Artportal.hu

A pesti Duna-parton sétálva, nem messze a Parlamenttől, a rakpart terméskő szegélyére rögzítve 60 pár öntöttvas cipő sorakozik. A kőburkolatba süllyesztett vastábla felirata szerint az emlékmű „az 1944--45-ben nyilaskeresztes fegyveresek által a Dunába lőtt áldozatok emlékére állíttatott 2005. április 16-án”. A mű tervezője Pauer Gyula (Műértő, 2005. július--augusztus), ötletadó társszerzője Can Togay filmrendező. (Filmes előképként megemlítendő, hogy Szabó István Budapesti tavasz című filmjében is van egy jelenet, amelyben a kihalt Duna-parton gazdátlan cipők sora jelzi a bekövetkezett tragédiát.) Az emlékhely alkotói kezdeményezésre született. Pauer rendhagyó módon, megrendelő nélkül, gyakorlatilag saját maga járta végig a szokásos engedélyeztetési és pénzgyűjtési procedúrát, amely végül sikerrel zárult, az utolsó pillanatban ugyanis a Miniszterelnöki Hivatal is betársult a projektbe, hivatalossá téve az emlékállítást. Az áldozatok szenvedésére emlékeztető mártíremlékművek sorából Pauer munkája visszafogottságával és szűkszavúságával tűnik ki. A kompozíció legfontosabb eleme maga a helyszín: a mű a drámai helyzetet nemcsak szimbolikusan, hanem ténylegesen is képes felidézni, mivel egy valóságos folyó partján található, ahol az embert valós veszélyérzet keríti hatalmába, hiszen nézelődés közben maga ugyancsak könnyen a Dunába eshet. A néző számára a gazdátlan cipők bizarr látványa minden monumentális szobornál és fennkölt visszaemlékezésnél jobban képes felidézni, hogy mi is történt itt. A mű célja a meggyilkoltak emléke előtti tisztelgésen túl a terror abszurditására való rádöbbentés: az üres cipők olyan időket idéznek fel, amikor egy pár cipő értékesebb volt az emberi életnél. Pauer munkájával párhuzamosan a nyilas terror korabeli helyszíneinek beazonosítása foglalkoztatta György Kata képzőművészt is, aki hatvan évvel az események után fotósorozatot készített a pesti rakparton. A Műcsarnok Menüpont galériájában júniusban bemutatott Túlsópart című kiállítása arra hívta fel a figyelmet, hogy a folyóba lövetések sötét emléke és a szemközti part pazar panorámája mennyire összetartozik, ugyanannak a városnak a része. A hely szellemének ezt az ellentmondásosságát erősíti meg a Pauer-mű, amely tematikailag disszonáns elemként jelenik meg a Lánchíd és a budai Vár látványa előterében, ugyanakkor maga is új turisztikai látványosságot képez. Mint minden jól sikerült köztéri alkotás esetében, Pauer emlékműve körül is rögtön városi legendák keletkeztek. Az egyik ilyen találgatásra okot adó elem a cipők eredete. Egyes értelmezések szerint a cipők több korszakból származnak, köztük ugyanúgy megtalálhatók lomtalanításból származó darabok, mint a művész elnyűtt lábbelijei. Ez az értelmezés egyszerre profanizálja és terjeszti ki az emlékmű üzenetét: mindannyiunk közös történelméről van szó! (Valójában a szobrász eredeti, korhű lábbeliket mintázott meg, s színházi kellékcipőket használt fel.) A másik kapcsolódó történet szerint a mű eredetileg több cipőből állt, de már az avatást követően elloptak belőle párat. Ez a legenda sajnálatos módon időközben valóra vált: a hangsúlyozottan „vandálbiztos” rögzítés ellenére júliusban ismeretleneknek sikerült felfeszíteni és a Dunába dobni néhány cipőt. A rongálás az emlékművek kommunikációjának kényszerű velejárója (a meggyalázás reflektálja a történelmi eseményről való gondolkodást), bekövetkezte új dimenziót nyit a munka utóéletében, felvetve a folyamatos őrzés, a kamerás megfigyelés szükségességét, hiszen a cipők elfogyása és pótlása már nemcsak az alkotó problémája, hanem közügy is, a közállapotokat tükrözi, ami pedig már politikai kérdés. Ez az emlékmű -- szemben a holokauszt-emlékművek főáramával -- tulajdonképpen nem az örökkévalóságnak készült. Inkább antiemlékmű, mint reprezentatív kegyeleti emlékhely, hiszen koszorúzni körülményes, az év egy részében nem látható (áradáskor víz alá kerül, télen nem látszik a hó alatt), anyaga pedig egyértelműen a mulandóságot sugallja. A rozsda a lassú, de biztos romlás, az emlékezet korróziójának, a felejtésnek a metaforája. Folyamatosan pusztul, pár évtized múlva gyakorlatilag teljesen tönkremegy. Hatása akkor lesz a legdrámaibb, amikor már csak a rozsdamarta csonkok látszanak.

©Boros Géza