partnereink
Bordács Andrea: A művészet peremén – CowParade Budapesten
Június vége óta színes tehenek árasztották el a várost. Na, nem eltévedtek, s nem tüntetni jöttek fel a fővárosba sanyarú sorsuk miatt, s a brémai muzsikusok módjára nem is félelemből keltek útra. Jóval messzebbről érkeztek a CowParade újabb, budapesti állomására. A tehén persze nem mindenhol tehén, az egyes városokban más állattal is identifikálhatták magukat, például Berlinben medvével. Az, hogy nálunk maradtak a tehenek, sokakból rosszallást váltott ki, valami „helyspecifikusabb” állatnak jobban örültek volna. Szerintem viszont jó a tehén. Olyan magyaros.
Minden téves információval ellentétben ez a vándoresemény nem valami amerikai marhaság. Az 1998-ban Zürichből induló tehéninvázió a világ 30 másik városa után elért hozzánk is. 2006-ban Budapest mellett többek között Athénban, Denverben, Bostonban, Lisszabonban, Edinburghban, Wisconsinben, Prágában, Párizsban váltak városlakókká a műanyag tehenek. Ha a kész, bemutatott jószágok nem is képviselnek túlságosan magas művészi értéket, jópofa, hangulatos légkör teremtésére mégis alkalmasak. Játék a kreativitással egy város színessé, érdekessé tételére oly módon, ami nagyobb tömegek számára is befogadható és szórakoztató.
Végignézve a nemzetközi és a hazai anyagot, azt kellett tapasztalnom, hogy a sokféle tehénmű közt az egyes helyszíneken mégis fellelhető valamifajta hasonló tendencia. Valószínűleg ez valamilyen módon a szervezők hatása lehet, mivel például 2005-ben Firenzében túlnyomó többségben voltak a tehénléttel kapcsolatos asszociációk (sajt, tej, mező stb.), 2006-ban Wisconsinben szinte az Ezópusz mesék módjára többnyire antropomorfizálták az állatokat, valamilyen társadalmi jelenséget, emberi karaktert jelenítve meg ezen figurák által.
Nálunk talán az a domináns jelenség – bár ez a megállapítás igazán az autonóm művészekre vonatkozhat –, hogy a művészek saját stílusukat húzták rá a tehénformára. Ez adódhatott abból is, hogy a számos amatőr mellett a magyar képzőművészek jó része egyáltalán nem találta rangon alulinak a részvételt, még az olyan klasszikusok, mint a 102 éves Lossonczy Tamás is vállalkozott tehéndíszítésre, de számos más sikeres művészünk alkotásával találkozhatunk a köztereken: így például Barakonyi Zsombor, Bukta Imre, Cseke Szilárd, ef Zámbó István, fe Lugossy László, Gábor Áron, Gyarmati Zsolt, Hencze Tamás, El Kazovszkij, Koncz András, Kovács Péter Balázs, Lengyel András, Lossonczy Tamás, Pinczehelyi Sándor, Szurcsik József, Tóth Ágnes munkáival. Már ezért sem lehet egy kézlegyintéssel a művészeti szférán kívülre helyezni az eseményt. Mindenesetre láthatóan komolyan vették a játékot, s az alkotásaikon rendre megjelennek a rájuk oly jellemző stílusjegyek. Bár épp ez a sajátos karakter nem érvényesült a Péli Barna–Galbovy Attila–Sáfrán Dóra trió munkáján, mivel az náluk nem valamelyik mintázatban, hanem az anyaghasználatban, épp a formai szétfolyás, az elomlónak ható matériában jelenik, ez pedig e sablonformájú állatokban nem tudott érvényesülni. Számomra a saját stílus és a paneltehén összhangja leginkább ef Zámbó István Tehén szimbólumokkal alkotásán jött létre, akárcsak El Kazovszkij gombhoz kabátot kereső attitűdje révén megszülető Európa elrablása című fekvő tehenén/bikáján.
Az „állatváltás”-jelenségével másoknál is találkozhattunk, mint például a közönség számára egyik legnépszerűbb, Tóth Ágnes egyforintosokkal kirakott, aranyfestékkel lefújt Aranyborjúján – mely akár felháborodást is okozhatott volna –, a már említett Galbovy-Péli-Sáfrán Magyar vándorán vagy Hencze Tamás Zebra-csíkos tehenén.
Nagyobb típusokra bontva a látható munkákat, a következő markáns csoportokkal lehetett találkozni:
– A hazai tehénbemutató sajátossága közé számít a valamely hungaricum megjelenítése, úgymint Kocicz Szabolcs–Varga Dávid Pack-age című Pick szalámis tehene vagy Nagy Lőrinc Magyar narancsa, akárcsak Kóczián Veronika–Dobos Andrea Rubicow elnevezésű Rubik kocka tehene, mely kifejezetten érdekes látvány, de a „lelkes” közönség a fejével együtt hamar letörte a szarvát. Ugyan nem nevezhető hungaricumnak, de mégis nagyon helyi asszociációkat hordozó volt Pintér András Elkéstem című bilincskerekes marhája, mely ennek ellenére augusztusra eltűnt a helyéről.
– Jó néhány vizuális és szójáték is készült, például a Westendben látható Cowrner című alkotás Szabó Balázstól.
– Igen szép számmal születtek nálunk is tehénlétból fakadó asszociációk, bár ezek számomra kevésbé hatottak kreatívnak: a már említett Pack-age, Páll Tibor Krisztián-Páll Zoltán: Homogenizmus és Pasteurizmus, Szilágyi Sándor: Tejőrség, Ruttka Andrea–Ráday Mihály: Gulyásleves, Bisztray Sándor–Pintér András: DFC című szívószálas tehene vagy Daradics Árpád: Cow-grillje.
– Készültek gyakorlati célt szolgáló, s ezért méltán támogatóra találó állatok, mint például a Millenárisban található csúszdás tehén.
A történethez tartozik, hogy projektre jelentkezett művészek munkatervei eleve egy átmentek egy zsűri rostáján, majd ezekre szponzorokat kerestek. Tehát azokkal a „művekkel” találkozhattunk a köztereken, melyek szponzorra akadtak, így azok megnyugodhatnak, akik az állami pénzből ily „művészileg értéktelen esemény” finanszírozásán voltak fennakadva. Sajnos számos, a szűri által elfogadott műterv támogató híján nem fejlődött köztéri tehénné. Az egész esemény végén ismét egy szakmai zsűri értékeli az „alkotásokat”, melyeket jótékony célra elárvereznek.
A CowParade szomorúsága, hogy botrányt nem valamely művészileg izgalmas munka keltett, hanem egy ilyen szempontból jelentéktelen objekt. Bár a tervek alapján a számomra legprogresszívebbnek tűnők nem találtak támogatóra, mivel úm. az egyes cégek nem tudtak velük azonosulni, így azok nem is kerülhettek ki a közterekre. Néhány példa: Győrffy László mutáns tehene, Szőllősi Géza Emanci elnevezésű, hátán tetovált, „kigyúrt” marhája, illetve a plasztinációs eljárással tartósított belsőségeket (valódi agy, szív, gyomor) áttetsző tehénben elhelyező – igazi botrányszagú – munkája, Nemes Nikolett a tehénsablont hajléktalanszállóvá avanzsáló marhája, Csiszér Zsuzsi környezetébe olvadó – magával a helyszín képével díszített – mimikritehene stb. maradt pusztán terv szinten.
Ezek épp a köznapi ízléstől eltérő, vadabb megnyilvánulásukkal keltettek volna felháborodást, esetleg botrányt. Talán nem véletlen, hogy nem lett szponzoruk. Persze ez talán csak részben adódhatott a tervezett látvány szokatlanságából, inkább abból, hogy alkotóik a szélesebb közönség körében még nem olyan etalon nevek, mint néhány felsorolt „kortárs klasszikus”.
Úgy tűnik, ezen szobortehenek nemcsak városról városra vándorolnak, hanem nálunk városon belül is. A jégkrémes a Belvárosban tett egy kisebb utazást a Bazilikától a Madách téren át a Vörösmarty térig, ahol végre nyugodtan olvadozhatott a fényképezkedő turisták alatt. Hiába volt bilincskerék Pintér András Elkéstem címűjén a Balettintézet előtt, mégis eltűnt, akárcsak a Bajcsy-Zsilinszky út–Andrássy út sarkán Gábor Áron Bal-jobb fűrészes tehene, a Kálvin tér Rubik kockás marhája és még sorolhatnám. Ez utóbbiak távozásához a „lelkes” és aktív közönség járult hozzá intenzív műélvezetével. Igaz, augusztusban néhány új művet is kitettek a rongáltak helyére.
Az egész CowParade ugyanakkor mintegy többfunkciós tesztként is működött. Egyrészt a művészek vállalkozó kedvét, a szakmán kívüli közönséggel való kapcsolatkeresését is mérte. Másrészt mintegy tükörként viszonyult a nézők alapattitűdjéhez: ki képes humorként, színes látványosságként, művészetként-nem művészetként, ostobaságként, olcsó poénként vagy épp valamilyen vélt támadásként – és még lehetne sorolni – értelmezni egy-egy tehenet, s magát az egész akciót.
S végül e tehéninvázió abban is mintegy mérőműszerként mutatkozott meg, hogy az emberek egyáltalán hogyan viszonyulnak a köztéren felállított „alkotásokhoz”, amihez jó összehasonlítási alapként szolgált a CowParade többi helyszínén szerzett tapasztalat. Az eredmény sajnos igen lehangoló, mivel egyetlen más városban nem rongáltak meg annyi tehenet, mint nálunk (30 nap alatt 11 tehenet tettek tönkre) .
S innen már nem a CowParadéról szól a történet, hanem ez jelzésértékű bármely köztérre kihelyezett mű, de különösen a kortárs munkák sorsát illetően. Ezzel a jelenséggel szembesülhettünk a Magyar Szobrász Társaság Erzsébet téri kiállításakor és az @®© köztériszobor-pályázatán. Ugyanakkor nagyon sajnálatosnak tartom azt a tényt is, hogy ez utóbbira idén nem kerülhet sor – nem a rongálások miatt –, mivel a program épp azáltal vált jelentős művészeti eseménnyé, hogy a sablonos, konvencionális köztéri szobor fogalmát képes volt más, kortárs dimenziókba emelni. Ez a szemlélet ugyan gyakran heves befogadói ellenállásba ütközött, de úgy tűnt, mégis nagyobb mértékben váltott ki érdeklődést, érzelmi megnyilvánulásokat, mint a szokványos emlékművek. Valahol a művészek felelőssége is, hogy a konfliktusok és esetleges kudarcok ellenére időnként, a megfelelő projektek keretében részt vegyenek a közterek, s ezáltal a közízlés formálásában. (Budapest közterei, 2006. VI. 30–IX. 10.)
Minden téves információval ellentétben ez a vándoresemény nem valami amerikai marhaság. Az 1998-ban Zürichből induló tehéninvázió a világ 30 másik városa után elért hozzánk is. 2006-ban Budapest mellett többek között Athénban, Denverben, Bostonban, Lisszabonban, Edinburghban, Wisconsinben, Prágában, Párizsban váltak városlakókká a műanyag tehenek. Ha a kész, bemutatott jószágok nem is képviselnek túlságosan magas művészi értéket, jópofa, hangulatos légkör teremtésére mégis alkalmasak. Játék a kreativitással egy város színessé, érdekessé tételére oly módon, ami nagyobb tömegek számára is befogadható és szórakoztató.
Végignézve a nemzetközi és a hazai anyagot, azt kellett tapasztalnom, hogy a sokféle tehénmű közt az egyes helyszíneken mégis fellelhető valamifajta hasonló tendencia. Valószínűleg ez valamilyen módon a szervezők hatása lehet, mivel például 2005-ben Firenzében túlnyomó többségben voltak a tehénléttel kapcsolatos asszociációk (sajt, tej, mező stb.), 2006-ban Wisconsinben szinte az Ezópusz mesék módjára többnyire antropomorfizálták az állatokat, valamilyen társadalmi jelenséget, emberi karaktert jelenítve meg ezen figurák által.
Nálunk talán az a domináns jelenség – bár ez a megállapítás igazán az autonóm művészekre vonatkozhat –, hogy a művészek saját stílusukat húzták rá a tehénformára. Ez adódhatott abból is, hogy a számos amatőr mellett a magyar képzőművészek jó része egyáltalán nem találta rangon alulinak a részvételt, még az olyan klasszikusok, mint a 102 éves Lossonczy Tamás is vállalkozott tehéndíszítésre, de számos más sikeres művészünk alkotásával találkozhatunk a köztereken: így például Barakonyi Zsombor, Bukta Imre, Cseke Szilárd, ef Zámbó István, fe Lugossy László, Gábor Áron, Gyarmati Zsolt, Hencze Tamás, El Kazovszkij, Koncz András, Kovács Péter Balázs, Lengyel András, Lossonczy Tamás, Pinczehelyi Sándor, Szurcsik József, Tóth Ágnes munkáival. Már ezért sem lehet egy kézlegyintéssel a művészeti szférán kívülre helyezni az eseményt. Mindenesetre láthatóan komolyan vették a játékot, s az alkotásaikon rendre megjelennek a rájuk oly jellemző stílusjegyek. Bár épp ez a sajátos karakter nem érvényesült a Péli Barna–Galbovy Attila–Sáfrán Dóra trió munkáján, mivel az náluk nem valamelyik mintázatban, hanem az anyaghasználatban, épp a formai szétfolyás, az elomlónak ható matériában jelenik, ez pedig e sablonformájú állatokban nem tudott érvényesülni. Számomra a saját stílus és a paneltehén összhangja leginkább ef Zámbó István Tehén szimbólumokkal alkotásán jött létre, akárcsak El Kazovszkij gombhoz kabátot kereső attitűdje révén megszülető Európa elrablása című fekvő tehenén/bikáján.
Az „állatváltás”-jelenségével másoknál is találkozhattunk, mint például a közönség számára egyik legnépszerűbb, Tóth Ágnes egyforintosokkal kirakott, aranyfestékkel lefújt Aranyborjúján – mely akár felháborodást is okozhatott volna –, a már említett Galbovy-Péli-Sáfrán Magyar vándorán vagy Hencze Tamás Zebra-csíkos tehenén.
Nagyobb típusokra bontva a látható munkákat, a következő markáns csoportokkal lehetett találkozni:
– A hazai tehénbemutató sajátossága közé számít a valamely hungaricum megjelenítése, úgymint Kocicz Szabolcs–Varga Dávid Pack-age című Pick szalámis tehene vagy Nagy Lőrinc Magyar narancsa, akárcsak Kóczián Veronika–Dobos Andrea Rubicow elnevezésű Rubik kocka tehene, mely kifejezetten érdekes látvány, de a „lelkes” közönség a fejével együtt hamar letörte a szarvát. Ugyan nem nevezhető hungaricumnak, de mégis nagyon helyi asszociációkat hordozó volt Pintér András Elkéstem című bilincskerekes marhája, mely ennek ellenére augusztusra eltűnt a helyéről.
– Jó néhány vizuális és szójáték is készült, például a Westendben látható Cowrner című alkotás Szabó Balázstól.
– Igen szép számmal születtek nálunk is tehénlétból fakadó asszociációk, bár ezek számomra kevésbé hatottak kreatívnak: a már említett Pack-age, Páll Tibor Krisztián-Páll Zoltán: Homogenizmus és Pasteurizmus, Szilágyi Sándor: Tejőrség, Ruttka Andrea–Ráday Mihály: Gulyásleves, Bisztray Sándor–Pintér András: DFC című szívószálas tehene vagy Daradics Árpád: Cow-grillje.
– Készültek gyakorlati célt szolgáló, s ezért méltán támogatóra találó állatok, mint például a Millenárisban található csúszdás tehén.
A történethez tartozik, hogy projektre jelentkezett művészek munkatervei eleve egy átmentek egy zsűri rostáján, majd ezekre szponzorokat kerestek. Tehát azokkal a „művekkel” találkozhattunk a köztereken, melyek szponzorra akadtak, így azok megnyugodhatnak, akik az állami pénzből ily „művészileg értéktelen esemény” finanszírozásán voltak fennakadva. Sajnos számos, a szűri által elfogadott műterv támogató híján nem fejlődött köztéri tehénné. Az egész esemény végén ismét egy szakmai zsűri értékeli az „alkotásokat”, melyeket jótékony célra elárvereznek.
A CowParade szomorúsága, hogy botrányt nem valamely művészileg izgalmas munka keltett, hanem egy ilyen szempontból jelentéktelen objekt. Bár a tervek alapján a számomra legprogresszívebbnek tűnők nem találtak támogatóra, mivel úm. az egyes cégek nem tudtak velük azonosulni, így azok nem is kerülhettek ki a közterekre. Néhány példa: Győrffy László mutáns tehene, Szőllősi Géza Emanci elnevezésű, hátán tetovált, „kigyúrt” marhája, illetve a plasztinációs eljárással tartósított belsőségeket (valódi agy, szív, gyomor) áttetsző tehénben elhelyező – igazi botrányszagú – munkája, Nemes Nikolett a tehénsablont hajléktalanszállóvá avanzsáló marhája, Csiszér Zsuzsi környezetébe olvadó – magával a helyszín képével díszített – mimikritehene stb. maradt pusztán terv szinten.
Ezek épp a köznapi ízléstől eltérő, vadabb megnyilvánulásukkal keltettek volna felháborodást, esetleg botrányt. Talán nem véletlen, hogy nem lett szponzoruk. Persze ez talán csak részben adódhatott a tervezett látvány szokatlanságából, inkább abból, hogy alkotóik a szélesebb közönség körében még nem olyan etalon nevek, mint néhány felsorolt „kortárs klasszikus”.
Úgy tűnik, ezen szobortehenek nemcsak városról városra vándorolnak, hanem nálunk városon belül is. A jégkrémes a Belvárosban tett egy kisebb utazást a Bazilikától a Madách téren át a Vörösmarty térig, ahol végre nyugodtan olvadozhatott a fényképezkedő turisták alatt. Hiába volt bilincskerék Pintér András Elkéstem címűjén a Balettintézet előtt, mégis eltűnt, akárcsak a Bajcsy-Zsilinszky út–Andrássy út sarkán Gábor Áron Bal-jobb fűrészes tehene, a Kálvin tér Rubik kockás marhája és még sorolhatnám. Ez utóbbiak távozásához a „lelkes” és aktív közönség járult hozzá intenzív műélvezetével. Igaz, augusztusban néhány új művet is kitettek a rongáltak helyére.
Az egész CowParade ugyanakkor mintegy többfunkciós tesztként is működött. Egyrészt a művészek vállalkozó kedvét, a szakmán kívüli közönséggel való kapcsolatkeresését is mérte. Másrészt mintegy tükörként viszonyult a nézők alapattitűdjéhez: ki képes humorként, színes látványosságként, művészetként-nem művészetként, ostobaságként, olcsó poénként vagy épp valamilyen vélt támadásként – és még lehetne sorolni – értelmezni egy-egy tehenet, s magát az egész akciót.
S végül e tehéninvázió abban is mintegy mérőműszerként mutatkozott meg, hogy az emberek egyáltalán hogyan viszonyulnak a köztéren felállított „alkotásokhoz”, amihez jó összehasonlítási alapként szolgált a CowParade többi helyszínén szerzett tapasztalat. Az eredmény sajnos igen lehangoló, mivel egyetlen más városban nem rongáltak meg annyi tehenet, mint nálunk (30 nap alatt 11 tehenet tettek tönkre) .
S innen már nem a CowParadéról szól a történet, hanem ez jelzésértékű bármely köztérre kihelyezett mű, de különösen a kortárs munkák sorsát illetően. Ezzel a jelenséggel szembesülhettünk a Magyar Szobrász Társaság Erzsébet téri kiállításakor és az @®© köztériszobor-pályázatán. Ugyanakkor nagyon sajnálatosnak tartom azt a tényt is, hogy ez utóbbira idén nem kerülhet sor – nem a rongálások miatt –, mivel a program épp azáltal vált jelentős művészeti eseménnyé, hogy a sablonos, konvencionális köztéri szobor fogalmát képes volt más, kortárs dimenziókba emelni. Ez a szemlélet ugyan gyakran heves befogadói ellenállásba ütközött, de úgy tűnt, mégis nagyobb mértékben váltott ki érdeklődést, érzelmi megnyilvánulásokat, mint a szokványos emlékművek. Valahol a művészek felelőssége is, hogy a konfliktusok és esetleges kudarcok ellenére időnként, a megfelelő projektek keretében részt vegyenek a közterek, s ezáltal a közízlés formálásában. (Budapest közterei, 2006. VI. 30–IX. 10.)
© Bordács Andrea