Artportal.hu

-- Mintha eltűntél volna a hazai művészeti életből, elég keveset hallani mostanában felőled. -- Ez a „mostanában” lassan már jó pár éve tart. Házi használatra készítettem egy leltárt, amelyből kiderült, hogy az elmúlt öt-hat évben lényegesen több volt az olyan kiállításom, amikor külföldi kurátor hívott meg vagy ösztöndíjjal dolgoztam külföldön. A külhoni szerepléseknek nemigen van visszhangjuk itthon, főleg ha a kurátor is külföldi. -- Most is egy nagyobb projekt részese voltál Németországban. -- Van egy aktív művészeti műhely, amelynek már évek óta tagja vagyok. Velük mindig máshol állítunk ki. Legutóbb Türingiában, a volt NDK területén hoztunk létre egy Tolerancia című nemzetközi projektet. Helyszínnek két hatalmas ipari csarnokot választottunk. A csoportunk rangidőse, egy Türingiában élő képzőművész, Manfred May volt a kurátor. A projektbe bevontunk egy meiningeni rajzfakultációs gimnáziumi osztályt is. Konzultáltunk velük, hosszasan beszéltünk arról, hogy ki mit ért tolerancia alatt, és ez miként nyilvánulhat meg a munkákban. A végén a diákok is megalkották a saját műveiket. Olyan élő helyzetbe kerültek, amikor láthatták, hogyan jön létre egy ilyen projekt, hogyan néz ki egy kiállítás megrendezése… nem múzeumban, nem galériában, hanem egy hatalmas, nyers ipari térben. -- Miként kezdődött a keletnémet művészekkel az együttműködésetek? -- Több mint nyolc éve állok kapcsolatban türingiai és mecklenburgi művészekkel. Mint pályakezdő 1985-ben bekerültem egy válogatásba, amelynek Képzőművészet Pest megyéből volt a címe. Akkor mentem el először az NDK-ba. Az első német művésztelepen 1987-ben, még a honeckeri érában jártam. Ennek tematikája igazi vad szocreál koncepción alapult: Dolgozó ember és táj. A megnyitón a helyi téeszelnöktől kezdve a párttitkárig megjelent ott mindenféle szürke öltönyös ember és mind elmondta a díszbeszédét. A telep végén kérdőre vontak, hogy miért festek absztrakt képeket. Akkoriban konstruktív, geometrikus műveket csináltam, és építettem ott egy installációt is. Igazából nem lett belőle baj, de a beszámoló kiállításból azért kitiltották a munkáimat. -- Hogy zajlott egy ilyen „beszámoló”? -- Nehezményezték, hogy nem az eredeti koncepció szerint dolgoztam, ezért hivatkozni próbáltam a magyar konstruktív hagyományokra. Gondoltam, hátha hallották már Kassák vagy Moholy-Nagy nevét, és így talán bűnbocsánatot nyer a tevékenységem. Ezekben az években egyébként Hann Ferenc művészettörténész rendezett kiállításokat a meiningeni képtárban kortárs magyar, illetve szentendrei művészetből. Ez két-három évig ment, míg végül letiltották. Feszültségek támadtak abból, hogy olyan művészek szerepeltek, mint Barcsay, Vajda Lajos vagy Korniss, akiknek tevékenysége a hivatalos kultúrpolitika számára ott emészthetetlen volt. Ez a nyolcvanas évek közepén történt, amikor nálunk ezek már régen klasszicizálódtak, megkérdőjelezhetetlen értéknek számítottak. -- Volt valami következménye annak, hogy nem követted a koncepciót? -- Én már a meiningeni múzeumig sem jutottam el. Az említett beszámoló után elég gyorsan és látványosan kivittek a reptérre, és nemcsak a munkám nem szerepelt a kiállításon, de olyan érzésem volt, mintha kitoloncoltak volna az országból. Egy barátom, Wolfgang Nickel révén mégis „bemutatódott” a munkám, a megnyitón ugyanis végig a kezében tartotta. A többiek egyébként lelkesen dolgoztak az alapkoncepció szerint, minden reggel hatkor keltek és megtermelték a kívánt képmennyiséget. Alaposan „odafigyeltek” ránk. A művésztelepen volt egy fiatal, jó megjelenésű nő, akkor nem értettem, mit csinál ott. Kilenc évvel később tudtam meg, hogy a Stasinak dolgozott. -- A munkásságodban nagyjából ezután történt váltás, érdeklődésed az installáció felé fordult. -- Akkoriban hard edge műveket festettem, hol visszafogottabb, hol élénkebb színvilágban. Neogeo jellegű, újkonstruktív művek voltak ezek. Szerepeltek is itthon kiállításokon, aztán elég gyorsan kinőttem ebből. -- Installációidban visszatérő elem a szabásminta. -- Már festőként is vonzódtam az egyszerű konstrukciókhoz. A szabásminta olyan geometrikus „talált rajz” volt, amelyet én ready made-szerűen emeltem be a munkámba. A minták pontos olvasatát egyébként sokszor én nem is ismerem. Azokra a nehezen vagy egyáltalán nem azonosítható funkciójú rajzokra, gépelemekre emlékeztetnek engem, amelyeket a klasszikus avantgárdban Max Ernstnél, De Chiricónál, Picabiánál vagy Duchamp-nál is láthatunk. Szaggatott vonalú, szerkezetelvű rajzaik nagyon pontosnak, nagyon egzaktnak látszanak, de teljesen rendeltetésen kívüliek, funkciójuk nincs vagy ismeretlen. Kerestem a szigorú, geometrikus festészetből kivezető utakat, és igyekeztem ezt a festészetet minden irányba és bármely lehetőséggel élve kiterjeszteni. Így születtek meg először a formázott vásznak, majd applikációk kerültek rájuk, melyek azután kinyúltak a térbe. Ebből nőtt ki az installáció. -- Nyitott vagy a művészeti együttműködésekre. Dolgoztál már együtt Weber Imrével, Kótai Tamással, Köves Évával, Koronczi Endrével… és még sorolhatnánk. Mostanában a volt NDK-ban élő művészekkel találtál kapcsolatot. Miért tartod izgalmasnak ezt a színteret? -- A korábbi kapcsolatok felelevenítésével kezdődött. Különös időszak volt, az NDK 1989-ben ünnepelte fönnállásának 40. évfordulóját rendkívül látványos külsőségekkel, és ugyanebben az évben kezdődtek az ellenzéki megmozdulások. Rendszeres kapcsolatot tartottam ottani művészekkel, jártak is hozzánk, és attól féltek, hogy ezután már Magyarországra sem tudnak majd utazni. Egy évre rá leomlott a fal. A változás szinte előzmény nélkül, hatalmas sokként érte a keletnémeteket. -- Hol tudtak azok a művészek kiállítani, akik ellenzéki hangot ütöttek meg? -- Furcsán hangzik, de Magyarországon. Például Szentendrén, a Vajda Lajos Stúdióban. Jörg Sontag, drezdai művész Raumbilder címmel egy FMK típusú művészklub hatóság általi elpusztítását dokumentálta; az épületet szó szerint ledózerolták. Úgy semmisítették meg a művészkávézót, hogy bent még éppen állt egy nem hivatalos kiállítás. -- Mi a története annak a szellemi műhelynek, amellyel most olyan szorosan együtt dolgozol? -- Évekkel a fal leomlása után megkeresett néhány olyan művész, akit már korábbról ismertem. Újra részt vettem egy művésztelepen, természetesen már egész más szituációban. A harmadik ilyen újratalálkozás alkalmával, 1997-ben készült Türingiában az Esőváró-installáció. Ettől kezdve folyamatosan dolgozom ezzel a társasággal, fix tagság azonban nem létezik. A csoport motorja Manfred May, az együttműködők szinte állandóan változnak. Több projektet valósítottunk meg és katalógust adtunk ki az egyik legsikeresebb vállalkozásunkról, amely Zella-Mehlisben volt, az egykori Mercedes-gyár gyönyörű Jugendstil épületében. -- A volt NDK területének kultúrpolitikai helyzete, művészeti működése sokunk számára ismeretlen terep. -- A rendszerváltás előtt ők sokkal inkább „keletiek” voltak, mint mi; most már -- mondhatni -- sokkal inkább „nyugatiak”. A keletnémet művész helykereső attitűdjét talajvesztettség jellemzi. Nehezen találja meg a helyét Nyugat-Európában, ahol elég jellemző az ossizás, az ostalgiázás. Ilyen szlengkifejezésekkel illetik a keletnémet régió egészét. A kultúra sem mentes ez alól. Ezért keresik a kulturális kapcsolatokat Kelet-Európával. A mi projektünk is arra irányult, hogy kapcsolatot találjunk balkáni művészekkel. Igyekszünk erre a régióra koncentrálni, olyan művészetre, amelyet mi kimondottan és manifesztáltan kelet-európainak gondolunk. Persze nincs szó dogmatikus attitűdű „szent szövetségről”, hiszen svájci és Németországban élő francia művészekkel is együtt dolgozunk. -- Mit értetek manifesztáltan kelet-európai művészet alatt? -- Ennek a művészetnek más felhangjai és színezete van, miközben a régió amúgy veszetten próbál a nyugat-európai trendeknek megfelelni. Szerintem nem ezen kellene fáradozni, főleg nem a mai kurátori gyakorlat sokszor ismétlődő névsorú csapatával kellene reprezentálni külföldön a kortárs magyar művészetet. Sajnos most is van egy referenciafiók, egy aktuális, hivatalos névsor. Számomra ez egy befülledt dolog, engem ez taszít. Hiányzik a régiós kitekintés. Ma már Németországban is sokkal izgalmasabbnak látják, mondjuk, a Balkán művészetét. -- A volt keletnémet művészet az idegenségét hangsúlyozza a német szcénával szemben. Valamiféle nosztalgiáról van itt szó? -- Wolfgang Becker filmjében, a Good-bye Leninben is megjelenik ez a problematika. Borzasztóan erős és sokkszerű volt a történelmi váltás, és néhány hónap alatt kiderült, hogy az ex-NDK-s művészek egyfajta senki földjére kerültek, ahol nehéz megtalálni az új megnyilvánulási lehetőségeket. Keletnémet művészetre komoly érdeklődést találni Nyugaton igen bajos. Ez most talán épp egy feljövőben levő, érdekes terep, amelynek nagy-nagy érdektelenség és közöny volt az előzménye. -- Van a valahai NDK művészetének a mai napig valami olyan sajátsága, amelynek alapján karakterisztikusan elkülöníthető a nyugati alkotók munkáitól? -- Úgy látom, igen. Amikor Kelet-Németországról beszélünk, többnyire csak Berlinről esik szó, mintha a vidék nem is létezne. Semmit sem tudunk olyan városokról, ahol bedeszkázott ablakú utcasorok és elhagyatott belvárosok uralják a képet. Mecklenburg vagy például Halle, Wismar, Magdeburg katasztrofálisan néz ki, Haarlemet meghazudtoló elhagyatottság jellemzi: lepusztultság, üres házak tömkelege. Ezt művészként lehetetlen kikapcsolni. Ezért egészen eltérő a világlátása egy volt NDK-s művésznek, és más a művészethez és a valósághoz való viszonya is. Ez a Becker-filmből is teljesen lejön. -- Mi ennek a lenyomata a munkákban? -- Sokszor nagyon politikus ez a művészet, fogékonyabb a szociális problémákra, talán egyszerűbb és direktebb is. Pár évvel ezelőtt Mecklenburgban még 14 százalékos volt a munkanélküliség. Hihetetlen apátia és depresszió is érzékelhető az országban. A művésztelep közelében a kastély egyik valamikori kiszolgáló épületében szociális lakások voltak, és ott felgyújtotta magát egy család. Rájuk égett a ház. Sokáig nem szabadultam ettől az emléktől. -- Az „ossizás” a művészeti életben is jelen van? -- Például úgy, hogy elenyésző arányban vannak reprezentálva a német szcénában a keleti művészek. Több művésztelepen voltam, ahol a legtávolabbi országokból érkeztek a résztvevők, keletnémettel azonban csak keletnémet területen találkoztam. Nem állítom, hogy erős diszkriminációtól szenvednek, de ez azért mond valamit. -- Jellemző a keleti színtérre egyfajta elzárkózás vagy a nyugati művészeti világ iránti szkepticizmus? -- Számos esetben igen. Saját kurátoraik és művészcsoportjaik vannak, tudatosan vállalják a „keletiséget”. Az elkülönülés valóban megjelenik, bár a mibenlétét elég nehéz megfogalmazni. Ha valahova nem engednek be, akármeddig kilincselsz, és ha beengednek is, nem érzed magad otthon, akkor előbb-utóbb már nem is akarsz oda tartozni. Egy anekdota: Észak-Rajna-Vesztfáliában, a schöppingeni művésztelepen meglátogatott egy barátom, és amikor bemutatkozott a titkárságon, nem azt mondta, hogy Suhlból jött, hanem hogy Kelet-Németországból -- a másik németnek! Én is azt gondolom, hogy ez a mai napig két külön ország, ezért is alkalmazom a keletnémet meghatározást. -- Van önszerveződő aktivitás a művészek között? -- Többnyire alulról szerveződő projektekről van szó, ilyenekben szeretek én is részt venni. A legjobb példa a Schloss Plüschow: ez mecklenburgi művészek önerős kezdeményezéseként indult egy elhagyott vidéki kastélyban. Ma már nemzetközi művésztelep, ösztöndíj-lehetőséggel, műtermekkel, koncepciózus projektekkel. -- Mik a legközelebbi terveitek? -- Suhlban van egy különös, a rendszerváltás óta szigorúan elzárt, falakkal körbevett épület, a „suhli Bastille”. Börtön volt, kizárólag politikaiaknak. Használták a nácik, majd a Stasi is. Nagy esély van rá, hogy ez lesz a következő projektünk helyszíne. Az egyik tagunk nagybátyja hét évig volt itt politikai fogoly. A projektnek minden bizonnyal konkrétabb politikai vonatkozásai lesznek, mint az eddigieknek. Súlyosan kötött terep, de ebben rejlik a kihívás is. (Molnár Edit)

Molnár Edit