partnereink
Csizmadia Alexa: Isztambuli Biennále
Optimizmus a globális háború korában
Törökország EU-csatlakozása kapcsán nemrégiben heves viták lángoltak fel arról, integrálható-e egy döntően muzulmán állam Európa szövetébe. A csatlakozás ellenzői mintha nem akarnának tudomást venni arról, hogy ez volt az első demokratikus államrend a térségben. Kemal Atatürk reformjai során a nők már 1926-ban választójogot kaptak, az állam pedig élesen elkülönült az egyháztól. Törökország a régióban a modernizáció iskolapéldájává vált. Igaz: ezt a modernizációt direktívaként kényszerítették az ország lakóira. A tizedik alkalommal megrendezett Isztambuli Biennále a modernitás törökországi örökségére reflektál, amikor helyszínéül olyan emblematikus épületeket választ, mint például a Textilkereskedők Piaca vagy a -- jobb napokat látott kultúrházra emlékeztető -- Kemal Atatürk Kulturális Központ. Az utóbbi kultúrhadállásban bemutatott művek nagy része a modernitás utópiájára utal, a helyszín pedig felerősíti a bemutatott fotók és videók üzenetét. Az örmény Vahram Aghasyan fotósorozata, a Ghost City (Kísértetváros) egy befejezetlenül maradt és víz alá került lakótelepet mutat be a szovjet típusú modernizációs kísérletek allegóriájaként -- a párhuzam több mint találó. Markus Krottendorfer Hotel Rossia című felvételei valósággal rímelnek a Kulturális Központ áporodott hangulatára. A Hollandiában élő fehérorosz Aleksander Komarov On Translation: Transparency/Architecture acoustique (A fordításról: Transzparencia/Akusztikus építészet) videója berlini középületek -- köztük a Reichstag és a Szövetségi Kancellári Hivatal lírai felvételeivel érzékelteti egy-egy épület „átjárhatóságát”, azaz a térben leképzett demokráciahányadosát. Az Atatürk Központ kiállításának címét: Burn it or not? (Felégessük vagy nem?) akár úgy is fogalmazhatták volna: A múltat végképp eltörölni -- vagy nem eltörölni? A biennále alcíme -- Nemcsak lehetséges, de szükséges is -- Optimizmus a globális háború korában -- izgalmas témafelvetést ígér. A keleti és a nyugati kultúra metszéspontjában elhelyezkedő, robbanásszerűen terjeszkedő Isztambul ideális helyszín a városok túlnépesedésének és a globalizáció árnyoldalainak vizsgálatához. Az ezzel a kérdéskörrel foglalkozó munkák nagy részét World Factory címmel a Textilkereskedők Piacán (IMC) mutatják be. A város modernizációjának első hullámában, az ötvenes években épült, több blokkot magában foglaló objektum a bazárok hangulatát árasztja, és -- mint cseppben a tengert -- mintegy Isztambul struktúráját is leképezi. A több száz, folyamatosan átalakuló üzlet és az IMC szerkezete, ez a szervezett káosz a jelenkori migrációs célpontokat, a megavárosokat idézi. Az IMC a kiállítások idején is rendeltetésszerűen működik, a kis üzletek közül néhányban azonban nem varrógépeket vagy függönyöket árusítanak, hanem például a gazdasági migrációt feldolgozó munkákat mutatnak be. Zhu Jia az új Kínával szembesíti a látogatót, amikor egy gazdasági menekült apró szobáját, egy harmadik világbeli szálláshelyet rekonstruál. Installációjának falát több száz portréfotó borítja, ezzel igyekszik az emberi lét peremén élők egyre növekedő tömegére irányítani a figyelmet. A tajvani Tajpejben élő Chen Chien-jen a globalizáció lokális hatásait vizsgálja. Filmjeiben a gyárakban uralkodó munkakörülményeket ábrázolja és dokkmunkások sztrájkját rekonstruálja. A DVD-kből a biennále alatt „hivatalos kalózkópiát” vásárolhatnak a látogatók, akik adományaikkal így a vidéki török kislányok iskoláztatásához járulnak hozzá. A zágrábi Sanja Ivekovic a volt szocialista táborra zúdult piacgazdaság hatásait, Tadej Pogacar pedig a hátrányos helyzetű kisebbségek problémáit dolgozza fel. A kiállítók között van Allan Sekula is, aki elsőként foglalkozott következetes művészi módon a globalizáció árnyoldalaival. Az IMC különös helyszín, a munkákat kereső látogató nem az elitművészet elefántcsonttornyában, hanem a török hétköznapok sűrűjében jár. Ennek megfelelően az itt bemutatott művek szociális szempontból a legnagyobb érzékenységről tesznek tanúbizonyságot. A biennále harmadik fő helyszíne az Antrepo, egy volt kikötői raktár, amelyből a Boszporuszra nyílik kilátás. Itt Entre-Polis címmel látható a nagyvárossal és a tranzitléttel foglalkozó kiállítás. Wong Hoy Cheung egy isztambuli roma közösséggel együtt készítette projektjét, melynek során maguk a roma gyerekek dokumentálták életüket. Ha lekuporodunk a sátorban, az általuk készített filmeket és tárgyakat láthatjuk. Ramón Mateos One step advanced two step back (Egy lépés előre, kettő hátra) című videoinstallációjában nyolc monitoron nyolcan éneklik az Internacionálét, mindenki a saját nyelvén. A termet betöltő kakofóniában egy nagyobb kivetítőn Lenint nézhetjük, amint forog a sírjában, illetve mauzóleumában. Ivan Grubanov a hágai bíróság tárgyalásain készített rajzokat. Visitor (Látogató) című animációs filmjében 160 rajz felhasználásával idézi fel a Milosevics-pert. A neves filmrendező, Atom Egoyan videomunkája egy örmény menekült, Aurora Mardiganyan történetét dolgozza fel. Az 1915-ben az Egyesült Államokba emigrált asszony tapasztalatait hét különböző etnikumhoz tartozó nő szűri át saját életén. Figyelemre méltó tény, hogy az Isztambuli Biennále idén először örmény művészektől is bemutat munkákat. A két ország megoldatlan konfliktusa, a csaknem száz éve lezajlott „etnikai tisztogatás” feldolgozatlansága, illetve török részről történő tagadása az EU-csatlakozás egyik akadályaként került nemrégiben ismét előtérbe. Az örmény művészek meghívása tehát politikai gesztusnak számít. Kutlug Ataman, a nemzetközi színtér egyik legexponáltabb török művésze Testimonies (Vallomások) című filmjében apjának 105 éves volt házvezetőnőjét, az örmény származású Kevser Albát interjúvolja meg, akinek fejében már összekeveredik a múlt és a jelen, a valóság és a fikció. A rendezvény kurátora, Hou Hanru 35 ország több mint száz művészét hívta meg Isztambulba. A város dinamikájára jellemzően a nap és az éjszaka minden órájában látható valahol egy kiállítás vagy egy kapcsolódó program. Az Antrepo Dreamhouse című tárlata 24 órában tart nyitva. Itt látható a szíriai Buthayna Ali installációja, amely egy szűk osztálytermet idéz. A felfüggesztett hintákon egy-egy szó szerepel; az élet szinonimái. Paul Chan videoanimációja szintén univerzális jelentéstartománnyal bír: a földre vetített, árnyjátékot idéző meseszerű szövevénybe zuhanó alakok formájában rondít bele a valóság. A Nightcomers (Éjjel érkezők) programsorozat keretében 25 éjszakán át mobil vásznakon öt helyi kurátor által válogatott filmeket mutatnak be, köztük Gőbölyös Luca és Tésy Dániel műveit. A biennáléhoz kapcsolódó program a város olyan negyedeiben jelenik meg, amelyeket ugyancsak nem az „elitkultúrával” kapcsolatban szoktak emlegetni: az Isztambuli Biennále által megcélzott közönség nem csupán a nemzetközi művészeti élet mindenütt jelen lévő elitje, hanem a török nagyváros lakóinak legszélesebb rétege. (http://www.iksv.org/bienal, megtekinthető november 4-ig.)
Törökország EU-csatlakozása kapcsán nemrégiben heves viták lángoltak fel arról, integrálható-e egy döntően muzulmán állam Európa szövetébe. A csatlakozás ellenzői mintha nem akarnának tudomást venni arról, hogy ez volt az első demokratikus államrend a térségben. Kemal Atatürk reformjai során a nők már 1926-ban választójogot kaptak, az állam pedig élesen elkülönült az egyháztól. Törökország a régióban a modernizáció iskolapéldájává vált. Igaz: ezt a modernizációt direktívaként kényszerítették az ország lakóira. A tizedik alkalommal megrendezett Isztambuli Biennále a modernitás törökországi örökségére reflektál, amikor helyszínéül olyan emblematikus épületeket választ, mint például a Textilkereskedők Piaca vagy a -- jobb napokat látott kultúrházra emlékeztető -- Kemal Atatürk Kulturális Központ. Az utóbbi kultúrhadállásban bemutatott művek nagy része a modernitás utópiájára utal, a helyszín pedig felerősíti a bemutatott fotók és videók üzenetét. Az örmény Vahram Aghasyan fotósorozata, a Ghost City (Kísértetváros) egy befejezetlenül maradt és víz alá került lakótelepet mutat be a szovjet típusú modernizációs kísérletek allegóriájaként -- a párhuzam több mint találó. Markus Krottendorfer Hotel Rossia című felvételei valósággal rímelnek a Kulturális Központ áporodott hangulatára. A Hollandiában élő fehérorosz Aleksander Komarov On Translation: Transparency/Architecture acoustique (A fordításról: Transzparencia/Akusztikus építészet) videója berlini középületek -- köztük a Reichstag és a Szövetségi Kancellári Hivatal lírai felvételeivel érzékelteti egy-egy épület „átjárhatóságát”, azaz a térben leképzett demokráciahányadosát. Az Atatürk Központ kiállításának címét: Burn it or not? (Felégessük vagy nem?) akár úgy is fogalmazhatták volna: A múltat végképp eltörölni -- vagy nem eltörölni? A biennále alcíme -- Nemcsak lehetséges, de szükséges is -- Optimizmus a globális háború korában -- izgalmas témafelvetést ígér. A keleti és a nyugati kultúra metszéspontjában elhelyezkedő, robbanásszerűen terjeszkedő Isztambul ideális helyszín a városok túlnépesedésének és a globalizáció árnyoldalainak vizsgálatához. Az ezzel a kérdéskörrel foglalkozó munkák nagy részét World Factory címmel a Textilkereskedők Piacán (IMC) mutatják be. A város modernizációjának első hullámában, az ötvenes években épült, több blokkot magában foglaló objektum a bazárok hangulatát árasztja, és -- mint cseppben a tengert -- mintegy Isztambul struktúráját is leképezi. A több száz, folyamatosan átalakuló üzlet és az IMC szerkezete, ez a szervezett káosz a jelenkori migrációs célpontokat, a megavárosokat idézi. Az IMC a kiállítások idején is rendeltetésszerűen működik, a kis üzletek közül néhányban azonban nem varrógépeket vagy függönyöket árusítanak, hanem például a gazdasági migrációt feldolgozó munkákat mutatnak be. Zhu Jia az új Kínával szembesíti a látogatót, amikor egy gazdasági menekült apró szobáját, egy harmadik világbeli szálláshelyet rekonstruál. Installációjának falát több száz portréfotó borítja, ezzel igyekszik az emberi lét peremén élők egyre növekedő tömegére irányítani a figyelmet. A tajvani Tajpejben élő Chen Chien-jen a globalizáció lokális hatásait vizsgálja. Filmjeiben a gyárakban uralkodó munkakörülményeket ábrázolja és dokkmunkások sztrájkját rekonstruálja. A DVD-kből a biennále alatt „hivatalos kalózkópiát” vásárolhatnak a látogatók, akik adományaikkal így a vidéki török kislányok iskoláztatásához járulnak hozzá. A zágrábi Sanja Ivekovic a volt szocialista táborra zúdult piacgazdaság hatásait, Tadej Pogacar pedig a hátrányos helyzetű kisebbségek problémáit dolgozza fel. A kiállítók között van Allan Sekula is, aki elsőként foglalkozott következetes művészi módon a globalizáció árnyoldalaival. Az IMC különös helyszín, a munkákat kereső látogató nem az elitművészet elefántcsonttornyában, hanem a török hétköznapok sűrűjében jár. Ennek megfelelően az itt bemutatott művek szociális szempontból a legnagyobb érzékenységről tesznek tanúbizonyságot. A biennále harmadik fő helyszíne az Antrepo, egy volt kikötői raktár, amelyből a Boszporuszra nyílik kilátás. Itt Entre-Polis címmel látható a nagyvárossal és a tranzitléttel foglalkozó kiállítás. Wong Hoy Cheung egy isztambuli roma közösséggel együtt készítette projektjét, melynek során maguk a roma gyerekek dokumentálták életüket. Ha lekuporodunk a sátorban, az általuk készített filmeket és tárgyakat láthatjuk. Ramón Mateos One step advanced two step back (Egy lépés előre, kettő hátra) című videoinstallációjában nyolc monitoron nyolcan éneklik az Internacionálét, mindenki a saját nyelvén. A termet betöltő kakofóniában egy nagyobb kivetítőn Lenint nézhetjük, amint forog a sírjában, illetve mauzóleumában. Ivan Grubanov a hágai bíróság tárgyalásain készített rajzokat. Visitor (Látogató) című animációs filmjében 160 rajz felhasználásával idézi fel a Milosevics-pert. A neves filmrendező, Atom Egoyan videomunkája egy örmény menekült, Aurora Mardiganyan történetét dolgozza fel. Az 1915-ben az Egyesült Államokba emigrált asszony tapasztalatait hét különböző etnikumhoz tartozó nő szűri át saját életén. Figyelemre méltó tény, hogy az Isztambuli Biennále idén először örmény művészektől is bemutat munkákat. A két ország megoldatlan konfliktusa, a csaknem száz éve lezajlott „etnikai tisztogatás” feldolgozatlansága, illetve török részről történő tagadása az EU-csatlakozás egyik akadályaként került nemrégiben ismét előtérbe. Az örmény művészek meghívása tehát politikai gesztusnak számít. Kutlug Ataman, a nemzetközi színtér egyik legexponáltabb török művésze Testimonies (Vallomások) című filmjében apjának 105 éves volt házvezetőnőjét, az örmény származású Kevser Albát interjúvolja meg, akinek fejében már összekeveredik a múlt és a jelen, a valóság és a fikció. A rendezvény kurátora, Hou Hanru 35 ország több mint száz művészét hívta meg Isztambulba. A város dinamikájára jellemzően a nap és az éjszaka minden órájában látható valahol egy kiállítás vagy egy kapcsolódó program. Az Antrepo Dreamhouse című tárlata 24 órában tart nyitva. Itt látható a szíriai Buthayna Ali installációja, amely egy szűk osztálytermet idéz. A felfüggesztett hintákon egy-egy szó szerepel; az élet szinonimái. Paul Chan videoanimációja szintén univerzális jelentéstartománnyal bír: a földre vetített, árnyjátékot idéző meseszerű szövevénybe zuhanó alakok formájában rondít bele a valóság. A Nightcomers (Éjjel érkezők) programsorozat keretében 25 éjszakán át mobil vásznakon öt helyi kurátor által válogatott filmeket mutatnak be, köztük Gőbölyös Luca és Tésy Dániel műveit. A biennáléhoz kapcsolódó program a város olyan negyedeiben jelenik meg, amelyeket ugyancsak nem az „elitkultúrával” kapcsolatban szoktak emlegetni: az Isztambuli Biennále által megcélzott közönség nem csupán a nemzetközi művészeti élet mindenütt jelen lévő elitje, hanem a török nagyváros lakóinak legszélesebb rétege. (http://www.iksv.org/bienal, megtekinthető november 4-ig.)
©Csizmadia Alexa