partnereink
Csizmadia Alexa: A festészet diadala
Saatchi Gallery, London
A londoni Saatchi Galériából eltűntek a yBa klasszikusai, Tracey Emin zilált ágya, Damien Hirst formalinban tartósított állatai, Marc Quinn vérből fagyasztott portréja és a többi emblematikus mű. A galéria huszadik jubileumi évét a festészet apoteózisának szenteli. A háromrészes kiállítássorozat első tárlatán kiemelkedő európai festőktől láthatunk képeket, a folytatásban pedig a fiatalokra, Charles Saatchi új felfedezettjeire irányul majd a rivaldafény.
Az egykor London városi elöljáróságának otthont adó, kis termekkel tagolt South Bank-i épület fakazettás falai elé fehér paravánok kerültek. A hagyományos fehér háttérhez való visszatérés a korábbinál sokkal tisztázottabb környezetet teremt a művek bemutatásához.
A sorozatot nyitó kiállítás európai művészek alkotásaiból válogat, az Angliában kevéssé ismert Hermann Nitsch kivételével mindannyian a reneszánszát élő figuratív tradíció képviselői. Peter Doig, Luc Tuymans és Marlene Dumas képeiben talán a fotó alapú realista látásmód a közös nevező, bár a fénykép esetükben csak a kompozíció kiindulópontja, festményeik nem próbálják Gerhard Richter nyomdokaiba lépve a felvétel illúzióját kelteni. Dumas elnagyolt, laza ecsetvonásokat alkalmaz munkáin, melyek többsége gyermekeket ábrázol szexualizált, kétértelmű kontextusban. Jörg Immendorff George Groszt idéző grandiózus történelmi ihletettségű festményei Martin Kippenberger vásznai mellé kerültek. Kippenberger művei súlyosak, provokatívak. Kézjegye nehezen azonosítható, képei mintha több különböző festőtől származnának, ellenállnak minden beskatulyázási kísérletnek, talán éppen ezért népszerű a fiatal művészek körében. Az életében gyanakvással övezett, fenntartásokkal kezelt festő halála után nyolc évvel elismert, a műkereskedelemben magasan jegyzett sztárrá vált.
A festészetet kétségkívül egyre nagyobb érdeklődés kíséri, amiben az is közrejátszik, hogy a művészeti piac fellendülésének időszakában -- mint most is -- rendszerint növekvő igény mutatkozik a festmény mint viszonylag könnyen értékesíthető és könnyen bemutatható médium iránt. Saatchi szerint a nemzetközi kiállításokat jegyző kurátorok figyelmét rendre elkerüli a festészet, inkább a fotó, a videó és az installáció felé fordulnak. Egy interjúban „a divat reménytelen áldozatainak” nevezte őket, akik csupán burzsoá csökevénynek tartják a festményeket.
Saatchi, a festészet újdonsült és önjelölt patrónusa -- aki nem szigorú értelemben vett gyűjtő, hiszen ugyanolyan sebességgel ad el, mint vásárol műtárgyakat -- bizonyára nem véletlenül koncentrál egyre inkább a képekre, míg például videó sohasem fordult meg gyűjteményében.
A Saatchi Galériában most bemutatott munkák csupán a jéghegy csúcsát képezik – már ami a teljes festészeti szcénát illeti. Bár a kiállítássorozat nemzetközi kitekintést ígér, nézőpontja túlságosan is londoni. Charles Saatchi ízlésére kétségtelenül a londoni tárlatok és az itt élő művészek vannak leginkább hatással; hiányoznak az olyan festők, akiknek életműve nem az európai kultúrában gyökerezik, például Chris Ofili, aki sikereit nagyrészt éppen Saatchinak köszönheti.
A „festészet halálát” sokan és sokszor előrevetítették, a műfaj azonban eközben folyamatosan jelen volt; a koncept art vagy az installáció uralta években is jelentős teljesítmények születtek. A festészet diadala című kiállítássorozat jól időzítve mutatja be, hogy a műfaj képes gyorsan reagálni a kor változó kihívásaira, képviselői a reprezentáció új módjaival és új technikáival kísérleteznek és számtalan új témát dolgoznak fel -- új látásmóddal. (Megtekinthető június 5-ig.)
Az egykor London városi elöljáróságának otthont adó, kis termekkel tagolt South Bank-i épület fakazettás falai elé fehér paravánok kerültek. A hagyományos fehér háttérhez való visszatérés a korábbinál sokkal tisztázottabb környezetet teremt a művek bemutatásához.
A sorozatot nyitó kiállítás európai művészek alkotásaiból válogat, az Angliában kevéssé ismert Hermann Nitsch kivételével mindannyian a reneszánszát élő figuratív tradíció képviselői. Peter Doig, Luc Tuymans és Marlene Dumas képeiben talán a fotó alapú realista látásmód a közös nevező, bár a fénykép esetükben csak a kompozíció kiindulópontja, festményeik nem próbálják Gerhard Richter nyomdokaiba lépve a felvétel illúzióját kelteni. Dumas elnagyolt, laza ecsetvonásokat alkalmaz munkáin, melyek többsége gyermekeket ábrázol szexualizált, kétértelmű kontextusban. Jörg Immendorff George Groszt idéző grandiózus történelmi ihletettségű festményei Martin Kippenberger vásznai mellé kerültek. Kippenberger művei súlyosak, provokatívak. Kézjegye nehezen azonosítható, képei mintha több különböző festőtől származnának, ellenállnak minden beskatulyázási kísérletnek, talán éppen ezért népszerű a fiatal művészek körében. Az életében gyanakvással övezett, fenntartásokkal kezelt festő halála után nyolc évvel elismert, a műkereskedelemben magasan jegyzett sztárrá vált.
A festészetet kétségkívül egyre nagyobb érdeklődés kíséri, amiben az is közrejátszik, hogy a művészeti piac fellendülésének időszakában -- mint most is -- rendszerint növekvő igény mutatkozik a festmény mint viszonylag könnyen értékesíthető és könnyen bemutatható médium iránt. Saatchi szerint a nemzetközi kiállításokat jegyző kurátorok figyelmét rendre elkerüli a festészet, inkább a fotó, a videó és az installáció felé fordulnak. Egy interjúban „a divat reménytelen áldozatainak” nevezte őket, akik csupán burzsoá csökevénynek tartják a festményeket.
Saatchi, a festészet újdonsült és önjelölt patrónusa -- aki nem szigorú értelemben vett gyűjtő, hiszen ugyanolyan sebességgel ad el, mint vásárol műtárgyakat -- bizonyára nem véletlenül koncentrál egyre inkább a képekre, míg például videó sohasem fordult meg gyűjteményében.
A Saatchi Galériában most bemutatott munkák csupán a jéghegy csúcsát képezik – már ami a teljes festészeti szcénát illeti. Bár a kiállítássorozat nemzetközi kitekintést ígér, nézőpontja túlságosan is londoni. Charles Saatchi ízlésére kétségtelenül a londoni tárlatok és az itt élő művészek vannak leginkább hatással; hiányoznak az olyan festők, akiknek életműve nem az európai kultúrában gyökerezik, például Chris Ofili, aki sikereit nagyrészt éppen Saatchinak köszönheti.
A „festészet halálát” sokan és sokszor előrevetítették, a műfaj azonban eközben folyamatosan jelen volt; a koncept art vagy az installáció uralta években is jelentős teljesítmények születtek. A festészet diadala című kiállítássorozat jól időzítve mutatja be, hogy a műfaj képes gyorsan reagálni a kor változó kihívásaira, képviselői a reprezentáció új módjaival és új technikáival kísérleteznek és számtalan új témát dolgoznak fel -- új látásmóddal. (Megtekinthető június 5-ig.)
©Csizmadia Alexa