partnereink
Bordács Andrea: A természet könyörtelenül gyöngéd közönye – A titkos kert – Lydia Schouten videófilmje
„…ami vad kegyetlenségnek tűnik, de mint látni fogjuk, a természet nem kegyetlen, csak könyörtelenül közömbös. Ez egyike a legkeményebb leckéknek, ami az emberekre vár. Sehogyan sem akarózik beismernünk, hogy a dolgok se nem jók, se nem gonoszak, se nem kegyetlenek, se nem nyájasak, egyszerűen csak érzéketlenek - közömbösek minden szenvedésre, híján vannak minden célszerűségnek.” (R. Dawkins: Folyam az Édenkertből)
Rómeó vérzik, Másodpercnyi ragyogás, A halál visszhangja / Az örök fiatalság, A szépség szörnyeteggé válik… Ismerősnek tűnő címek. Mintha halottunk volna róluk. S lehet, hogy valóban. De az is lehet, hogy csak olyannak tűnik, mivel e címek vagy jól hangzó közhelyek, vagy ismerős kifejezések pici módosítással. Mindenesetre, ha csak ezekből próbálnánk kitalálni a művek témáját, sokan biztos a vállalt és kényszerű női szerepekre, a szépség és a párkapcsolatok ambivalens feldolgozására tippelnének.
A fent említett szókapcsolatok Lydia Schouten holland videó- és performerművész munkáinak címei, akinek öt videófilmjét láthattuk a Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeumban. Az egyik legismertebb műve a Rómeó vérzik (1982), melyben a képregény-kultúra képi világa, s a hatalmat gyakorló nő jelenik meg. Részben ez a karakter és a végzet asszonya alakja egyszerre tűnik fel a Másodpercnyi ragyogás (1984) című filmjében. A halál visszhangja / Az örök fiatalság (1986) a média és a mindennapok viszonyát elemzi. „A média nyugtalanságot épített a modern emberbe, sóvárgást keltve az általa kínált értékek iránt… A média nem engedi meg az öregedést a nőknek: örökké fiatalnak kell maradniuk és ragyogásban kell leélniük az életüket.” (Lydia Schouten). A Leerdam (1988) című alkotása viszont egy kisváros életén keresztül szembesít a közösség hiányával.
Schouten talán legizgalmasabb filmje, melyet a Ludwig Múzeumban láthattak először a nézők, A titkos kert című. A kert az otthonosság, a gondozottság, a bekerítettség, azaz ember által uralt természet asszociációit hordozza, azaz a kert a természet gondozott, kisajátított, megszelídített kis darabja. Ám Lydia Schouten művében valójában nem is kert, hanem erdő szerepel, ami viszont nem hordozza a kert bensőséges képzeteit. Ugyanakkor számos más fogalom merül fel az erdővel kapcsolatban, úgymint a melankólia, a félelem, a kétségbeesés, a kiszolgáltatottság, az elveszettség érzése, de pozitív értelemben a rejtély, a titokzatosság a kalandvágy inspirálója is lehet. Schouten erdeje áttekinthetetlen, titokzatos, otthonosság nélküli, melyben az ember, különösen, aki már kizárólag a civilizáció szülötte, idegen és elveszett.
Mitől is válik titokzatossá valami? Ha nem uraljuk, nem ismerjük, nem látjuk összefüggéseit.
Csak az ember persektívájából beszélhetünk titokzatosságról, aki megpróbálja értelmezni környezetét, s mindent az ok-okozat rendszerébe igyekszik látni. Számára a természet jelei nem szolgálnak információval, nem tudja a célra orientáltság viszonylatába helyezni. Ahogy Kuroszava Derszu Uzala című filmjében szembesülhetünk azzal, mit jelent, amikor valaki képes olvasni a természet jeleit, azaz számára minden „lényegtelennek tűnő apróság” képes jelként működni és jelentéssel bírni, míg mások számára ugyanaz a látvány: egy letört gally, hiányzó madárfütty stb. nem szolgál semmiféle információval.
Lydia Schouten A titkos kert című videóműve saját meghatározása szerint 4 csatornás videóinstalláció. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a terem minden falán fut vetítés, de oly módon, hogy a néző mintegy az őt kerülvevő erdő közepén találja magát, s az események körülötte zajlanak. Ezt hívom én szimultán képhasználatnak, ami a kortárs művészetben, különösen a videóművek esetében elég gyakori jelenség. Ugyanis ebben az esetben is egyszerre kellene az összes vetített felületet figyelemmel kísérnünk ahhoz, hogy a teljes művet képesek legyünk befogadni. De ez igazán sohasem sikerül, hiszen fizikai képtelenség. Ugyanakkor az irányított figyelemhez képest ez a többfajta impulzus, ami egyszerre éri a befogadót, mivel az egyik inger irányítja a másikat, mégis képes többletet adni.
A szimultán művek egy másfajta befogadói attitűdöt igényelnek, mint az irányított figyelmet igénylő alkotások. (Erről részletesebben lásd: Bordács Andrea: Rend a rendetlenségben. Az ornamentika szerepe Koncz András és Wächter Dénes szimultánképein. Új Művészet, 2006/4.)
Általában a természet a legtöbb megnyilatkozásban a civilizációhoz képest, különösen a városi életformához képest mint érték jelenik meg. Többnyire a tisztaság, a harmónia, a bűntelen állapot megtestesítője. Ám A titkos kert épp ennek az ellenkezőjét mutatja be. Tehát A titkos kert valójában egy erdő, melynek mintha e tisztása közepén állna a néző, akit a körülötte zajló események szinte beszippantanak. Ugyan néha csak egy-egy falon fut a kép, de többnyire mind a négyen zajlanak az események.
Olykor szinte különálló helyzetek láthatók, majd a szereplők az egyik vetített képből a másikba sétálnak. A filmen az emberek járják csoportosan az erdőt, miközben különböző helyzetekbe keverednek. Számos kis önálló történet részesei lehetünk, melyekben a szereplők közösek, magukon hordozva az egyéni és társas útkeresés toposzait is. Az enigmatikus történetek közös vonása, hogy a harmonikusnak, idillinek vélt természet előbb-utóbb fenyegetővé, sőt életveszélyessé válik. Ez szó szerint értendő, mivel szinte minden történetben meghal valaki. Ráadásul az áldozatok többnyire nők.
A baráti társaság békés kirándulása és piknikezése első pillantásra gondtalan szórakozásnak ígérkezik, mely számos módon fullad tragédiába. A zuhogó eső után megnyugodni látszó tájban az egyik hölgy mintha élve eltemetné magát, úgy szórja magára az avart, s hamarosan rovarok mászkálnak rajta és benne, mígnem mint valami mítoszban egy madár felemeli és elrepül vele a messzeségbe.
Máskor hitchcocki módon a madarak támadják meg a kiránduló embereket. Vagy épp az erdő közepén hirtelen egy nő rohan ki sikítva egy égő kunyhóból, de hamarosan az erdő is lángra kap. A következő történetben a vadászatra induló társság egyik tagja véletlenül (?) lelövi az egyik piknikező hölgyet. A szerelmes páron vaddisznócsorda gázol át, s a néző is alig tud félreugrani virtuális vágtájuk elől. Szinte olyan rémület lesz rajtunk úrrá, mint ahogy a mozi hajnalán érezhették magukat Louis Lumiere filmjének vetítésekor a gyanútlan nézők az érkező vonat láttán.
De számos más mű is eszünkbe juthat A titkos kert kapcsán, úgymint például Broughton Édenkert című filmje is, ahol ugyan más jellegű történetek zajlanak, de a park szintén a világot jelképezi. Talán nem véletlen a sok filmes párhuzam, az a benyomásom, hogy rejtve számos filmtörténeti utalás ott bujkál e kertben.
Az újra és újra kezdődő történetek nem pusztán a vetítés lehetséges technikai kivitelezése, hanem ez a technikai megoldás szimbolikus jelentőségűvé válik, mintegy a természet örök körforgását imitálva.
A műben látható táj nem puszta filmes tájkép. Itt minden megtörténhet. Megannyi apróbb és nagyobb váratlan fordulat, kiszámíthatatlan esemény részesei lehetünk. A képzelet szülte történetek mégis valami valóságosat hoznak létre, mivel „a képzelet a valóság királynője” (Baudelaire).
Ugyanakkor a művet végignézve folyamatosan szembesülhetünk Dawkins mottóban is olvasható gondolataival a természet egyszerre könyörtelen és gyöngéd közönyéről. Mellesleg a mű jó alaphangulatot ad a hétvégére tervezett baráti és családi túrákhoz. Az esetleg már szokványossá vált kis kirándulásokat némi izgalommal és borzongással tölti meg.
(LUMÚ, 2006. július 2-ig)
Rómeó vérzik, Másodpercnyi ragyogás, A halál visszhangja / Az örök fiatalság, A szépség szörnyeteggé válik… Ismerősnek tűnő címek. Mintha halottunk volna róluk. S lehet, hogy valóban. De az is lehet, hogy csak olyannak tűnik, mivel e címek vagy jól hangzó közhelyek, vagy ismerős kifejezések pici módosítással. Mindenesetre, ha csak ezekből próbálnánk kitalálni a művek témáját, sokan biztos a vállalt és kényszerű női szerepekre, a szépség és a párkapcsolatok ambivalens feldolgozására tippelnének.
A fent említett szókapcsolatok Lydia Schouten holland videó- és performerművész munkáinak címei, akinek öt videófilmjét láthattuk a Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeumban. Az egyik legismertebb műve a Rómeó vérzik (1982), melyben a képregény-kultúra képi világa, s a hatalmat gyakorló nő jelenik meg. Részben ez a karakter és a végzet asszonya alakja egyszerre tűnik fel a Másodpercnyi ragyogás (1984) című filmjében. A halál visszhangja / Az örök fiatalság (1986) a média és a mindennapok viszonyát elemzi. „A média nyugtalanságot épített a modern emberbe, sóvárgást keltve az általa kínált értékek iránt… A média nem engedi meg az öregedést a nőknek: örökké fiatalnak kell maradniuk és ragyogásban kell leélniük az életüket.” (Lydia Schouten). A Leerdam (1988) című alkotása viszont egy kisváros életén keresztül szembesít a közösség hiányával.
Schouten talán legizgalmasabb filmje, melyet a Ludwig Múzeumban láthattak először a nézők, A titkos kert című. A kert az otthonosság, a gondozottság, a bekerítettség, azaz ember által uralt természet asszociációit hordozza, azaz a kert a természet gondozott, kisajátított, megszelídített kis darabja. Ám Lydia Schouten művében valójában nem is kert, hanem erdő szerepel, ami viszont nem hordozza a kert bensőséges képzeteit. Ugyanakkor számos más fogalom merül fel az erdővel kapcsolatban, úgymint a melankólia, a félelem, a kétségbeesés, a kiszolgáltatottság, az elveszettség érzése, de pozitív értelemben a rejtély, a titokzatosság a kalandvágy inspirálója is lehet. Schouten erdeje áttekinthetetlen, titokzatos, otthonosság nélküli, melyben az ember, különösen, aki már kizárólag a civilizáció szülötte, idegen és elveszett.
Mitől is válik titokzatossá valami? Ha nem uraljuk, nem ismerjük, nem látjuk összefüggéseit.
Csak az ember persektívájából beszélhetünk titokzatosságról, aki megpróbálja értelmezni környezetét, s mindent az ok-okozat rendszerébe igyekszik látni. Számára a természet jelei nem szolgálnak információval, nem tudja a célra orientáltság viszonylatába helyezni. Ahogy Kuroszava Derszu Uzala című filmjében szembesülhetünk azzal, mit jelent, amikor valaki képes olvasni a természet jeleit, azaz számára minden „lényegtelennek tűnő apróság” képes jelként működni és jelentéssel bírni, míg mások számára ugyanaz a látvány: egy letört gally, hiányzó madárfütty stb. nem szolgál semmiféle információval.
Lydia Schouten A titkos kert című videóműve saját meghatározása szerint 4 csatornás videóinstalláció. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a terem minden falán fut vetítés, de oly módon, hogy a néző mintegy az őt kerülvevő erdő közepén találja magát, s az események körülötte zajlanak. Ezt hívom én szimultán képhasználatnak, ami a kortárs művészetben, különösen a videóművek esetében elég gyakori jelenség. Ugyanis ebben az esetben is egyszerre kellene az összes vetített felületet figyelemmel kísérnünk ahhoz, hogy a teljes művet képesek legyünk befogadni. De ez igazán sohasem sikerül, hiszen fizikai képtelenség. Ugyanakkor az irányított figyelemhez képest ez a többfajta impulzus, ami egyszerre éri a befogadót, mivel az egyik inger irányítja a másikat, mégis képes többletet adni.
A szimultán művek egy másfajta befogadói attitűdöt igényelnek, mint az irányított figyelmet igénylő alkotások. (Erről részletesebben lásd: Bordács Andrea: Rend a rendetlenségben. Az ornamentika szerepe Koncz András és Wächter Dénes szimultánképein. Új Művészet, 2006/4.)
Általában a természet a legtöbb megnyilatkozásban a civilizációhoz képest, különösen a városi életformához képest mint érték jelenik meg. Többnyire a tisztaság, a harmónia, a bűntelen állapot megtestesítője. Ám A titkos kert épp ennek az ellenkezőjét mutatja be. Tehát A titkos kert valójában egy erdő, melynek mintha e tisztása közepén állna a néző, akit a körülötte zajló események szinte beszippantanak. Ugyan néha csak egy-egy falon fut a kép, de többnyire mind a négyen zajlanak az események.
Olykor szinte különálló helyzetek láthatók, majd a szereplők az egyik vetített képből a másikba sétálnak. A filmen az emberek járják csoportosan az erdőt, miközben különböző helyzetekbe keverednek. Számos kis önálló történet részesei lehetünk, melyekben a szereplők közösek, magukon hordozva az egyéni és társas útkeresés toposzait is. Az enigmatikus történetek közös vonása, hogy a harmonikusnak, idillinek vélt természet előbb-utóbb fenyegetővé, sőt életveszélyessé válik. Ez szó szerint értendő, mivel szinte minden történetben meghal valaki. Ráadásul az áldozatok többnyire nők.
A baráti társaság békés kirándulása és piknikezése első pillantásra gondtalan szórakozásnak ígérkezik, mely számos módon fullad tragédiába. A zuhogó eső után megnyugodni látszó tájban az egyik hölgy mintha élve eltemetné magát, úgy szórja magára az avart, s hamarosan rovarok mászkálnak rajta és benne, mígnem mint valami mítoszban egy madár felemeli és elrepül vele a messzeségbe.
Máskor hitchcocki módon a madarak támadják meg a kiránduló embereket. Vagy épp az erdő közepén hirtelen egy nő rohan ki sikítva egy égő kunyhóból, de hamarosan az erdő is lángra kap. A következő történetben a vadászatra induló társság egyik tagja véletlenül (?) lelövi az egyik piknikező hölgyet. A szerelmes páron vaddisznócsorda gázol át, s a néző is alig tud félreugrani virtuális vágtájuk elől. Szinte olyan rémület lesz rajtunk úrrá, mint ahogy a mozi hajnalán érezhették magukat Louis Lumiere filmjének vetítésekor a gyanútlan nézők az érkező vonat láttán.
De számos más mű is eszünkbe juthat A titkos kert kapcsán, úgymint például Broughton Édenkert című filmje is, ahol ugyan más jellegű történetek zajlanak, de a park szintén a világot jelképezi. Talán nem véletlen a sok filmes párhuzam, az a benyomásom, hogy rejtve számos filmtörténeti utalás ott bujkál e kertben.
Az újra és újra kezdődő történetek nem pusztán a vetítés lehetséges technikai kivitelezése, hanem ez a technikai megoldás szimbolikus jelentőségűvé válik, mintegy a természet örök körforgását imitálva.
A műben látható táj nem puszta filmes tájkép. Itt minden megtörténhet. Megannyi apróbb és nagyobb váratlan fordulat, kiszámíthatatlan esemény részesei lehetünk. A képzelet szülte történetek mégis valami valóságosat hoznak létre, mivel „a képzelet a valóság királynője” (Baudelaire).
Ugyanakkor a művet végignézve folyamatosan szembesülhetünk Dawkins mottóban is olvasható gondolataival a természet egyszerre könyörtelen és gyöngéd közönyéről. Mellesleg a mű jó alaphangulatot ad a hétvégére tervezett baráti és családi túrákhoz. Az esetleg már szokványossá vált kis kirándulásokat némi izgalommal és borzongással tölti meg.
(LUMÚ, 2006. július 2-ig)
©Bordács Andrea