Artportal.hu

Körülbelül két hónappal ezelőtt kaptam egy E-mailt. John kérte, mondjak megnyitóbeszédet ezen a kiállításon. Azt mondta, Sándor és ő azért nem művészettörténészt kérnek fel, mert szerintük azonos felfogásunk van a művészetről, és ennek szeretnének hangot adni. Nem értettem. Hiszen én író vagyok, szavakkal dolgozom, hogy jön hozzám a képi világ? (Persze vannak előre gyártott szóképek, de ilyesmit az író asszonyember nem szívesen használ.) A felkérést persze szívesen elvállaltam, hiszen a művészbarátságok fontosak minden alkotónak, gondoltam, csak addig majd csak kitalálok valamit. Sándorral a Műcsarnok alagsorában futottunk össze, néztem, láttam, értettem a munkáit de nem tudtam, mi a közös a művészetünkben. Nem egészen egy órával ezelőtt jöttem rá, mikor megnéztem a kiállított műveket és leültem oda, a kirakatba, háttal a falnak, hogy szokás szerint az utolsó pillanatban összehozzak valami beszédet.
Ötleteim ugyan korábban is voltak, mit fogok mondani. Nem sokkal a felkérés után egy fordítási munkámhoz Heideggert olvastam. A Bevezetés a metafizikába című könyvében van egy hátborzongató mondat, ravasz, fogós, ontologikus, megválaszolhatatlan kérdés: „miért van valami, ahelyett, hogy semmi sem lenne”. Ez a kérdés vacogtatott, miközben a kiállítás megnyitó szövegén is gondolkodtam. Nem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy valamiféleképpen fel fogom használni a megnyitóbeszédben, ami nekem az első.  Egy meglátásos pillanatban rájöttem, hogy a Heidegger-féle alapkérdésnek nem csak teológiai, hanem művészetfilozófiai vonatkozása is van: Miért van művészet, ahelyett, hogy csak „hasznos” világ, csak funkcionális dolgok lennének. Ez is ravasz, fogós, megválaszolhatatlan. Csak.
Minden művész a maga egyedi és megismételheteten Csodaországát teremti. John azt mondta, hogy Sándor, ő és én hasonlóképpen látjuk ezt a feltérképezhetetlen Csodaországot. Most, hogy egy órája végignéztem ezt a kiállítást, rájöttem: igaza volt. Azt hiszem, közös alapélményünk a város és a város lakóinak egymáshoz való viszonya, az anyag láthatatlan vetületei, amit mindhárman bizonyos fokig a fanyar szatíra és irónia szentesített eszközeivel fejezünk ki.
Sándor sematikus gondolkodásunkat, a fekete-fehér, igen-nem, előre gyártott képekben gondolkodó, az információ befogadását mintegy önvédelemként minimalizáló, hangtalan vacogó embert parodizálja. Ez egy Nem-Csodaország, művészetet nem ismerő antipódus, ahol a varázslat alól nem lehet szabadulni, már csak azért sem, mert észre sem vesszük, hogy elvarázsolva élünk. Hiába nézzük önmagunkban, csak olyasvalaki ébreszthet erre rá, aki Csodaországot épít, ahol a repülők fejes állatok, a piktogramok életre kelnek, és ha nem vigyázunk, a kínos és gyönyörűséges, mindennek-forrása élet piktogramokká szélsőséges-egyszerűsödik. Művész úrnak most megvan a lehetősége, hogy helyreigazítson, ha rosszul látom!
John a házakkal és a madarakkal számomra a városban extrém módon individualizálódott, önmagával elfoglalt és öntörvényű embert mutatja be, akkor is, ha az ember a műveiben fizikailag nincs jelen. Szépek a fái, elevenek. Comenius jut eszembe róla, aki azt mondta, a fák olyan gyökeres állatok. Nekem mást is jelentenek. Az ágak utak, az emberek utak mellett építenek testüket a külső környezettől védő házakat, és vagy megtalálják az utat egymáshoz a nagy ágrengetegben, vagy nem. Fák vannak tüskéket növesztők és nyitottak, kitérő nélkül az ég felé törők és olyanok, amiknek ágai akár szép férfikéz patinás kék erei. Nagyon individualizálódott, rendkívül zárt világot látok bronzban, csillogó, matt és színes felületekkel, gazdag formákkal hallgató mély menedékbe vonultat. Ezeket nézvén érezni egzisztenciális borzongást lehet. Erős jelképek a mi házas fáink, olyanok vagyunk, mint az ég madarai. Ez itt egy csodálatos, rácsodálkozni való Csodaország.
Az én Csodaországomban regényhőseim kisstílű helyi potentátokat parodizálnak, és többnyire, mint John két oszlop közötti szobrán is, zűr van és fészkes feneség.
 Hát, azt hiszem, nekem ennyi a művészet. Nem kevés: a látható és láthatatlan világok összessége, minek értelme: felfogni mi a végtelen, hogy ennek a végtelennek leegyszrűsítettségestől, fástól, házastól, mondatastól, ki nem mondott szavastól, megválaszolhatatlan kérdésestől, szőröstől, bőröstől, mindenestől kicsi és véges véges részei vagyunk, ehhez tartsuk magunkat és viseljük méltósággal el.
Író vagyok, és bár minden könyvemet vizuális élmény ihlette, leginkább a szavak nyelvén értek. Vannak hasonló Csodaországok, sőt, az is lehet, hogy mindannyian ugyanazt igyekszünk láttatni, érzékeltetni, saját eszközeinkkel. A jó írók képesek olvasóikkal képben láttatni eseményeiket, karaktereket, helyszíneket. A dolog visszafele is működik: a képzőművészet teremtett világa szavakká, hangulatokká transzformálható. E kiállítás – szó szerinti – anyaga nekem, az egyszerű befogadónak történeteket, stílusokat idéz. John szobrainak hangulatát José Saramago, Borghez és Salman Rushdie regényei, Sándor világát Camus, Kafka és Kundera. (Bozai Ágota)

Bozai Ágota