltehetően kellemetlen politikai bipolaritását is hozzáadjuk. Kínában van avantgárd, mert van cenzúra. Peking felé nézve nemcsak az az elképzelésünk dőlhet romokba, amely szerint politikai elnyomás és technológiai elmaradottság kéz a kézben halad a földúton, de az is, amely szerint művészet és szabadság egymás feltételei volnának. A kormányszervek által támogatott hivatalos művészek és a sokszor a frissen beáramló nemzetközi cégek által finanszírozott másként gondolkodók párhuzamos jelenléte egyrészt jótékony versenyhelyzetet teremt az összprodukció szempontjából, másrészt pedig táplálja a nyugati művészeti világot egyre nyilvánvalóbban foglalkoztató avantgárdnosztalgiát. A neoavantgárd mítoszán felnőtt és globalizációellenes világforradalmi terveket szövő első és második világbeli művészek a kínai avantgárdban még egyszer -- és lehet, hogy utolszor -- ráismerhetnek dédelgetett álmaikra. Az, hogy Kínában egyszerre két, egymással is konfliktusban lévő rendszer ellenében is lehet ténykedni, a helyzetet némileg bonyolítja ugyan, de exportképességén nem változtat.
A Kína-szindróma persze nem lenne az, ami, ha a kormány és a nemzetközi tőke nem népszerűsítené sok pénzzel és okos lobbizással a kortárs művészetet. A programszerű és hatékony kultúrpolitikának, mint az a sötét emlékű kulturális forradalom óta tudható, Kínában erősek a hagyományai. Ma az állam kiállítást utaztat, biennálékat és múzeumokat gründol, az országban megjelenő multinacionális mamutvállalatok vásárolnak, a félkész kereskedelmi és irodaépületek ideiglenes kiállítótérként funkcionálnak, a kurátorok gondolkodnak és kúrálnak, a művészek pedig -- emigránsok és otthon élők, hivatalosak és másként gondolkodók -- dolgoznak. Kínában a művészet munkásainak -- külföldi kollégáikkal és a helyi üzleti élet résztvevőivel karöltve -- sikerült mindannyiunkkal elhitetniük, hogy a művészet fontos; megéri bemutatni, mert láthatóvá és ismertté teszi a helyet, ahol csinálták; reklám cégnek és országnak; csiszolja az elmét és még a lelket is építi. Kína messze van. (Múlt és jövő között. Új kínai fotó és videó. Smart Museum of Art és Museum of Contemporary Art, Chicago, október 2-től 2005. január 16-ig.)
Berecz Ágnes