partnereink
Bordács Andrea: Útkeresés a hőskorszak után - Beszélgetés Waliczky Tamással
A képzőművészeti világpolgárnak, Waliczky Tamásnak sok külföldi bemutatkozása után a Jövő Házában nyílt kiállítása az eddigi munkáiból. Többször is díjat nyert a linzi Ars Electronicán, a locarnói Videóművészeti Fesztiválon, a párizsi P.L.E.I.A.S. Fesztiválon, a Mediawawe Fesztiválon, ösztöndíjakat a ZKM-be és a japán IAMAS-ba. A karlsruhei ZKM Vizuális Médiaintézetben készíti el többek közt az egyik legismertebb komputeranimációs filmjét, a Kertet, mely egy gyermek perspektívájából láttatja a világot. Számos nemzetközi gyűjteményben - a párizsi Centre Georges Pompidou és a Musée National d'art Moderne, a karlsruhei ZKM, a tokiói Scan Video Gallery, a bonni Oppenheimer Collection, a milánói AIACE, a melbournei Australian Centre for the Moving Image, a strasbourgi Video des Beaux Jours, a bolzanói Centro Audiovisivi - megtalálhatók munkái. Az 1989-es A számítógépes művészet kiáltványa gyakorlatilag a magyar médiaművészet kiindulópontja.
- Honnan, miből meríted az inspirációidat? Milyen művészeti problémák inspirálták az egyes munkáidat, mint például az Utat, a Kertet, a Szobrokat, a tájképet stb.?
- Nem tudom, hogy honnan jön az ihlet. Volt úgy, hogy megálmodtam egy új munkát, és éjszaka felriadva gyorsan lejegyeztem az ötletet. De a legtöbb ötletből nem készül munka. Sokszor nem találom őket olyan jónak később, hidegebb fejjel. Sokszor úgy gondolom, hogy az ötlet jó, de nem igazán fontos. Néha kiderül, hogy más már megcsinálta, nagyon jól. Végül is azokból lesz munka, amelyek nem hagynak nyugodni, hónapokig vagy akár évekig állandóan nyugtalanítanak. Én akkor érzem magam jól, ha alkotás közben szigorú szabályok kötnek gúzsba. Ezért azok az ötletek foglalkoztatnak hosszan és igazán, amelyekben valami új törvényt vélek felfedezni. Ilyen lehet egy perspektíva rendszer vagy például az emlékezet működésének szabályai.
- Van-e és melyik a saját műveid közül, amelyik a legkedvesebb számodra?
- Inkább azt mondanám, hogy van két olyan munkám, amelyek miatt szégyenkezem, és legszívesebben visszakérném az összes létező másolatot, hogy elrejtsem őket. Megalkuvásokkal vannak tele, nem volt erőm rendesen megcsinálni őket. De még ennek a két munkámnak is sokat köszönhetek, úgyhogy talán jó is, hogy már nem vonhatom vissza őket.
- Történt-e változás és milyen az 1989-es manifesztumodhoz képest a digitális művészetben?
- Persze. A digitális művészet a digitális technológiától függ, és a digitális technikában mostanság minden hónapban változik valami. A legfontosabb talán mégsem a technika, hanem a szemléletmód változása. A 60-as években a számítástechnika például az űr kutatását jelentette, vagy azt a lehetőséget, hogy egzakt válaszokat kapunk majd alapvető kérdésekre. A tudomány és vele a számítástechnika nagyszabásúnak, hősiesnek tűnt, még ha veszélyesnek is. Legalább is én így érzem a korabeli művekből, például Stanley Kubrick 2001 űrodüsszeiájából. Mostanra ez a kép a visszájára fordult. A számítógépek játékszerekké váltak, amelyekkel szórakozni, csevegni, adóbevallást készíteni vagy pornóképeket nézegetni lehet, és ha ma egy programozóval találkozom, már nem a kutatót, hanem egy jól kereső iparost látok benne.
A saját szakmámban is hasonló történt. Én azt gondoltam, hogy ahogy egyre olcsóbbak lesznek a masinák, úgy születnek majd egyre érdekesebb, egyéni munkák. Azt gondoltam, hogy most majd mindenki megmutatja a csak rá jellemző, csak általa elmondható értelmezését a világnak, hiszen az internetre cenzúra nélkül felrakhatja, az olcsó gépekkel és ingyen szoftverekkel minimális költséggel megvalósíthatja. Nem ez történik.
Minden évben látok ugyan egy-két nagyszerű új munkát, amelyik friss, egyedi, őszinte, és számítógéppel készült, de többségében a technika lehetőségeivel való teljes visszaélés történik. Őszinte munkák helyett a valóság soha nem látott retusálása, a létező világ törvényeinek kutatása helyett a virtuális világban való elmerülés, egyedi látásmód helyett előregyártott klisék ismételgetése.
- A virtuális térrel való szabad "játék" milyen új szemléletmód-váltást hoz magával a művészetben?
- Erre nem tudok válaszolni. Japánban bizonyos körökben már "számítógép-előtti" művészekről beszélnek, mintha az valami kihalóban lévő fajta volna. Másrészről én még kiállítottam "fénymásoló-művészekkel", pedig nem hiszem, hogy manapság valaki is emlékezne arra, hogy ilyen művészet létezett. De ezek a lehetőségek - mármint hogy a számítógép felfalja a képzőművészetet, illetve hogy teljesen eltűnik mint művészi forma - csak a végleteket mutatják. Valószínűleg az fog történni, mint a fotográfiával történt: kialakul egy új művészeti forma, a régiek pedig ezzel az újjal konfrontálódva még pontosabban definiálják majd magukat.
A fotográfia vagy a film történelmével való összevetés nekem sokszor segít eligazodni abban, hogy mi történik körülöttem. Azt gondolom, hogy ugyanúgy, mint a fotográfia esetében, elmúlt a kísérletező hőskorszak a maga egyedi és hallatlanul izgalmas útkereséseivel, és jelenleg nagy tömegben gyártódik a más műfajokat imitáló, a technika sajátosságait figyelmen kívül hagyó akadémikus munka, pont úgy, mint amikor a "festői" fotográfiát művelték a technika elterjedése utáni években. Aztán talán majd ennek a technikának is eljön később egy-két olyan zsenije, mint a fotográfiában Brassai vagy Cartier-Bresson volt, és újrafogalmazza a műfaj technikai és művészi sajátosságait. Ha ez megtörténik valaha, akkor onnantól beszélhetünk majd "számítógépes művészetről".
- A digitális, komputer- és videóművészet milyen új témákat tud megjeleníteni, amire a hagyományos műfajok nem voltak alkalmasak?
- Én mindig ezeket a sajátosságokat kerestem. Soha nem láttam értelmét annak, hogy festményt, fotográfiát vagy filmet próbáljak imitálni a számítógéppel. A számítógép segítségével az időről vagy a térről olyan dolgokat mondhatunk el, amire a "hagyományos" műfajok nem voltak képesek. Vagy talán pontosabb, ha azt mondom, hogy nem így voltak képesek. Egy picit módosult a látószög, egy picit máshogyan torzít az eszköz, ennyi az egész, de ez a kis különbség nekem nagyon izgalmas.
- A klasszikus perspektíva szemlélethez képest a te perspektíva kísérleteid mennyire más világképet tükröznek?
- A legfontosabb különbség, hogy míg a reneszánsz perspektíva azt a gondolatot fejezi ki, hogy a világot szemlélő ember nézőpontja kiemelt jelentőségű, én azt mondom, hogy más nézőpontok ennél sokkal érdekesebbek lehetnek.
- Miért fontos számodra, hogy olykor interaktívak legyenek a munkáid? A néző aktívabbá tétele érdekel vagy több művészi problémát, kihívást tudsz általa szemléltetni?
- Nekem mindig az a fontos, hogy az általam kitalált és a számítógép segítségével felépített rendszer működését bemutassam. Az ugyanis csak az alkotás egyik fele, hogy a rendszert kitaláljam és felépítsem, a másik fele az, hogy hogyan tudom ezt a néző számára táthatóvá tenni. Némely esetben az a jobb, ha egy filmet készítek a rendszerről, és azt vetítem le a közönségnek. Más esetben viszont az tűnik megfelelőbbnek, ha megengedem, hogy a néző maga fedezze fel a munkám törvényeit. Ebben az esetben ki kell dolgoznom a megfelelő interaktív eszközöket a felfedezéshez.
- Az egyik művednek az a címe: Van-e itt számomra hely? Noha a művet egy konkrét beköltözés inspirálta, a cím hallatán szerintem magyar nézők számára azonnal beugrik a Szózat ismert sora. S mivel a világ különböző pontjain élsz és dolgozol, akaratlanul is felmerül a kérdés: hol vagy otthon? Mi kell neked az otthonosságérzethez? A körülötted lévő emberek? Az hogy kényelmesen tudj dolgozni? Egyáltalán van-e számodra jelentősége ennek a problémának?
- A 80-as években kezdtem el számítógépes munkákat készíteni. Akkoriban ezt a dolgot Magyarországon csupán egy-két ember vette komolyan. Franciaországban vagy Németországban viszont művészeti központok, fesztiválok jöttek létre az elektronikus művészet fejlesztésére és bemutatására. Természetes volt tehát, hogy oda igyekeztem ahol szükség volt rám. Én nem nagyon kértem semmit, talán ha egyszer-kétszer életemben. Legtöbbször egyszerűen hívtak, felajánlottak egy pozíciót, egy lehetőséget, és ha az a számomra megfelelt, akkor elfogadtam. Ha Magyarországon volt rám szükség, akkor természetesen itt is megjelentem: én voltam a Képzőművészeti Főiskola Intermédia Tanszékének az első professzora. Részt vettem a C3 központ első kuratóriumában. Ez ilyen egyszerű.
- Egy interjúban arról beszéltél, hogy úgy érzed, új művészi korszakod elé nézel. Milyen típusú munkával küzdesz, ami számodra sejteti ezt a korszakváltást? Technikai kihívás? Más világszemlélet?
- Én is megváltoztam, a világ is változott, itt az ideje valami újat csinálni. Nem tudok erről többet mondani. Remélem majd az eredményt látni lehet.
- Hogy fogadtad a hazai kiállítás lehetőségét? Milyennek találod a végeredményt?
- Ez egy csodálatos dolog. Nagyon nagy köszönettel tartozom elsősorban a Július Gyulának, de mindenkinek, aki a Millenárisban segített ezt a kiállítást létrehozni. Van ebben valami nagyon szép és sorsszerű, hogy az első nagyszabású retrospektív kiállításom a szülővárosomban történik. Ezt még három hónappal ezelőtt sem hittem volna el. A helyzet az, hogy sokkal egyszerűbbnek tűnt Tokióban vagy Párizsban kiállítani, mint Budapesten. Azt sem tudtam, hogy ismeri-e egyáltalán valaki a nevem kiállítási körökben Budapesten.
Annak külön örülök, hogy az én kiállításom kapcsán egy új galéria - a Pixel Galéria - jött létre Budapesten, mégpedig elsőrangú technikával felszerelve, és ez mostantól lehetőséget fog adni más elektronikus művészettel foglalkozó alkotó számára is a kiállításra.
- Honnan, miből meríted az inspirációidat? Milyen művészeti problémák inspirálták az egyes munkáidat, mint például az Utat, a Kertet, a Szobrokat, a tájképet stb.?
- Nem tudom, hogy honnan jön az ihlet. Volt úgy, hogy megálmodtam egy új munkát, és éjszaka felriadva gyorsan lejegyeztem az ötletet. De a legtöbb ötletből nem készül munka. Sokszor nem találom őket olyan jónak később, hidegebb fejjel. Sokszor úgy gondolom, hogy az ötlet jó, de nem igazán fontos. Néha kiderül, hogy más már megcsinálta, nagyon jól. Végül is azokból lesz munka, amelyek nem hagynak nyugodni, hónapokig vagy akár évekig állandóan nyugtalanítanak. Én akkor érzem magam jól, ha alkotás közben szigorú szabályok kötnek gúzsba. Ezért azok az ötletek foglalkoztatnak hosszan és igazán, amelyekben valami új törvényt vélek felfedezni. Ilyen lehet egy perspektíva rendszer vagy például az emlékezet működésének szabályai.
- Van-e és melyik a saját műveid közül, amelyik a legkedvesebb számodra?
- Inkább azt mondanám, hogy van két olyan munkám, amelyek miatt szégyenkezem, és legszívesebben visszakérném az összes létező másolatot, hogy elrejtsem őket. Megalkuvásokkal vannak tele, nem volt erőm rendesen megcsinálni őket. De még ennek a két munkámnak is sokat köszönhetek, úgyhogy talán jó is, hogy már nem vonhatom vissza őket.
- Történt-e változás és milyen az 1989-es manifesztumodhoz képest a digitális művészetben?
- Persze. A digitális művészet a digitális technológiától függ, és a digitális technikában mostanság minden hónapban változik valami. A legfontosabb talán mégsem a technika, hanem a szemléletmód változása. A 60-as években a számítástechnika például az űr kutatását jelentette, vagy azt a lehetőséget, hogy egzakt válaszokat kapunk majd alapvető kérdésekre. A tudomány és vele a számítástechnika nagyszabásúnak, hősiesnek tűnt, még ha veszélyesnek is. Legalább is én így érzem a korabeli művekből, például Stanley Kubrick 2001 űrodüsszeiájából. Mostanra ez a kép a visszájára fordult. A számítógépek játékszerekké váltak, amelyekkel szórakozni, csevegni, adóbevallást készíteni vagy pornóképeket nézegetni lehet, és ha ma egy programozóval találkozom, már nem a kutatót, hanem egy jól kereső iparost látok benne.
A saját szakmámban is hasonló történt. Én azt gondoltam, hogy ahogy egyre olcsóbbak lesznek a masinák, úgy születnek majd egyre érdekesebb, egyéni munkák. Azt gondoltam, hogy most majd mindenki megmutatja a csak rá jellemző, csak általa elmondható értelmezését a világnak, hiszen az internetre cenzúra nélkül felrakhatja, az olcsó gépekkel és ingyen szoftverekkel minimális költséggel megvalósíthatja. Nem ez történik.
Minden évben látok ugyan egy-két nagyszerű új munkát, amelyik friss, egyedi, őszinte, és számítógéppel készült, de többségében a technika lehetőségeivel való teljes visszaélés történik. Őszinte munkák helyett a valóság soha nem látott retusálása, a létező világ törvényeinek kutatása helyett a virtuális világban való elmerülés, egyedi látásmód helyett előregyártott klisék ismételgetése.
- A virtuális térrel való szabad "játék" milyen új szemléletmód-váltást hoz magával a művészetben?
- Erre nem tudok válaszolni. Japánban bizonyos körökben már "számítógép-előtti" művészekről beszélnek, mintha az valami kihalóban lévő fajta volna. Másrészről én még kiállítottam "fénymásoló-művészekkel", pedig nem hiszem, hogy manapság valaki is emlékezne arra, hogy ilyen művészet létezett. De ezek a lehetőségek - mármint hogy a számítógép felfalja a képzőművészetet, illetve hogy teljesen eltűnik mint művészi forma - csak a végleteket mutatják. Valószínűleg az fog történni, mint a fotográfiával történt: kialakul egy új művészeti forma, a régiek pedig ezzel az újjal konfrontálódva még pontosabban definiálják majd magukat.
A fotográfia vagy a film történelmével való összevetés nekem sokszor segít eligazodni abban, hogy mi történik körülöttem. Azt gondolom, hogy ugyanúgy, mint a fotográfia esetében, elmúlt a kísérletező hőskorszak a maga egyedi és hallatlanul izgalmas útkereséseivel, és jelenleg nagy tömegben gyártódik a más műfajokat imitáló, a technika sajátosságait figyelmen kívül hagyó akadémikus munka, pont úgy, mint amikor a "festői" fotográfiát művelték a technika elterjedése utáni években. Aztán talán majd ennek a technikának is eljön később egy-két olyan zsenije, mint a fotográfiában Brassai vagy Cartier-Bresson volt, és újrafogalmazza a műfaj technikai és művészi sajátosságait. Ha ez megtörténik valaha, akkor onnantól beszélhetünk majd "számítógépes művészetről".
- A digitális, komputer- és videóművészet milyen új témákat tud megjeleníteni, amire a hagyományos műfajok nem voltak alkalmasak?
- Én mindig ezeket a sajátosságokat kerestem. Soha nem láttam értelmét annak, hogy festményt, fotográfiát vagy filmet próbáljak imitálni a számítógéppel. A számítógép segítségével az időről vagy a térről olyan dolgokat mondhatunk el, amire a "hagyományos" műfajok nem voltak képesek. Vagy talán pontosabb, ha azt mondom, hogy nem így voltak képesek. Egy picit módosult a látószög, egy picit máshogyan torzít az eszköz, ennyi az egész, de ez a kis különbség nekem nagyon izgalmas.
- A klasszikus perspektíva szemlélethez képest a te perspektíva kísérleteid mennyire más világképet tükröznek?
- A legfontosabb különbség, hogy míg a reneszánsz perspektíva azt a gondolatot fejezi ki, hogy a világot szemlélő ember nézőpontja kiemelt jelentőségű, én azt mondom, hogy más nézőpontok ennél sokkal érdekesebbek lehetnek.
- Miért fontos számodra, hogy olykor interaktívak legyenek a munkáid? A néző aktívabbá tétele érdekel vagy több művészi problémát, kihívást tudsz általa szemléltetni?
- Nekem mindig az a fontos, hogy az általam kitalált és a számítógép segítségével felépített rendszer működését bemutassam. Az ugyanis csak az alkotás egyik fele, hogy a rendszert kitaláljam és felépítsem, a másik fele az, hogy hogyan tudom ezt a néző számára táthatóvá tenni. Némely esetben az a jobb, ha egy filmet készítek a rendszerről, és azt vetítem le a közönségnek. Más esetben viszont az tűnik megfelelőbbnek, ha megengedem, hogy a néző maga fedezze fel a munkám törvényeit. Ebben az esetben ki kell dolgoznom a megfelelő interaktív eszközöket a felfedezéshez.
- Az egyik művednek az a címe: Van-e itt számomra hely? Noha a művet egy konkrét beköltözés inspirálta, a cím hallatán szerintem magyar nézők számára azonnal beugrik a Szózat ismert sora. S mivel a világ különböző pontjain élsz és dolgozol, akaratlanul is felmerül a kérdés: hol vagy otthon? Mi kell neked az otthonosságérzethez? A körülötted lévő emberek? Az hogy kényelmesen tudj dolgozni? Egyáltalán van-e számodra jelentősége ennek a problémának?
- A 80-as években kezdtem el számítógépes munkákat készíteni. Akkoriban ezt a dolgot Magyarországon csupán egy-két ember vette komolyan. Franciaországban vagy Németországban viszont művészeti központok, fesztiválok jöttek létre az elektronikus művészet fejlesztésére és bemutatására. Természetes volt tehát, hogy oda igyekeztem ahol szükség volt rám. Én nem nagyon kértem semmit, talán ha egyszer-kétszer életemben. Legtöbbször egyszerűen hívtak, felajánlottak egy pozíciót, egy lehetőséget, és ha az a számomra megfelelt, akkor elfogadtam. Ha Magyarországon volt rám szükség, akkor természetesen itt is megjelentem: én voltam a Képzőművészeti Főiskola Intermédia Tanszékének az első professzora. Részt vettem a C3 központ első kuratóriumában. Ez ilyen egyszerű.
- Egy interjúban arról beszéltél, hogy úgy érzed, új művészi korszakod elé nézel. Milyen típusú munkával küzdesz, ami számodra sejteti ezt a korszakváltást? Technikai kihívás? Más világszemlélet?
- Én is megváltoztam, a világ is változott, itt az ideje valami újat csinálni. Nem tudok erről többet mondani. Remélem majd az eredményt látni lehet.
- Hogy fogadtad a hazai kiállítás lehetőségét? Milyennek találod a végeredményt?
- Ez egy csodálatos dolog. Nagyon nagy köszönettel tartozom elsősorban a Július Gyulának, de mindenkinek, aki a Millenárisban segített ezt a kiállítást létrehozni. Van ebben valami nagyon szép és sorsszerű, hogy az első nagyszabású retrospektív kiállításom a szülővárosomban történik. Ezt még három hónappal ezelőtt sem hittem volna el. A helyzet az, hogy sokkal egyszerűbbnek tűnt Tokióban vagy Párizsban kiállítani, mint Budapesten. Azt sem tudtam, hogy ismeri-e egyáltalán valaki a nevem kiállítási körökben Budapesten.
Annak külön örülök, hogy az én kiállításom kapcsán egy új galéria - a Pixel Galéria - jött létre Budapesten, mégpedig elsőrangú technikával felszerelve, és ez mostantól lehetőséget fog adni más elektronikus művészettel foglalkozó alkotó számára is a kiállításra.
©Bordács Andrea