partnereink
Bordács Andrea: Előítéleteim nyomában - Derkovits-ösztöndíjasok kiállítása
Gadamer Az igazság és módszer című művében részben azt elemzi, hogy előítéleteink mennyire szükséges elemei a kommunikációnknak, s maga az előítélet kifejezés is csak a felvilágosodástól kezdve kapott negatív felhangot. Gadamer szerint minden kommunikáció és megértés alapja valamifajta előfeltevés a másik célját, szándékait, mondandóját illetően, melyet a kommunikáció folyamatában állandóan módosítanak a benne részt vevők, s az igaz előítéleteinket is végül észismeretekkel kell igazolni.
„Amint észrevesz valami értelmet a szövegben, előre felvázolja az egésznek az értelmét. Az ilyen értelem azonban csak azért válik érthetővé, mert a szöveget eleve bizonyos elvárásokkal olvassuk, egy meghatározott értelmet várunk. Az ilyen előzetes vázlat kidolgozásában, melyet persze állandóan revidiál az, ami az értelembe való további behatolás közben adódik.” (Gadamer: Igazság és módszer, Bp., 1984, Gondolat, 192.)
Előítéletek a szövegértésben és a kommunikációban egészen egyszerű, hétköznapi dolgokhoz is tapadnak, így például az egyes életkorokhoz is. A fiatalokhoz, pályakezdőkhöz tapadó előítéleteim közé feltétlenül odatartozott az újra, progresszivitásra való törekvés, ez különösen a „szabadság birodalmában” tevékenykedő ifjú művészek esetében volt elemi elvárásom, arra számítva, hogy a még esetleges technikai hiányosságokért kárpótol a friss szellemiség, a lázadó hang. S ahogy gyakran (?) tapasztalhatjuk, hogy előfeltevéseink tévesnek bizonyulnak, így nekem is gondolatrevíziót kellett végrehajtanom a Derkovits-ösztöndíjasok beszámoló kiállítását látva. Ezen eseményt évek óta figyelemmel követve az idei igazi meglepetést jelentett számomra. Összbenyomásra a rendezvény olyan hatást keltett, mintha eltérő színvonalú, a szakmán kívül rekedt, de semmiképp sem fiatal „művészek” munkáit gyűjtötték volna egybe.
A mostanában újra népszerűvé vált „realista festészet” látszólag könnyű utat ígér, de valójában ennek lehet a legnagyobb a buktatója, mivel a technikai hiányosság ezeknél a műveknél rögtön szembeszökővé válik, másrészt a tárgy puszta mimetikus ábrázolására való törekvés is igényel valamifajta új, eredeti látásmódot, szemléletet, e nélkül ugyanis „üresek” maradnak a vásznak. Az európai festészet több száz éves történetének nagyon is különböző műveinek jó része gyakorlatilag abba a kategóriába sorolható, amit ma „realista festészet” címkével latunk el. De e régebbi művek sem csak a mimézisről szóltak, megjelent bennük a kor vagy a festő (olykor mind a kettő) sajátos viszonya a világhoz. A jó alkotások esetében egyszerre figyelhetünk a médium minőségeire és arra, amit ábrázol. Ezt a kettős figyelmet nevezte Richard Wollheim „benne-látásnak”.
A Derkovits-díjasok kiállításán a művek jó részét nemcsak az alapvető mesterségbeli tudás, hanem a gondolatiság, az ötlet, a világhoz való viszony hiánya is jellemezte. Sem a művészetre, sem arra a közegre, társadalomra nincs érdemi reflexió, amiben élnek. E rendezvényen a legkevésbé sikerült művek épp az előbb említett „realista” hagyományt követik. Ezek némelyikét néhány évvel ezelőtt a szakma is csak például a Corvin Áruház által árusított festmények közt tudta volna elképzelni, mint például Horváth Krisztián virágcsendéletét, mely messze alul múlja saját korábbi képeit is. Témájában közhelyes, s megvalósításában sem túl izgalmas Páll Tibor Krisztián katonát gyerekkel ábrázoló képe.
Benczúr Emese már kiállított (némelyik igazán figyelemre méltó) műveinek dokumentációja is igénytelen egy ösztöndíj beszámolójaként.
Vannak, akiknek, ha nem is igazán eredetiek az ötletei, s műveik láttán némi déjà vu érzés kerít hatalmába, de alkotásaik szakmai, technikai biztonságot sugároznak, mint például Nyári Zsolt kavicsszerű, finoman munkált fémszobrai testrészek – köldök, mellbimbó, női nemi szerv – lenyomatai, melyeket a fém csillogása ékszerszerűvé varázsol. Erős Ágost Koppány mívesen kidolgozott fémszobrai (a Szerű a bíráló bizottság külön dicséretében is részesült), Knyihár Amarilla Szimultán III–V–VI. című festményei profi kivitelezésben kerültek a nézők elé.
Néhány meglepő, gondolatébresztő munkával is találkozhattunk a kiállításon. Hetesi Attila képregényszerű printjei társadalmi problémára, az agresszivitásra reflektálnak. Azáltal, hogy a képeken a durvaság egy-egy mozzanata kimerevítve jelenik meg, állandósítja a mozdulatok durvaságát, s a verekedés nem válik elmúlt tetté. Persze az ilyen típusú, emberi konfliktusokat témájául választó alkotások könnyen közhelyszerűvé vagy didaktikussá válhatnak (lásd az említett gyerek-katona jelenet), ha a mű megvalósítása nem hordoz újdonságot vagy egyéni jelleget. Szintén a képregényforma jelenik meg Csáki László Fluxus-hajfény című fotósorozatán, mely Paul Auster Timbuktu című regényének adaptációja.
A kiállítás egyik legizgalmasabb munkája Hegyi Csaba Időben előtte, térben mögötte enigmatikus című műve. A homályos háttérből némely részlet élesen kiválva misztikus hatást kelt, különösen azáltal, hogy a képen látható révült tekintetű férfi nyakában fénylő kör mint lecsúszott glória jelenik meg, így jelezve, hogy tulajdonosa még nem érett a szentségre. A másik, Keblet melengető kígyó című művén szintén ez a titokzatosság van jelen, bár a mű címe túlságosan konkretizálja a világító kört alkotó tárgyat, s visszavesz a kép érdekességéből. Mindkét képet figyelemre méltóvá teszi a test és a környezet anyagszerűségével ellentétes, szinte túlvilági fényt imitáló fénykör, s ezt a kettősséget a képeken az élesen naturális és a homályosság által sejtelmes részletek egymásba olvadása. Ugyanakkor mindkét alkotást erőteljesen „leviszi” Hegyi másik két kiállított műve, különösen a Boci búú a sivatgban infantilitása okozott csalódást, s mellette a két jó kép már csak a szerencsés véletlen játékának tűnt.
A festészetben Csurka Eszter alkotott karakteres műveket, akinek hússzínű baconos, Lucien Freud-os figurái a 21. századi szenvedő embert testesítik meg a köznapi környezetünk partikuláris szürkeségében.
A médiaművészet néhány évvel ezelőtti virágzása óta erősen visszaszorult, részben a művek elkészítéséhez szükséges intézményes háttér, részben a kész munkák kiállításának problémás volta miatt. A médiaművészet térhódításával párhuzamosan nőtt a nem ebben a médiában működő művészek és számos műkritikus ellenérzése a műfajjal szemben, ami a mai napig tart, noha az előbb említett okok miatt maga a médiaművészet terepe erősen visszaesett. Erről a területről csak néhány művész szerepelt az Ernst Múzeumban.
Schneemeier Andrea két munkájával találkozhattak a nézők. A Tökéletes zöld című installáció első pillantásra a civilizáció nyűgétől távoli, nyugalmat árasztó zöldben sátorozva, a felhőtlen kacagás hangját hallatva a természet harmóniáját jelenít meg. Ám a vidám nevetés percek múlva idegesítő zajjá fokozódik, a vágyott idill elviselhetetlen állapottá válik.
Keserue Zsolt Panaszfal című videoművén társadalmi problémák iránti fogékonysága jelenik meg, a különböző, egymás mellé helyezett szájakból áradó dühös-kétségbeesett monológok révén a jogosan panaszkodó lakossági attitűdöt mutatja meg. A Standard című művén viszont a nemzeti szimbólumainkat, a Himnuszt és a nemzeti színű lobogót dekonstruálja, ahogy a reklám semleges, fehér hatalma (White Power) eltünteti a trikolort, a nemzeti identitás jelképét.
Noha a kiállítás jóval a várakozásom alatt maradt, s a cikk elején írt, generációs előítéletemet felül kellett bírálnom, mindenesetre azt az előítéletemet viszont igazolta, hogy az eredeti, izgalmas művek hiánya vagy megléte teljesen független a stílusától és különösen a médiumától.
(Ernst Múzeum, 2004. II. 29–III. 7.)
„Amint észrevesz valami értelmet a szövegben, előre felvázolja az egésznek az értelmét. Az ilyen értelem azonban csak azért válik érthetővé, mert a szöveget eleve bizonyos elvárásokkal olvassuk, egy meghatározott értelmet várunk. Az ilyen előzetes vázlat kidolgozásában, melyet persze állandóan revidiál az, ami az értelembe való további behatolás közben adódik.” (Gadamer: Igazság és módszer, Bp., 1984, Gondolat, 192.)
Előítéletek a szövegértésben és a kommunikációban egészen egyszerű, hétköznapi dolgokhoz is tapadnak, így például az egyes életkorokhoz is. A fiatalokhoz, pályakezdőkhöz tapadó előítéleteim közé feltétlenül odatartozott az újra, progresszivitásra való törekvés, ez különösen a „szabadság birodalmában” tevékenykedő ifjú művészek esetében volt elemi elvárásom, arra számítva, hogy a még esetleges technikai hiányosságokért kárpótol a friss szellemiség, a lázadó hang. S ahogy gyakran (?) tapasztalhatjuk, hogy előfeltevéseink tévesnek bizonyulnak, így nekem is gondolatrevíziót kellett végrehajtanom a Derkovits-ösztöndíjasok beszámoló kiállítását látva. Ezen eseményt évek óta figyelemmel követve az idei igazi meglepetést jelentett számomra. Összbenyomásra a rendezvény olyan hatást keltett, mintha eltérő színvonalú, a szakmán kívül rekedt, de semmiképp sem fiatal „művészek” munkáit gyűjtötték volna egybe.
A mostanában újra népszerűvé vált „realista festészet” látszólag könnyű utat ígér, de valójában ennek lehet a legnagyobb a buktatója, mivel a technikai hiányosság ezeknél a műveknél rögtön szembeszökővé válik, másrészt a tárgy puszta mimetikus ábrázolására való törekvés is igényel valamifajta új, eredeti látásmódot, szemléletet, e nélkül ugyanis „üresek” maradnak a vásznak. Az európai festészet több száz éves történetének nagyon is különböző műveinek jó része gyakorlatilag abba a kategóriába sorolható, amit ma „realista festészet” címkével latunk el. De e régebbi művek sem csak a mimézisről szóltak, megjelent bennük a kor vagy a festő (olykor mind a kettő) sajátos viszonya a világhoz. A jó alkotások esetében egyszerre figyelhetünk a médium minőségeire és arra, amit ábrázol. Ezt a kettős figyelmet nevezte Richard Wollheim „benne-látásnak”.
A Derkovits-díjasok kiállításán a művek jó részét nemcsak az alapvető mesterségbeli tudás, hanem a gondolatiság, az ötlet, a világhoz való viszony hiánya is jellemezte. Sem a művészetre, sem arra a közegre, társadalomra nincs érdemi reflexió, amiben élnek. E rendezvényen a legkevésbé sikerült művek épp az előbb említett „realista” hagyományt követik. Ezek némelyikét néhány évvel ezelőtt a szakma is csak például a Corvin Áruház által árusított festmények közt tudta volna elképzelni, mint például Horváth Krisztián virágcsendéletét, mely messze alul múlja saját korábbi képeit is. Témájában közhelyes, s megvalósításában sem túl izgalmas Páll Tibor Krisztián katonát gyerekkel ábrázoló képe.
Benczúr Emese már kiállított (némelyik igazán figyelemre méltó) műveinek dokumentációja is igénytelen egy ösztöndíj beszámolójaként.
Vannak, akiknek, ha nem is igazán eredetiek az ötletei, s műveik láttán némi déjà vu érzés kerít hatalmába, de alkotásaik szakmai, technikai biztonságot sugároznak, mint például Nyári Zsolt kavicsszerű, finoman munkált fémszobrai testrészek – köldök, mellbimbó, női nemi szerv – lenyomatai, melyeket a fém csillogása ékszerszerűvé varázsol. Erős Ágost Koppány mívesen kidolgozott fémszobrai (a Szerű a bíráló bizottság külön dicséretében is részesült), Knyihár Amarilla Szimultán III–V–VI. című festményei profi kivitelezésben kerültek a nézők elé.
Néhány meglepő, gondolatébresztő munkával is találkozhattunk a kiállításon. Hetesi Attila képregényszerű printjei társadalmi problémára, az agresszivitásra reflektálnak. Azáltal, hogy a képeken a durvaság egy-egy mozzanata kimerevítve jelenik meg, állandósítja a mozdulatok durvaságát, s a verekedés nem válik elmúlt tetté. Persze az ilyen típusú, emberi konfliktusokat témájául választó alkotások könnyen közhelyszerűvé vagy didaktikussá válhatnak (lásd az említett gyerek-katona jelenet), ha a mű megvalósítása nem hordoz újdonságot vagy egyéni jelleget. Szintén a képregényforma jelenik meg Csáki László Fluxus-hajfény című fotósorozatán, mely Paul Auster Timbuktu című regényének adaptációja.
A kiállítás egyik legizgalmasabb munkája Hegyi Csaba Időben előtte, térben mögötte enigmatikus című műve. A homályos háttérből némely részlet élesen kiválva misztikus hatást kelt, különösen azáltal, hogy a képen látható révült tekintetű férfi nyakában fénylő kör mint lecsúszott glória jelenik meg, így jelezve, hogy tulajdonosa még nem érett a szentségre. A másik, Keblet melengető kígyó című művén szintén ez a titokzatosság van jelen, bár a mű címe túlságosan konkretizálja a világító kört alkotó tárgyat, s visszavesz a kép érdekességéből. Mindkét képet figyelemre méltóvá teszi a test és a környezet anyagszerűségével ellentétes, szinte túlvilági fényt imitáló fénykör, s ezt a kettősséget a képeken az élesen naturális és a homályosság által sejtelmes részletek egymásba olvadása. Ugyanakkor mindkét alkotást erőteljesen „leviszi” Hegyi másik két kiállított műve, különösen a Boci búú a sivatgban infantilitása okozott csalódást, s mellette a két jó kép már csak a szerencsés véletlen játékának tűnt.
A festészetben Csurka Eszter alkotott karakteres műveket, akinek hússzínű baconos, Lucien Freud-os figurái a 21. századi szenvedő embert testesítik meg a köznapi környezetünk partikuláris szürkeségében.
A médiaművészet néhány évvel ezelőtti virágzása óta erősen visszaszorult, részben a művek elkészítéséhez szükséges intézményes háttér, részben a kész munkák kiállításának problémás volta miatt. A médiaművészet térhódításával párhuzamosan nőtt a nem ebben a médiában működő művészek és számos műkritikus ellenérzése a műfajjal szemben, ami a mai napig tart, noha az előbb említett okok miatt maga a médiaművészet terepe erősen visszaesett. Erről a területről csak néhány művész szerepelt az Ernst Múzeumban.
Schneemeier Andrea két munkájával találkozhattak a nézők. A Tökéletes zöld című installáció első pillantásra a civilizáció nyűgétől távoli, nyugalmat árasztó zöldben sátorozva, a felhőtlen kacagás hangját hallatva a természet harmóniáját jelenít meg. Ám a vidám nevetés percek múlva idegesítő zajjá fokozódik, a vágyott idill elviselhetetlen állapottá válik.
Keserue Zsolt Panaszfal című videoművén társadalmi problémák iránti fogékonysága jelenik meg, a különböző, egymás mellé helyezett szájakból áradó dühös-kétségbeesett monológok révén a jogosan panaszkodó lakossági attitűdöt mutatja meg. A Standard című művén viszont a nemzeti szimbólumainkat, a Himnuszt és a nemzeti színű lobogót dekonstruálja, ahogy a reklám semleges, fehér hatalma (White Power) eltünteti a trikolort, a nemzeti identitás jelképét.
Noha a kiállítás jóval a várakozásom alatt maradt, s a cikk elején írt, generációs előítéletemet felül kellett bírálnom, mindenesetre azt az előítéletemet viszont igazolta, hogy az eredeti, izgalmas művek hiánya vagy megléte teljesen független a stílusától és különösen a médiumától.
(Ernst Múzeum, 2004. II. 29–III. 7.)
© Bordács Andrea