partnereink
Bordács Andrea: A forradalmak asztali emlékműve – Kelemen Károly 56 bonsai szobra
Emlékmű-állítás ünnepélyes keretek közt. Szobordöntések forradalmi hangulatban. Szoborrongálások. 1956-os megemlékezések az akkori elítéltek kifütyülése közepette. Ünnepek kisajátítása. Emlékművek, ellenemlékművek. Kinek? Minek? Miért?
Az emlékművek az adott kultúráknak meghatározó élményeit és emlékeit felidéző szimbolikus jelek. Ami „az egyes individuumokat »mi«-vé kovácsolja, nem más, mint a közös tudás és önelképzelés konnektív struktúrája, amely közös szabályokra és értékekre, másfelől a közösen lakott múlt emlékeire támaszkodik.” A társadalmak az emlékezéskultúrájukkal formálják önképüket, s teszik folytonossá identitásukat azzal, hogy mely eseményekre és miként emlékeznek. Ennek az emlékezéskultúrának az írott szövegek mellett még egyik jelentős tárgyiasított eleme az emlékmű-állítás.
Az emlékmű „ezer szállal kötődik ahhoz, amire emlékeztet…”, s ezért „per definitionem nem lehet tisztán önreferenciális műalkotás, mindig valaminek az emlékezetét szolgálja: annak tehát, amire emlékeztet, valamely vonatkozását szükségképpen tematizálnia kell.”
Azonban ez a fajta közös emlékezés, ami az emlékművek sajátja lenne, gyakran hiányzik. S ez felveti a kép (továbbiakban értsd műalkotás) hatalmának kérdését is. 2002-ben a Karlsruhéban rendezett Iconoclash című kiállítás többek közt arra kereste a választ, „hogy a képek miért idéznek elő ilyen heves szenvedélyeket… Miért jutunk oda, hogy leromboljuk, kiradírozzuk őket?”
Különösen a (vallásos és politikai) hit képei tudnak ilyen hatalmas rombolást kiváltani, mivel ezek – s ide tartoznak az emlékművek is – jelei annak, amire emlékeztetnek, s pusztításukkal épp azt kívánják tagadni.
Úgy tűnik, nálunk újabban intenzívebben zajlanak a megemlékezések körüli botrányok. Épp ezért tulajdonképpen teljesen jogos, ha valaki emlékművét nem a köztérre, a köznek szánja, hisz a közös emlékezés alapjai teljesen hiányoznak. Kelemen Károly így 1956 emlékét szokatlan módón idézi meg. Az ő meghatározása szerint munkája a „forradalmak asztali emlékműve”. Ugyan az ötlet már régóta dolgozott benne, de az évforduló aktualitást adott ezeknek a „kisszobroknak. Miért épp bonsai? Franciaországban tavaly tettek közzé egy felhívást bonsai szobrok kiállítására, azaz házi, „asztali méretű” plasztikák bemutatására. Kelemen erre a felhívásra most és itt reflektált.
A békés bonsai-ok helyett 56 antropomorfizált utcakővel találkozhatunk. Utcakővel? A preparátumszemek különböző karaktert adnak ezeknek a köveknek, így 56 különböző személyiséggel ismerkedhetünk meg. Ráadásul valamelyest visszacseng bennük az Angyal István-i végakarata, mely szerint 56 emlékműve egy „nagy rusztikus kő” legyen. Kelemen emlékei ugyan nem nagyok, ugyan nem rusztikusak, de mindenesetre megmunkálatlan kövek.
S mivel nálunk az emlékműveink sorsa elég viharos, úgy tűnik talán nem is érdemes köztérre készíteni őket. Persze maga a konfliktus a műfajból adódódik, hiszen ezek a művek többnyire valamilyen politikai akarat reprezentációi, nem pedig művészi értékű autonóm műalkotások. (Ennek legutóbbi szomorú példája Csíkszentmihályi Róbert Műegyetem előtt felállított 56-os emlékműve, mely 2006-ban szobrászati nonszensz. Persze, ritkán kivételek is akadnak, mint például Jovánovics György 301-es parcellába készített műve, s Lugossy Mária munkái is műalkotások.)
Ezek után talán érthető is, bár igen morbid, ha valaki emlékműveivel mind a műfaji elvárások, mind a közmegegyezés hiánya miatt a köztér helyett egy kiállítóteret vagy akár egy szobát választ plasztikáinak. Házi oltár helyett házi emlékmű.
Ezt a házijelleget a kövek tartózkodási helyéül szolgáló IKEA-szekrény polcai különösen felerősítik. Mind az 56-an egy-egy fémdobozból bámulnak ránk preparátumszemeikkel. Hol bambán, hol kedvesen, „mindenki” a maga karaktere szerint. Az egyforma, szabályos polcokon elhelyezkedve a lakótelepek feelingjét is megidézik. Noha Kelemennél a bonsai-kategória eredendően a kisszobrokra vonatkozott, mégis a bonsai, a lakásba tartható fa nyomán a Kelemen Károly munkáira méginkább illik a bonsai emlékmű meghatározás, mivel ezek lakásban tartandó utcakövek, azaz utcakövek házi használatra… Megfosztva a közös emlékezés pátoszától… Talán ironikusnak is tűnhetne, ha a nálunk az emlékműveket övezne bármilyen pátosz és ünnepélyesség. S mivel azok a közös emlékezés híján csak újabb és újabb konfliktusok forrása, az ünnepélyesség –úgy tűnik – házi keretek közé szorul. Talán inkább annak a sajnálatos ténynek lehetnek a rekvizitumai, hogy mindenkinek saját ünnepe van, így ehhez a legcélszerűbb egy saját házi emlékmű. Persze azért a kövek mégsem teljesen csak magánhasználatra készültek, hiszen a Memoart Galéria, ahol a bonsai-köveket láthattuk, valamilyen szinten, korlátozottan, mégiscsak nyilvános hely. Így Kelemen a „köztes lét” állapotát választotta, mivel a kiállítótér közös is meg nem is, emlékműve emlékmű is meg nem is.
(Memoart Galéria, 2006. XII. 8-ig)
Az emlékművek az adott kultúráknak meghatározó élményeit és emlékeit felidéző szimbolikus jelek. Ami „az egyes individuumokat »mi«-vé kovácsolja, nem más, mint a közös tudás és önelképzelés konnektív struktúrája, amely közös szabályokra és értékekre, másfelől a közösen lakott múlt emlékeire támaszkodik.” A társadalmak az emlékezéskultúrájukkal formálják önképüket, s teszik folytonossá identitásukat azzal, hogy mely eseményekre és miként emlékeznek. Ennek az emlékezéskultúrának az írott szövegek mellett még egyik jelentős tárgyiasított eleme az emlékmű-állítás.
Az emlékmű „ezer szállal kötődik ahhoz, amire emlékeztet…”, s ezért „per definitionem nem lehet tisztán önreferenciális műalkotás, mindig valaminek az emlékezetét szolgálja: annak tehát, amire emlékeztet, valamely vonatkozását szükségképpen tematizálnia kell.”
Azonban ez a fajta közös emlékezés, ami az emlékművek sajátja lenne, gyakran hiányzik. S ez felveti a kép (továbbiakban értsd műalkotás) hatalmának kérdését is. 2002-ben a Karlsruhéban rendezett Iconoclash című kiállítás többek közt arra kereste a választ, „hogy a képek miért idéznek elő ilyen heves szenvedélyeket… Miért jutunk oda, hogy leromboljuk, kiradírozzuk őket?”
Különösen a (vallásos és politikai) hit képei tudnak ilyen hatalmas rombolást kiváltani, mivel ezek – s ide tartoznak az emlékművek is – jelei annak, amire emlékeztetnek, s pusztításukkal épp azt kívánják tagadni.
Úgy tűnik, nálunk újabban intenzívebben zajlanak a megemlékezések körüli botrányok. Épp ezért tulajdonképpen teljesen jogos, ha valaki emlékművét nem a köztérre, a köznek szánja, hisz a közös emlékezés alapjai teljesen hiányoznak. Kelemen Károly így 1956 emlékét szokatlan módón idézi meg. Az ő meghatározása szerint munkája a „forradalmak asztali emlékműve”. Ugyan az ötlet már régóta dolgozott benne, de az évforduló aktualitást adott ezeknek a „kisszobroknak. Miért épp bonsai? Franciaországban tavaly tettek közzé egy felhívást bonsai szobrok kiállítására, azaz házi, „asztali méretű” plasztikák bemutatására. Kelemen erre a felhívásra most és itt reflektált.
A békés bonsai-ok helyett 56 antropomorfizált utcakővel találkozhatunk. Utcakővel? A preparátumszemek különböző karaktert adnak ezeknek a köveknek, így 56 különböző személyiséggel ismerkedhetünk meg. Ráadásul valamelyest visszacseng bennük az Angyal István-i végakarata, mely szerint 56 emlékműve egy „nagy rusztikus kő” legyen. Kelemen emlékei ugyan nem nagyok, ugyan nem rusztikusak, de mindenesetre megmunkálatlan kövek.
S mivel nálunk az emlékműveink sorsa elég viharos, úgy tűnik talán nem is érdemes köztérre készíteni őket. Persze maga a konfliktus a műfajból adódódik, hiszen ezek a művek többnyire valamilyen politikai akarat reprezentációi, nem pedig művészi értékű autonóm műalkotások. (Ennek legutóbbi szomorú példája Csíkszentmihályi Róbert Műegyetem előtt felállított 56-os emlékműve, mely 2006-ban szobrászati nonszensz. Persze, ritkán kivételek is akadnak, mint például Jovánovics György 301-es parcellába készített műve, s Lugossy Mária munkái is műalkotások.)
Ezek után talán érthető is, bár igen morbid, ha valaki emlékműveivel mind a műfaji elvárások, mind a közmegegyezés hiánya miatt a köztér helyett egy kiállítóteret vagy akár egy szobát választ plasztikáinak. Házi oltár helyett házi emlékmű.
Ezt a házijelleget a kövek tartózkodási helyéül szolgáló IKEA-szekrény polcai különösen felerősítik. Mind az 56-an egy-egy fémdobozból bámulnak ránk preparátumszemeikkel. Hol bambán, hol kedvesen, „mindenki” a maga karaktere szerint. Az egyforma, szabályos polcokon elhelyezkedve a lakótelepek feelingjét is megidézik. Noha Kelemennél a bonsai-kategória eredendően a kisszobrokra vonatkozott, mégis a bonsai, a lakásba tartható fa nyomán a Kelemen Károly munkáira méginkább illik a bonsai emlékmű meghatározás, mivel ezek lakásban tartandó utcakövek, azaz utcakövek házi használatra… Megfosztva a közös emlékezés pátoszától… Talán ironikusnak is tűnhetne, ha a nálunk az emlékműveket övezne bármilyen pátosz és ünnepélyesség. S mivel azok a közös emlékezés híján csak újabb és újabb konfliktusok forrása, az ünnepélyesség –úgy tűnik – házi keretek közé szorul. Talán inkább annak a sajnálatos ténynek lehetnek a rekvizitumai, hogy mindenkinek saját ünnepe van, így ehhez a legcélszerűbb egy saját házi emlékmű. Persze azért a kövek mégsem teljesen csak magánhasználatra készültek, hiszen a Memoart Galéria, ahol a bonsai-köveket láthattuk, valamilyen szinten, korlátozottan, mégiscsak nyilvános hely. Így Kelemen a „köztes lét” állapotát választotta, mivel a kiállítótér közös is meg nem is, emlékműve emlékmű is meg nem is.
(Memoart Galéria, 2006. XII. 8-ig)
© Bordács Andrea