partnereink
Csáky Marianne: Dan Brown történelmi thrillere - Hamis vagy eredeti? A Da Vinci-kód
Kedves művészetpártolók! Örömteli hírt közölhetek veletek! Megjelent egy könyv a képzőművészetről, Leonardo da Vinciről és még egy tucat festőóriásról, amelyet 2003-as kiadása óta több mint 25 millióan olvastak el. Eddig 44 nyelvre fordították le, a New York Times bestsellerlistájának éllovasa lett, és 103 hétig tartotta magát az első öt között. Íróját a Time magazin a világ 100 legnagyobb hatású személyisége között emlegeti.
Már hallom is az ellenvetést: de hiszen ez a könyv nem is a képzőművészetről és nem is Leonardo da Vinciről szól! És amennyiben mégis, abban sincs köszönet. Dan Brown történelmi thrillere, A Da Vinci-kód egy több évszázados vatikáni konspirációnak „ered nyomába” -- amint azt a könyvajánlókban olvasni lehet. Az összeesküvés célja, hogy elleplezze Jézusnak a Mária Magdolnával kötött házasságát és közös gyermekeik sorsát. Ám Leonardo da Vinci, aki a Sion-rend -- e titkos tudás őrzője és életben tartója -- egyik nagymestere, zseniális festményein, Az utolsó vacsorán, a Mona Lisán és a Sziklás madonnán „kódolt üzenetként” megmenti az örökkévalóságnak az elleplezett valóság tényeit. Amikor e fontos információk utolsó őrzőjét, a Louvre kurátorát meggyilkolják, csak arra marad ideje, hogy meztelenre vetkőzve a mester Vitruvius-tanulmányának pózába vágja magát a múzeum padlóján, miután a keze ügyébe eső Leonardo-festmények segítségével -- valamint más híres műveire és elmés terveire tett kódolt utalások láncolatának elindításával -- megpróbálja továbbadni a tudást unokájának, Sophie-nak, aki a Francia Nemzeti Nyomozóhivatal kriptográfusa. Segítségül Indiana Jones szellemi utódját, a híres amerikai szimbológus professzort rendeli mellé. „Lélegzetelállító hajsza” indul a valódi valóságot bizonyító dokumentumok, mondjuk ki végre nyíltan: a Szent Grál megszerzéséért és birtoklásáért, amely nem más, mint Mária Magdolna méhének szimbóluma és a szent nőiség keresztény történetét igazoló dokumentumok fedőneve. E küzdelemben a kriptográfus--szimbológus duó ellenfele a katolikus egyházat féltő Opus Dei vatikáni rend és annak mindenre elszánt albínó szerzetese. Dióhéjban.
Dan Brown négy thrillert írt eddig, mind a négy bestseller lett. Közös vonásuk, hogy mind a négy speciális tudást és komoly képzettséget feltételező szakterületen futtatja a kalandos történetet. Főszereplői -- szimbológus, művészettörténész, történész, kriptológus, matematikus, informatikus, geológus, óceánkutató -- területük kiválóságai, a nagy veszélyt csak úgy tudják elhárítani, ha érzelmileg érintett személyekkel karöltve megfejtenek egy titkot. Legsikeresebb az a regény lett, amelyben a megoldás kulcsát Leonardo da Vinci művei adják a hősnő és az olvasó kezébe egy szimbólumkutató művészettörténész segítségével.
A Da Vinci-kód 25 millió példányának boldog tulajdonosai (de legalábbis túlnyomó többségük) életükben először olvastak ilyen terjedelmű ikonográfiai és ikonológiai elemzéseket -- bármilyenek is legyenek azok -- a reneszánsz művészetről. Érdemes szemügyre venni, miféle művészet és miféle mű, illetve miféle művészettörténet szolgáltatja az üzemanyagot a thriller cselekményének motorjához.
Az Indie köpenyegéből előbújt harvardi professzor -- a sűrűn előforduló rövid utalásokon túl -- nagyjából húsz oldalon keresztül értekezik angol kincsvadász barátjával Az utolsó vacsoráról. Ennek lényege, hogy a Jézus jobbján ülő ifjú János apostol valójában Mária Magdolna, csak a későbbi rosszhiszemű átfestések csináltak belőle férfit, valamint hogy Mária és Jézus figurájának kompozíciója V és M betűt formáz; az előbbi alakja az anyaméhre, az utóbbi Mária Magdolna jelenlétére utal a képen. Tizenöt oldalon olvashatunk a professzor szerint félig-meddig önarcképnek tekinthető androgün Mona Lisa szimbolikájáról, hatoldalnyit szentel a Vitruvius-tanulmánynak, kettőt a Sziklás Madonnának és egyet a Királyok imádásának. A szöveget sűrűn átszövik a művészettörténeti utalások, többek között Caravaggio, Monet, Dalí, Tiziano, Renoir, Botticelli, Bosch, Poussin, Georges de la Tour, valamint a Louvre, a Musée d’Orsay, a Pompidou-központ, a Párizsi Modern Művészetek Múzeuma és a Jeu de Paume neve szövődik a regény nyelvi szövetébe -- de, mint tudjuk: a kontextus az egyik legfontosabb információ.
Dacára annak, hogy regényről van szó -- jóllehet a szerző az első oldalon közli, hogy „a műtárgyakról, épületekről, dokumentumokról és titkos szertartásokról szóló… ismertetések megfelelnek a valóságnak” --, a Da Vinci-kódot leleplezők tábora lelkes mozgalommá izmosodott. Az író és kiadója örömére már mintegy tizenháromra rúg azoknak a könyveknek a száma (az erre szakosodott weboldalakról nem is beszélve), amelyekben tudós szakértők tételesen, pontokba szedve vizsgálják és/vagy cáfolják a regény állításait, többek között a Leonardo-művek ikonológiai elemzéseit. Mint mondják, a regény hamis képet nyújt a művészettörténet eme kiemelkedő alkotásainak keletkezéséről és jelentéséről, nem kevésbé a Mester személyéről.
A „hamis kép” szókapcsolat, és annak bármely rokona és ismerőse pavlovi reflexeket indít el a gyanakvóban. Mi a valódi, az eredeti kép?
Walter Benjamin és nyomában még sokan mások állítják, hogy a műalkotások sokszorosítása egyrészt kultikus tárggyá teszi őket, másrészt eltakarja az eredeti mű érintetlen látványát. A mechanikai másolatok elválaszthatatlanok azoktól a fajta „másolatoktól”, amelyeket a verbális interpretációk -- például műelemzések vagy regények -- láncolata hoz létre. Ilyen értelemben nem létezik érintetlen látvány, amely valójában érintetlen szemet, vagyis szemlélőt feltételezne, aki prekoncepciók nélkül tudna ránézni -- bármire is. Még akkor sem, ha sohasem volt dolga annak a valaminek a vizuális vagy a verbális másolatával -- Baudrillard terminusával élve: a szimulakrumával --, ám sokféle képet látott és sokféle dologról hallott, amelyek a szemét és a szemlélődését irányítják. Ebben az értelemben A Da Vinci-kód és Panofsky tudományos munkái a reneszánsz művészetről egyaránt egy interpretációt, egy másolatot hoznak létre, amely a mű helyett és előtt áll. Az úgynevezett tudományos megközelítés is sokszor korról korra más és más értelmezést tart megalapozottnak egy művésszel és műveivel kapcsolatban.
A regényben szereplő, legtöbbször párbeszédes formában megírt műelemzések egyébként egyrészt a rejtvényfejtő-szimbólumkutató ikonográfiai, másrészt a Panofsky-féle ikonológiai elemzések karikatúrái. Tehát az olvasó előtt megjelenő művészettörténeti megközelítés ma már önmagában is vitatott. A regényben a Leonardo-művek megfejtésének feladata kettéhasad a két főszereplő között. Az egyik a mindentudó, objektivitásra törő harvardi professzor, a másik Sophie, a meggyilkolt kurátor unokája, aki mit sem tud a művészettörténetről. Őt személyes fájdalmak, gyerekkori emlékek, a családja elvesztése miatti szenvedés motiválja abban, hogy megértse Leonardo képeit. Ez a kettősség igaz a regény műalkotásokról általában közvetített képére is. A művek felidézésének az az oka, hogy közük van a Sion-rend titkos tudásához, vagyis értéküket egy évszázadokon át változatlan, univerzálisan érvényes tartalom adja, amely mindenkori szemlélőjétől azt várja, hogy az eredeti jelentését fejtse meg. Ugyanakkor Sophie azért ismeri, szereti vagy nem szereti ezeket a képeket, mert a nagyapja mesélt róluk vagy ő mutatta meg neki ezeket. Úgy vélem, A Da Vinci-kód sikerének egyik oka éppen az, hogy kettős viszonyulást kínál az olvasónak egy misztifikált, a köznapi ember számára elérhetetlen tudást feltételező szakmához és a kultikussá vált műtárgyakhoz. Személyes utat nyit olyan dolgokhoz, amelyekhez eddig avatatlan személyek nem férhetek hozzá -- vagyis e specializált ismeretek képviselői szemszögéből komolytalanná teszi és degradálja ezt a tudást. A regényben a vallás és a tudomány érdemeik elismerése mellett mint szabadon birtokba vehető területek, a szórakozás formáiként jelennek meg.
Nem akarok úgy tenni, mintha nem érteném a kritikusok bánatát, a Brown-regény azonban mint jelenség egy másfajta és az övékénél sokkal érdekesebb megközelítést is kínál.
A Leonardo Az utolsó vacsoráját ismerők között kisebbségben vannak azok, akik látták a helyszínen a gipszalapozásra felvitt pigmentréteget. De azok számára is, akik látták, a mű valósága egy térben és időben szétterülő, sokféle médiumban megjelenő dolog, ami nyomtatott reprodukciókból, tan- és szakkönyvek képeiből és szövegeiből, ismeretterjesztő filmekből, a Tini nindzsa teknőcökből, Leonardo di Caprióból, poháralátétekből, pólókból, bögrékből, utcai plakátokból és még sok mindenből tevődik össze -- mostantól fogva pedig A Da Vinci-kódból is. Mieke Bal szerint egy műalkotás elemzésekor érdemes az antropológiában alkalmazott „megosztott idő”-ben való szemlélés episztemológiai követelményét követni. Az utolsó vacsora nem csak az, amit a gondos történész a keletkezése idejében való jelentéséről földerít, hanem az is, ahogyan akkor és azóta különböző közösségekkel kapcsolatba került. A műalkotás nem lezárt egység, hanem folyamatosan gondolkodó és működő entitás. A Da Vinci-kód és a nyomában létrejött Leonardo-fanklubok, weboldalak, könyvek, posztervásárlási láz, újságcikkek, további műalkotások és tudományos kutatások mindennek a bizonyítékai. Ezek a jelenségek egyszerre utalnak koruk folyamataira és Leonardo világára. Közülük egyet részletesebben is szeretnék bemutatni.
Ez év elején óriási botrányt kavart a Marithe et François Girbaud divatház Milánóban és Párizsban folytatott reklámkampánya részeként bemutatott Tribute to women (Tisztelet a nőknek) című épületnagyságú poszter, amely Leonardo Az utolsó vacsorájának parafrázisa, és a divatház szerint Dan Brown regénye ihlette. A katolikus egyház keresete alapján a bíróság mindkét városban betiltotta a plakátot, és eltávolítására kötelezte a divatházat. A fotó készítője A Da Vinci-kódnak Az utolsó vacsoráról adott értelmezését gondolta tovább, miszerint a képen Jézus mellett, az apostolok társaságában nem János ül, hanem Mária Magdolna, aki a Jézushoz legközelebb álló apostol volt. Az ötlet természetesen nem Browntól származik, különböző elemei már az 1900 körüli évek óta jelen vannak a kereszténység kritikai irodalmában. Az elgondolást ellenző művészettörténészek arra igyekeztek irányítani a figyelmet, hogy Leonardo korában a fiatal, még nem egészen felnőtt férfi ikonográfiai jelölésére szolgált a nőies, lágy, szőrtelen arc. (Egyébként A Da Vinci-kód Mária Magdolna-figuráját kritika érte a katolikus egyház reformcsoportjai felől, akik növelni kívánnák az egyházban a nők szerepét, mivel Brown Mária Magdolnának nem az apostoli, a szellemi társ, hanem a feleség és az anya funkcióját hangsúlyozza, a szent nőiség gyanúsan esszencialista kategóriájával együtt.) A reklámfotón a Leonardo-képhez hasonló kompozícióban tizenegy, a divatház kollekciójába öltözött, agresszív, öntudatos nő látható -- ők az apostolok. Mária Magdolna helyén viszont egy félmeztelen, farmeros férfi áll háttal, az egyik nő vállára borulva. Kissé lecsúszott farmerjából kivillan az alsónadrágja, a képet ernyedt, de kidolgozott, izmos, meztelen háta uralja, egyszerre sugározva kiszolgáltatottságot és szexuális vonzerőt. A női Jézus -- eltérően a fényképen látható többi nőtől -- jellegtelen, leginkább hippi stílusú öltözéket visel, és szelíd nyugalommal, egykedvűen néz maga elé. A reklám interpretációk sokaságát hívta életre, egészen odáig menően, hogy az amerikai Keresztény Baloldal egyik fiatal aktivistája megdöbbenve konstatálta: megdöbbentő, hogy egy divatcég állt elő az első, generációja számára hiteles Jézus-ábrázolással. (Gabo Kiadó, 2003, 652 oldal, 2490 forint)
Már hallom is az ellenvetést: de hiszen ez a könyv nem is a képzőművészetről és nem is Leonardo da Vinciről szól! És amennyiben mégis, abban sincs köszönet. Dan Brown történelmi thrillere, A Da Vinci-kód egy több évszázados vatikáni konspirációnak „ered nyomába” -- amint azt a könyvajánlókban olvasni lehet. Az összeesküvés célja, hogy elleplezze Jézusnak a Mária Magdolnával kötött házasságát és közös gyermekeik sorsát. Ám Leonardo da Vinci, aki a Sion-rend -- e titkos tudás őrzője és életben tartója -- egyik nagymestere, zseniális festményein, Az utolsó vacsorán, a Mona Lisán és a Sziklás madonnán „kódolt üzenetként” megmenti az örökkévalóságnak az elleplezett valóság tényeit. Amikor e fontos információk utolsó őrzőjét, a Louvre kurátorát meggyilkolják, csak arra marad ideje, hogy meztelenre vetkőzve a mester Vitruvius-tanulmányának pózába vágja magát a múzeum padlóján, miután a keze ügyébe eső Leonardo-festmények segítségével -- valamint más híres műveire és elmés terveire tett kódolt utalások láncolatának elindításával -- megpróbálja továbbadni a tudást unokájának, Sophie-nak, aki a Francia Nemzeti Nyomozóhivatal kriptográfusa. Segítségül Indiana Jones szellemi utódját, a híres amerikai szimbológus professzort rendeli mellé. „Lélegzetelállító hajsza” indul a valódi valóságot bizonyító dokumentumok, mondjuk ki végre nyíltan: a Szent Grál megszerzéséért és birtoklásáért, amely nem más, mint Mária Magdolna méhének szimbóluma és a szent nőiség keresztény történetét igazoló dokumentumok fedőneve. E küzdelemben a kriptográfus--szimbológus duó ellenfele a katolikus egyházat féltő Opus Dei vatikáni rend és annak mindenre elszánt albínó szerzetese. Dióhéjban.
Dan Brown négy thrillert írt eddig, mind a négy bestseller lett. Közös vonásuk, hogy mind a négy speciális tudást és komoly képzettséget feltételező szakterületen futtatja a kalandos történetet. Főszereplői -- szimbológus, művészettörténész, történész, kriptológus, matematikus, informatikus, geológus, óceánkutató -- területük kiválóságai, a nagy veszélyt csak úgy tudják elhárítani, ha érzelmileg érintett személyekkel karöltve megfejtenek egy titkot. Legsikeresebb az a regény lett, amelyben a megoldás kulcsát Leonardo da Vinci művei adják a hősnő és az olvasó kezébe egy szimbólumkutató művészettörténész segítségével.
A Da Vinci-kód 25 millió példányának boldog tulajdonosai (de legalábbis túlnyomó többségük) életükben először olvastak ilyen terjedelmű ikonográfiai és ikonológiai elemzéseket -- bármilyenek is legyenek azok -- a reneszánsz művészetről. Érdemes szemügyre venni, miféle művészet és miféle mű, illetve miféle művészettörténet szolgáltatja az üzemanyagot a thriller cselekményének motorjához.
Az Indie köpenyegéből előbújt harvardi professzor -- a sűrűn előforduló rövid utalásokon túl -- nagyjából húsz oldalon keresztül értekezik angol kincsvadász barátjával Az utolsó vacsoráról. Ennek lényege, hogy a Jézus jobbján ülő ifjú János apostol valójában Mária Magdolna, csak a későbbi rosszhiszemű átfestések csináltak belőle férfit, valamint hogy Mária és Jézus figurájának kompozíciója V és M betűt formáz; az előbbi alakja az anyaméhre, az utóbbi Mária Magdolna jelenlétére utal a képen. Tizenöt oldalon olvashatunk a professzor szerint félig-meddig önarcképnek tekinthető androgün Mona Lisa szimbolikájáról, hatoldalnyit szentel a Vitruvius-tanulmánynak, kettőt a Sziklás Madonnának és egyet a Királyok imádásának. A szöveget sűrűn átszövik a művészettörténeti utalások, többek között Caravaggio, Monet, Dalí, Tiziano, Renoir, Botticelli, Bosch, Poussin, Georges de la Tour, valamint a Louvre, a Musée d’Orsay, a Pompidou-központ, a Párizsi Modern Művészetek Múzeuma és a Jeu de Paume neve szövődik a regény nyelvi szövetébe -- de, mint tudjuk: a kontextus az egyik legfontosabb információ.
Dacára annak, hogy regényről van szó -- jóllehet a szerző az első oldalon közli, hogy „a műtárgyakról, épületekről, dokumentumokról és titkos szertartásokról szóló… ismertetések megfelelnek a valóságnak” --, a Da Vinci-kódot leleplezők tábora lelkes mozgalommá izmosodott. Az író és kiadója örömére már mintegy tizenháromra rúg azoknak a könyveknek a száma (az erre szakosodott weboldalakról nem is beszélve), amelyekben tudós szakértők tételesen, pontokba szedve vizsgálják és/vagy cáfolják a regény állításait, többek között a Leonardo-művek ikonológiai elemzéseit. Mint mondják, a regény hamis képet nyújt a művészettörténet eme kiemelkedő alkotásainak keletkezéséről és jelentéséről, nem kevésbé a Mester személyéről.
A „hamis kép” szókapcsolat, és annak bármely rokona és ismerőse pavlovi reflexeket indít el a gyanakvóban. Mi a valódi, az eredeti kép?
Walter Benjamin és nyomában még sokan mások állítják, hogy a műalkotások sokszorosítása egyrészt kultikus tárggyá teszi őket, másrészt eltakarja az eredeti mű érintetlen látványát. A mechanikai másolatok elválaszthatatlanok azoktól a fajta „másolatoktól”, amelyeket a verbális interpretációk -- például műelemzések vagy regények -- láncolata hoz létre. Ilyen értelemben nem létezik érintetlen látvány, amely valójában érintetlen szemet, vagyis szemlélőt feltételezne, aki prekoncepciók nélkül tudna ránézni -- bármire is. Még akkor sem, ha sohasem volt dolga annak a valaminek a vizuális vagy a verbális másolatával -- Baudrillard terminusával élve: a szimulakrumával --, ám sokféle képet látott és sokféle dologról hallott, amelyek a szemét és a szemlélődését irányítják. Ebben az értelemben A Da Vinci-kód és Panofsky tudományos munkái a reneszánsz művészetről egyaránt egy interpretációt, egy másolatot hoznak létre, amely a mű helyett és előtt áll. Az úgynevezett tudományos megközelítés is sokszor korról korra más és más értelmezést tart megalapozottnak egy művésszel és műveivel kapcsolatban.
A regényben szereplő, legtöbbször párbeszédes formában megírt műelemzések egyébként egyrészt a rejtvényfejtő-szimbólumkutató ikonográfiai, másrészt a Panofsky-féle ikonológiai elemzések karikatúrái. Tehát az olvasó előtt megjelenő művészettörténeti megközelítés ma már önmagában is vitatott. A regényben a Leonardo-művek megfejtésének feladata kettéhasad a két főszereplő között. Az egyik a mindentudó, objektivitásra törő harvardi professzor, a másik Sophie, a meggyilkolt kurátor unokája, aki mit sem tud a művészettörténetről. Őt személyes fájdalmak, gyerekkori emlékek, a családja elvesztése miatti szenvedés motiválja abban, hogy megértse Leonardo képeit. Ez a kettősség igaz a regény műalkotásokról általában közvetített képére is. A művek felidézésének az az oka, hogy közük van a Sion-rend titkos tudásához, vagyis értéküket egy évszázadokon át változatlan, univerzálisan érvényes tartalom adja, amely mindenkori szemlélőjétől azt várja, hogy az eredeti jelentését fejtse meg. Ugyanakkor Sophie azért ismeri, szereti vagy nem szereti ezeket a képeket, mert a nagyapja mesélt róluk vagy ő mutatta meg neki ezeket. Úgy vélem, A Da Vinci-kód sikerének egyik oka éppen az, hogy kettős viszonyulást kínál az olvasónak egy misztifikált, a köznapi ember számára elérhetetlen tudást feltételező szakmához és a kultikussá vált műtárgyakhoz. Személyes utat nyit olyan dolgokhoz, amelyekhez eddig avatatlan személyek nem férhetek hozzá -- vagyis e specializált ismeretek képviselői szemszögéből komolytalanná teszi és degradálja ezt a tudást. A regényben a vallás és a tudomány érdemeik elismerése mellett mint szabadon birtokba vehető területek, a szórakozás formáiként jelennek meg.
Nem akarok úgy tenni, mintha nem érteném a kritikusok bánatát, a Brown-regény azonban mint jelenség egy másfajta és az övékénél sokkal érdekesebb megközelítést is kínál.
A Leonardo Az utolsó vacsoráját ismerők között kisebbségben vannak azok, akik látták a helyszínen a gipszalapozásra felvitt pigmentréteget. De azok számára is, akik látták, a mű valósága egy térben és időben szétterülő, sokféle médiumban megjelenő dolog, ami nyomtatott reprodukciókból, tan- és szakkönyvek képeiből és szövegeiből, ismeretterjesztő filmekből, a Tini nindzsa teknőcökből, Leonardo di Caprióból, poháralátétekből, pólókból, bögrékből, utcai plakátokból és még sok mindenből tevődik össze -- mostantól fogva pedig A Da Vinci-kódból is. Mieke Bal szerint egy műalkotás elemzésekor érdemes az antropológiában alkalmazott „megosztott idő”-ben való szemlélés episztemológiai követelményét követni. Az utolsó vacsora nem csak az, amit a gondos történész a keletkezése idejében való jelentéséről földerít, hanem az is, ahogyan akkor és azóta különböző közösségekkel kapcsolatba került. A műalkotás nem lezárt egység, hanem folyamatosan gondolkodó és működő entitás. A Da Vinci-kód és a nyomában létrejött Leonardo-fanklubok, weboldalak, könyvek, posztervásárlási láz, újságcikkek, további műalkotások és tudományos kutatások mindennek a bizonyítékai. Ezek a jelenségek egyszerre utalnak koruk folyamataira és Leonardo világára. Közülük egyet részletesebben is szeretnék bemutatni.
Ez év elején óriási botrányt kavart a Marithe et François Girbaud divatház Milánóban és Párizsban folytatott reklámkampánya részeként bemutatott Tribute to women (Tisztelet a nőknek) című épületnagyságú poszter, amely Leonardo Az utolsó vacsorájának parafrázisa, és a divatház szerint Dan Brown regénye ihlette. A katolikus egyház keresete alapján a bíróság mindkét városban betiltotta a plakátot, és eltávolítására kötelezte a divatházat. A fotó készítője A Da Vinci-kódnak Az utolsó vacsoráról adott értelmezését gondolta tovább, miszerint a képen Jézus mellett, az apostolok társaságában nem János ül, hanem Mária Magdolna, aki a Jézushoz legközelebb álló apostol volt. Az ötlet természetesen nem Browntól származik, különböző elemei már az 1900 körüli évek óta jelen vannak a kereszténység kritikai irodalmában. Az elgondolást ellenző művészettörténészek arra igyekeztek irányítani a figyelmet, hogy Leonardo korában a fiatal, még nem egészen felnőtt férfi ikonográfiai jelölésére szolgált a nőies, lágy, szőrtelen arc. (Egyébként A Da Vinci-kód Mária Magdolna-figuráját kritika érte a katolikus egyház reformcsoportjai felől, akik növelni kívánnák az egyházban a nők szerepét, mivel Brown Mária Magdolnának nem az apostoli, a szellemi társ, hanem a feleség és az anya funkcióját hangsúlyozza, a szent nőiség gyanúsan esszencialista kategóriájával együtt.) A reklámfotón a Leonardo-képhez hasonló kompozícióban tizenegy, a divatház kollekciójába öltözött, agresszív, öntudatos nő látható -- ők az apostolok. Mária Magdolna helyén viszont egy félmeztelen, farmeros férfi áll háttal, az egyik nő vállára borulva. Kissé lecsúszott farmerjából kivillan az alsónadrágja, a képet ernyedt, de kidolgozott, izmos, meztelen háta uralja, egyszerre sugározva kiszolgáltatottságot és szexuális vonzerőt. A női Jézus -- eltérően a fényképen látható többi nőtől -- jellegtelen, leginkább hippi stílusú öltözéket visel, és szelíd nyugalommal, egykedvűen néz maga elé. A reklám interpretációk sokaságát hívta életre, egészen odáig menően, hogy az amerikai Keresztény Baloldal egyik fiatal aktivistája megdöbbenve konstatálta: megdöbbentő, hogy egy divatcég állt elő az első, generációja számára hiteles Jézus-ábrázolással. (Gabo Kiadó, 2003, 652 oldal, 2490 forint)
©Csáky Marianne