partnereink
Beszélgetés Christoph Beckerrel, a zürichi Kunsthaus igazgatójával - Minőség és folyamatosság
A zürichi Kunsthaus eddig sem volt ismeretlen a magyar múzeumlátogatók előtt, ám csak most, a Szépművészeti Múzeumban látható Giacometti-kiállítás kapcsán került az érdeklődés előterébe. E tárlat anyagának egy része ugyanis a Kunsthausból származik. Igaz, a patinás múzeum nem tulajdonosa, csak állandó bemutatóhelye a művek többségének, ám a Kunsthaus és a szobrokat, grafikákat birtokló Giacometti-alapítvány ezer szállal kötődik egymáshoz.
A gazdag Giacometti-anyag az egyik, de korántsem az egyetlen csúcspontja a legnagyobb zürichi múzeum gyűjteményének. A mintegy 3800 festményből és szoborból, valamint 80 ezer grafikából álló kollekció a XIX--XX. századi svájci művészet nagyjainak meghatározó művei mellett a francia impresszionistáktól és posztimpresszionistáktól (Manet, Monet, Cézanne, Gauguin), és a klasszikus modernektől (Klee, Mondrian, Picasso, Chirico, Matisse, Chagall) is jelentős alkotásokat mondhat magáénak. Különösen rangos művek képviselik Kokoschka, Beckmann és Munch művészetét. Nemzetközi összehasonlításban is egyedülálló a múzeum dadaista anyaga. A szoborkollekciót Rodin, Moore, Barlach, Maillol, Segal, Calder és Tinguely neve fémjelzi. A múzeumot évente 250–350 ezren keresik fel, közel annyian, amennyi lakosa van a városnak.
Christoph Beckerrel, a Kunsthaus igazgatójával a budapesti Giacometti-kiállítás kapcsán beszélgettünk. A 44 éves német művészettörténész 2000-ben pályázat útján, első külföldiként került a múzeum élére. Korábban a Stuttgarti Állami Képtárban dolgozott, ahol többek között Gauguin és Pissarro tárlatainak megrendezésével keltett nemzetközi figyelmet. Zürichi rendezései közül a 2002-es Turner-bemutató volt a legfontosabb.
-- Úgy tudom, a Giacometti-kiállítás kapcsán került először szorosabb kapcsolatba Magyarországgal.
-- Igen, és ezzel régi vágyam valósult meg. Művészettörténeti tanulmányaim egy részét ugyanis a nyolcvanas években Bécsben végeztem, és itt szereztem első benyomásaimat a magyar kultúráról. Meglepett a magyarországi művészeti élet sokszínűsége, a magyarok erőteljes érdeklődése a képzőművészetek iránt. Máig sem tudom pontosan, hogy ez önöknél új keletű jelenség-e vagy régi hagyományai vannak. Mindenesetre már akkor elhatároztam, hogy munkámban keresem majd a kapcsolódási pontokat Magyarországhoz. Ez a régi szándék -- a Giacometti-projekttel -- most valósulhat meg először, de remélem, nem utoljára. Bécsi tapasztalataim fényében nem lepett meg a budapesti Szépművészeti Múzeum Monet-tárlatának hatalmas közönségsikere. Bízom abban, hogy Giacometti műveire is nagyon sokan lesznek kíváncsiak.
-- A szakirodalom hol az első, hol a második legnagyobb svájci képzőművészeti közgyűjteményként említi a Kunsthaust.
-- A bázeli Kunstmuseummal vagyunk nemes versenyben az első helyért. Egyes korszakokból ők rendelkeznek gazdagabb anyaggal, másokból mi. A rangsorban elfoglalt hely nem kardinális kérdés. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy a miénk a legdinamikusabban fejlődő gyűjtemény, és az időszaki kiállítások területén is mi vagyunk a legaktívabbak. Viszont ha már elhangzott a „közgyűjtemény” kifejezés, el kell mondanom, hogy a Kunsthaus e tekintetben igazi kuriózumnak számít. A mi fenntartónk ugyanis nem az állam, a kanton vagy a város, hanem az 1787-ben -- akkor még más néven -- alapított Kunstverein (Művészeti Egyesület), mely a legrégebbi és 18 ezer fő feletti taglétszámával világviszonylatban az egyik legnagyobb is a hasonló intézmények között. A Kunstverein nem tévesztendő össze a legfeljebb tanácsadói jogkörrel felruházott baráti körökkel, hiszen ez az intézmény nálunk valóban az összes tulajdonosi jog gyakorlója -- például az igazgató feletti munkáltatói jogokat is beleértve. Legnagyobb pénzügyi támogatónk, Zürich városa is az egyesületen keresztül érvényesíti befolyását. A 18 ezres taglétszám azt jelenti, hogy átlagosan minden huszadik zürichi tagja a Kunstvereinnek. Ez a tagdíjakon keresztül igen komoly anyagi forrást és emellett jelentős erkölcsi tőkét is biztosít, arról nem is beszélve, hogy ennél hatékonyabb és közvetlenebb formában aligha lenne elképzelhető a „köz” kontrollja a múzeum működése felett.
-- Melyek a Kunsthaus működésének meghatározó elvei?
-- A legtömörebben összefoglalva: minőség és folyamatosság. A minőség gyűjteményünk gyarapításában mindig elsődleges szempont volt, messze megelőzve például a földrajzi vagy a műfaji megfontolásokat. A Kunsthaus először csak svájci művészek alkotásait gyűjtötte, hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a hazai mestereket is sokkal izgalmasabb nemzetközi mércével mérni; bemutatni, hogyan kapcsolódnak a nemzetközi áramlatokhoz, milyen kölcsönhatásban vannak a külföldi alkotók műveivel. Később, amikor a gyűjtési kör bővült, egy ideig még megmaradt az a szabály, hogy a vásárlási keret egy részét csak hazai művészek alkotásaira volt szabad költeni. Még ez is ellentmondott azonban a „csak a minőség számít” követelményének. Most már régóta nincs ilyen megkötés. Ha ma svájci művet vásárolunk, azt nem az előírások miatt, hanem kizárólag az alkotás minősége miatt tesszük. A folyamatosság érvényesülése három szempontból is meghatározó jelentőségű. Egyrészt enélkül nehezen lenne elképzelhető a gyűjtemény következetes fejlesztése. A Kunsthaus eddigi igazgatói átlagosan jó két évtizedet töltöttek el az intézmény élén, közvetlen elődöm ennél is többet. Az én kinevezésemben is szerepet játszhatott viszonylag fiatal korom. Feltehetően most is olyan jelöltet kerestek, aki hosszabb ideig láthatja el funkcióját, ha beválik. Legalább ilyen fontos a folyamatosság a műgyűjtőkkel való kapcsolattartásban is. Svájcban sok nagyszerű gyűjtemény van magánkézben, s a gyűjtőkkel való jó kapcsolatból a múzeum sokat profitálhat. Kaphatunk műveket kölcsön a kiállításainkhoz, tartós letétbe vagy -- amint erre is sok a példa -- akár ajándékba is. Ezek a gyűjtői döntések azonban sohasem hirtelen elhatározásból születnek, hanem több évtizedes szoros, sokszor baráti együttműködés eredményeként. Én ezen a téren most még inkább elődöm tevékenységének gyümölcseit élvezem, s remélem, hogy utódom egyszer majd az én munkámra építhet. És végül a folyamatosság a szponzorokkal való kapcsolattartásban is fontos, hiszen az együttműködés többségükkel nem eseti, hanem tartós. A bizalomnak ebben a kapcsolatban is kiemelt szerepe van.
-- Melyek az állandó kiállítás, illetve a gyűjteménygyarapítás súlypontjai? Van-e a Kunsthauszal mint vezető közgyűjteménnyel szemben olyan elvárás, hogy legyen „mindenevő”, azaz igyekezzen minden régiót, műfajt és irányzatot súlyának megfelelően bemutatni?
-- Szerencsére nincsen. Ezt a feladatot meg kell hagyni a lexikonoknak, a szakirodalomnak. Földrajzi értelemben a Kunsthaus kezdettől fogva a nyugati kultúrákra koncentrált. Műfaji tekintetben mindig is nyitottak voltunk az újra; az elsők között alakítottunk ki például jelentős fotógyűjteményt vagy az elmúlt években Európa egyik legnagyobb videokollekcióját. A stílusirányzatok közül általában azok vannak nagyobb hangsúllyal jelen a gyűjteményben, amelyek legalábbis egy-egy időszakban szervesen kapcsolódtak Zürichhez. Erre gazdag dadaista anyagunk a legjobb példa. Ilyen alapon igyekszünk válogatni a legújabb irányzatok között is.
-- Hogyan alakul ki a kiállítások programja?
-- Évente hat-nyolc kiállítást rendezünk, többségüket egy-egy művész munkásságának szentelve. A kínálatot úgy állítjuk össze, hogy -- szerencsére rendkívül széles -- közönségünk minden rétegét legalább egy-két kiállítás „megszólítsa”. Ez szükségszerűen nagyon vegyes programot jelent, klasszikusokkal és kortársakkal, külföldi és hazai mesterekkel. Megfelelő arányt kell tartanunk a biztos sikert hozó és a kockázatosabb tárlatok között. Jól szemléltetik ezt a törekvést idei kiállításaink is. A talán legismertebb svájci festő, Ferdinand Hodler alpesi tájképeit felvonultató tavaszi és a Monet kertjei című őszi tárlatunk a legszélesebb rétegekhez szól. A kortársak között az osztrák festészet élő klasszikusa, Maria Lassnig munkássága előtt tisztelegtünk téli tárlatunkkal, nyáron pedig a harmincegy éves svájci Urs Fischer legújabb műveit mutatjuk be. Központi kiállítótermünkben még soha nem mutatkozott be ilyen fiatal művész önálló tárlattal. Izgalommal várjuk közönségünk reakcióját.
-- Összeállt már a következő évek programja is?
-- Nagyjából igen, hiszen az előkészületek több évet igényelnek: 2005-öt többek között Pieter Claesz, Johann Heinrich Füssli és Sigmar Polke, 2006-ot egy nagy fauve-ista és expresszionista kiállítás, 2007-et pedig Rodin neve fémjelzi majd.
-- Essen néhány szó a múzeum gazdálkodásáról is. Egy gazdag országban egy vezető közgyűjtemény anyagi lehetőségei is bizonyára átlagon felüliek.
-- Bárcsak így lenne! Éves költségvetésünk 15--16 millió frank körül van. Bevételeink több mint felét magunk teremtjük elő; három fő saját forrásunkat a belépőjegyek, a Kunstverein tagdíjai és a szponzori támogatások jelentik. Zürich város, illetve rajta keresztül a kanton költségeink körülbelül 43 százalékát fedezi. Új beszerzésekre mindössze 500 ezer frankot fordíthatunk. Igaz, a vásárlási keretet az adományok megduplázzák, de ma már akár ez az összeg is könnyen elkölthető egyetlen képre. Nyilvánvaló tehát, hogy klasszikus moderneket nemigen tudunk vásárolni. Néhány régi mű mellett elsősorban kortársakat veszünk, a festmények, grafikák és szobrok mellett fotókat, videókat is. Az elmúlt két évben többek között Sigmar Polke, Dieter Roth, Thomas Hirschhorn és Mario Sala műveit vásároltuk meg. Beszerzéseink teljes listáját a pontos árakkal együtt egyébként éves jelentésünk részeként bárki megnézheti a múzeum honlapján. Egy vonatkozásban persze tényleg nem átlagosak a lehetőségeink. Gyűjtőktől, múzeumunk mecénásaitól, illetve kortársak esetében maguktól a művészektől is számos jelentős művet kapunk tartós letétbe vagy ajándékba. Az elmúlt években mások mellett Sisley, Degas, Picasso, Arp, Morandi, Schwitters, Miró, Ernst, Klee, Appel, Hamilton és Hockney műveivel gyarapodott ily módon gyűjteményünk, s így jutottunk hozzá egy Moholy-Nagy-képhez is.
-- Az elmúlt években figyelmét meg kellett osztania a művészeti és a gyakorlati kérdések között, hiszen javában tart a múzeum felújítása.
-- A Kunsthaus közel százéves fennállása alatt a mostani az első komolyabb rekonstrukció. Ez nemcsak anyagi értelemben követel áldozatokat, hiszen az átalakítás jelenlegi szakaszában csak korlátozott kapacitással tudunk működni. Jövő tavasztól viszont már kellemesebb környezetben és még gazdagabb programmal tudjuk fogadni látogatóinkat.
-- És akkor végre ön is hátradőlhet a székében?
-- Szó sincs róla! Asztalomon már évek óta ott fekszenek egy új épület tervei. A gyűjtemény gyarapodása elkerülhetetlenné teszi, hogy előbb-utóbb építkezésbe fogjunk. Ha minden szerencsésen alakul, a tervből talán 2010-re valóság lehet.
A gazdag Giacometti-anyag az egyik, de korántsem az egyetlen csúcspontja a legnagyobb zürichi múzeum gyűjteményének. A mintegy 3800 festményből és szoborból, valamint 80 ezer grafikából álló kollekció a XIX--XX. századi svájci művészet nagyjainak meghatározó művei mellett a francia impresszionistáktól és posztimpresszionistáktól (Manet, Monet, Cézanne, Gauguin), és a klasszikus modernektől (Klee, Mondrian, Picasso, Chirico, Matisse, Chagall) is jelentős alkotásokat mondhat magáénak. Különösen rangos művek képviselik Kokoschka, Beckmann és Munch művészetét. Nemzetközi összehasonlításban is egyedülálló a múzeum dadaista anyaga. A szoborkollekciót Rodin, Moore, Barlach, Maillol, Segal, Calder és Tinguely neve fémjelzi. A múzeumot évente 250–350 ezren keresik fel, közel annyian, amennyi lakosa van a városnak.
Christoph Beckerrel, a Kunsthaus igazgatójával a budapesti Giacometti-kiállítás kapcsán beszélgettünk. A 44 éves német művészettörténész 2000-ben pályázat útján, első külföldiként került a múzeum élére. Korábban a Stuttgarti Állami Képtárban dolgozott, ahol többek között Gauguin és Pissarro tárlatainak megrendezésével keltett nemzetközi figyelmet. Zürichi rendezései közül a 2002-es Turner-bemutató volt a legfontosabb.
-- Úgy tudom, a Giacometti-kiállítás kapcsán került először szorosabb kapcsolatba Magyarországgal.
-- Igen, és ezzel régi vágyam valósult meg. Művészettörténeti tanulmányaim egy részét ugyanis a nyolcvanas években Bécsben végeztem, és itt szereztem első benyomásaimat a magyar kultúráról. Meglepett a magyarországi művészeti élet sokszínűsége, a magyarok erőteljes érdeklődése a képzőművészetek iránt. Máig sem tudom pontosan, hogy ez önöknél új keletű jelenség-e vagy régi hagyományai vannak. Mindenesetre már akkor elhatároztam, hogy munkámban keresem majd a kapcsolódási pontokat Magyarországhoz. Ez a régi szándék -- a Giacometti-projekttel -- most valósulhat meg először, de remélem, nem utoljára. Bécsi tapasztalataim fényében nem lepett meg a budapesti Szépművészeti Múzeum Monet-tárlatának hatalmas közönségsikere. Bízom abban, hogy Giacometti műveire is nagyon sokan lesznek kíváncsiak.
-- A szakirodalom hol az első, hol a második legnagyobb svájci képzőművészeti közgyűjteményként említi a Kunsthaust.
-- A bázeli Kunstmuseummal vagyunk nemes versenyben az első helyért. Egyes korszakokból ők rendelkeznek gazdagabb anyaggal, másokból mi. A rangsorban elfoglalt hely nem kardinális kérdés. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy a miénk a legdinamikusabban fejlődő gyűjtemény, és az időszaki kiállítások területén is mi vagyunk a legaktívabbak. Viszont ha már elhangzott a „közgyűjtemény” kifejezés, el kell mondanom, hogy a Kunsthaus e tekintetben igazi kuriózumnak számít. A mi fenntartónk ugyanis nem az állam, a kanton vagy a város, hanem az 1787-ben -- akkor még más néven -- alapított Kunstverein (Művészeti Egyesület), mely a legrégebbi és 18 ezer fő feletti taglétszámával világviszonylatban az egyik legnagyobb is a hasonló intézmények között. A Kunstverein nem tévesztendő össze a legfeljebb tanácsadói jogkörrel felruházott baráti körökkel, hiszen ez az intézmény nálunk valóban az összes tulajdonosi jog gyakorlója -- például az igazgató feletti munkáltatói jogokat is beleértve. Legnagyobb pénzügyi támogatónk, Zürich városa is az egyesületen keresztül érvényesíti befolyását. A 18 ezres taglétszám azt jelenti, hogy átlagosan minden huszadik zürichi tagja a Kunstvereinnek. Ez a tagdíjakon keresztül igen komoly anyagi forrást és emellett jelentős erkölcsi tőkét is biztosít, arról nem is beszélve, hogy ennél hatékonyabb és közvetlenebb formában aligha lenne elképzelhető a „köz” kontrollja a múzeum működése felett.
-- Melyek a Kunsthaus működésének meghatározó elvei?
-- A legtömörebben összefoglalva: minőség és folyamatosság. A minőség gyűjteményünk gyarapításában mindig elsődleges szempont volt, messze megelőzve például a földrajzi vagy a műfaji megfontolásokat. A Kunsthaus először csak svájci művészek alkotásait gyűjtötte, hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a hazai mestereket is sokkal izgalmasabb nemzetközi mércével mérni; bemutatni, hogyan kapcsolódnak a nemzetközi áramlatokhoz, milyen kölcsönhatásban vannak a külföldi alkotók műveivel. Később, amikor a gyűjtési kör bővült, egy ideig még megmaradt az a szabály, hogy a vásárlási keret egy részét csak hazai művészek alkotásaira volt szabad költeni. Még ez is ellentmondott azonban a „csak a minőség számít” követelményének. Most már régóta nincs ilyen megkötés. Ha ma svájci művet vásárolunk, azt nem az előírások miatt, hanem kizárólag az alkotás minősége miatt tesszük. A folyamatosság érvényesülése három szempontból is meghatározó jelentőségű. Egyrészt enélkül nehezen lenne elképzelhető a gyűjtemény következetes fejlesztése. A Kunsthaus eddigi igazgatói átlagosan jó két évtizedet töltöttek el az intézmény élén, közvetlen elődöm ennél is többet. Az én kinevezésemben is szerepet játszhatott viszonylag fiatal korom. Feltehetően most is olyan jelöltet kerestek, aki hosszabb ideig láthatja el funkcióját, ha beválik. Legalább ilyen fontos a folyamatosság a műgyűjtőkkel való kapcsolattartásban is. Svájcban sok nagyszerű gyűjtemény van magánkézben, s a gyűjtőkkel való jó kapcsolatból a múzeum sokat profitálhat. Kaphatunk műveket kölcsön a kiállításainkhoz, tartós letétbe vagy -- amint erre is sok a példa -- akár ajándékba is. Ezek a gyűjtői döntések azonban sohasem hirtelen elhatározásból születnek, hanem több évtizedes szoros, sokszor baráti együttműködés eredményeként. Én ezen a téren most még inkább elődöm tevékenységének gyümölcseit élvezem, s remélem, hogy utódom egyszer majd az én munkámra építhet. És végül a folyamatosság a szponzorokkal való kapcsolattartásban is fontos, hiszen az együttműködés többségükkel nem eseti, hanem tartós. A bizalomnak ebben a kapcsolatban is kiemelt szerepe van.
-- Melyek az állandó kiállítás, illetve a gyűjteménygyarapítás súlypontjai? Van-e a Kunsthauszal mint vezető közgyűjteménnyel szemben olyan elvárás, hogy legyen „mindenevő”, azaz igyekezzen minden régiót, műfajt és irányzatot súlyának megfelelően bemutatni?
-- Szerencsére nincsen. Ezt a feladatot meg kell hagyni a lexikonoknak, a szakirodalomnak. Földrajzi értelemben a Kunsthaus kezdettől fogva a nyugati kultúrákra koncentrált. Műfaji tekintetben mindig is nyitottak voltunk az újra; az elsők között alakítottunk ki például jelentős fotógyűjteményt vagy az elmúlt években Európa egyik legnagyobb videokollekcióját. A stílusirányzatok közül általában azok vannak nagyobb hangsúllyal jelen a gyűjteményben, amelyek legalábbis egy-egy időszakban szervesen kapcsolódtak Zürichhez. Erre gazdag dadaista anyagunk a legjobb példa. Ilyen alapon igyekszünk válogatni a legújabb irányzatok között is.
-- Hogyan alakul ki a kiállítások programja?
-- Évente hat-nyolc kiállítást rendezünk, többségüket egy-egy művész munkásságának szentelve. A kínálatot úgy állítjuk össze, hogy -- szerencsére rendkívül széles -- közönségünk minden rétegét legalább egy-két kiállítás „megszólítsa”. Ez szükségszerűen nagyon vegyes programot jelent, klasszikusokkal és kortársakkal, külföldi és hazai mesterekkel. Megfelelő arányt kell tartanunk a biztos sikert hozó és a kockázatosabb tárlatok között. Jól szemléltetik ezt a törekvést idei kiállításaink is. A talán legismertebb svájci festő, Ferdinand Hodler alpesi tájképeit felvonultató tavaszi és a Monet kertjei című őszi tárlatunk a legszélesebb rétegekhez szól. A kortársak között az osztrák festészet élő klasszikusa, Maria Lassnig munkássága előtt tisztelegtünk téli tárlatunkkal, nyáron pedig a harmincegy éves svájci Urs Fischer legújabb műveit mutatjuk be. Központi kiállítótermünkben még soha nem mutatkozott be ilyen fiatal művész önálló tárlattal. Izgalommal várjuk közönségünk reakcióját.
-- Összeállt már a következő évek programja is?
-- Nagyjából igen, hiszen az előkészületek több évet igényelnek: 2005-öt többek között Pieter Claesz, Johann Heinrich Füssli és Sigmar Polke, 2006-ot egy nagy fauve-ista és expresszionista kiállítás, 2007-et pedig Rodin neve fémjelzi majd.
-- Essen néhány szó a múzeum gazdálkodásáról is. Egy gazdag országban egy vezető közgyűjtemény anyagi lehetőségei is bizonyára átlagon felüliek.
-- Bárcsak így lenne! Éves költségvetésünk 15--16 millió frank körül van. Bevételeink több mint felét magunk teremtjük elő; három fő saját forrásunkat a belépőjegyek, a Kunstverein tagdíjai és a szponzori támogatások jelentik. Zürich város, illetve rajta keresztül a kanton költségeink körülbelül 43 százalékát fedezi. Új beszerzésekre mindössze 500 ezer frankot fordíthatunk. Igaz, a vásárlási keretet az adományok megduplázzák, de ma már akár ez az összeg is könnyen elkölthető egyetlen képre. Nyilvánvaló tehát, hogy klasszikus moderneket nemigen tudunk vásárolni. Néhány régi mű mellett elsősorban kortársakat veszünk, a festmények, grafikák és szobrok mellett fotókat, videókat is. Az elmúlt két évben többek között Sigmar Polke, Dieter Roth, Thomas Hirschhorn és Mario Sala műveit vásároltuk meg. Beszerzéseink teljes listáját a pontos árakkal együtt egyébként éves jelentésünk részeként bárki megnézheti a múzeum honlapján. Egy vonatkozásban persze tényleg nem átlagosak a lehetőségeink. Gyűjtőktől, múzeumunk mecénásaitól, illetve kortársak esetében maguktól a művészektől is számos jelentős művet kapunk tartós letétbe vagy ajándékba. Az elmúlt években mások mellett Sisley, Degas, Picasso, Arp, Morandi, Schwitters, Miró, Ernst, Klee, Appel, Hamilton és Hockney műveivel gyarapodott ily módon gyűjteményünk, s így jutottunk hozzá egy Moholy-Nagy-képhez is.
-- Az elmúlt években figyelmét meg kellett osztania a művészeti és a gyakorlati kérdések között, hiszen javában tart a múzeum felújítása.
-- A Kunsthaus közel százéves fennállása alatt a mostani az első komolyabb rekonstrukció. Ez nemcsak anyagi értelemben követel áldozatokat, hiszen az átalakítás jelenlegi szakaszában csak korlátozott kapacitással tudunk működni. Jövő tavasztól viszont már kellemesebb környezetben és még gazdagabb programmal tudjuk fogadni látogatóinkat.
-- És akkor végre ön is hátradőlhet a székében?
-- Szó sincs róla! Asztalomon már évek óta ott fekszenek egy új épület tervei. A gyűjtemény gyarapodása elkerülhetetlenné teszi, hogy előbb-utóbb építkezésbe fogjunk. Ha minden szerencsésen alakul, a tervből talán 2010-re valóság lehet.
Emőd Péter