A cikk először a Litera.hu oldalon jelent meg 2005. 06. 20-án: http://href.hu/x/15pq
A "Hajas Tibor – Szövegek" című kötettel és a Ludwig Múzeum nagyszabású retrospektív kiállításával Hajas Tibor munkássága végre elérhetővé vált a nagyközönség számára is. Új kontinens vár felfedezésre.
Esemény a magyar képzőművészeti életben, esemény a magyar irodalomban: Hajas Tibor, a történelmi félmúlt neoavantgarde-jának agyonhallgatott, legendás személyisége úgy néz ki, végre bevonulhat a köztudatba, kiléphet a félértesülések, kávéházi történetek ködéből, és elfoglalhatja méltó helyét a hazai panteonban. Ünnepelni kellene ezt a ritka alkalmat, ez az ünneplés mégsem egészen úgy zajlott le, hogy az méltó legyen az elérhetővé vált munkák minőségéhez és alkotójuk morális következetességéhez, témáinak komolyságához, ahhoz a kíméletlen transzcendencia-kereséshez, amit Hajas képvisel.
Néhány kényelmetlen részlet
A hivatalosan és az interneten is meghirdetett program szerint a Ludwig Múzeum kiállításához kapcsolódó eseményeknek reggel tízkor kellett volna kezdődniük a múzeum előadótermében az Enciklopédia kiadó szöveggyűjteményének bemutatójával. Jómagam és még tíz elszánt érdeklődő meg is jelentünk reggel a Művészetek Palotájának grandiózus üvegtáblái alatt, de legnagyobb meglepetésünkre a recepción semmit nem tudtak az eseményről. Körülbelül tíz perc ácsorgás után kiderítették, hogy a könyvbemutatónak az első emeleti előadóban kellene lennie.
Felmentünk, de a terem teljesen üres és sötét volt, sehol egy lélek. Itt újabb negyedórás várakozás következett, miután fogtam magam, és új ostromra keltem a recepció ellen. Kitartó unszolásomra és néhány telefon után végül sikerült előkeríteni Baksa-Soós Verát, a kiállítás kurátorát, aki mentegetőzve tudtunkra adta, hogy a bemutató elmarad, a programok pedig délután egy órakor kezdődnek, csak éppen valaki valahol elfelejtette levenni a bemutató beharangozását az internetről, vagy legalább a recepciósokat felvilágosítani a helyzetről. Tekintve a kiállítás, a könyv és az egész esemény volumenét, és hogy elvileg kicsiny hazánk legnagyobb presztízsű múzeumában voltunk, eléggé lehangoló indítás volt ekkora szervezési dilettantizmussal szembesülni. A felelősök felkutatása nem az én feladatom, és végül úgy fordult a dolog, hogy sikerült kellemes beszélgetéssel elütnöm az így felszabadult két-három órát. Ugyanakkor a kiállításhoz kapcsolódó szimpózium hasonlóan kényszeredett, tanácstalan módon zajlott le. Itt amellett, hogy az előadóknak csak egy része jött el (a programban meghirdetett nyolc előadóból hárman nem voltak jelen), újra meggyőződhettünk arról, hogy milyen nagyon-nagyon nagy szükség lenne a hazai kulturális eseményeken a talpraesett, jó kommunikációs képességekkel rendelkező moderátorokra, akik képesek levezetni egy előadássorozatot, kézben tartani egy beszélgetést, párbeszédet létrehozni – akár provokálni – az egyes előadók között, bevonni a közönséget és egyáltalán: ritmust, arcot adni egy ilyen eseménynek. Ez pedig nem a témába vágó szakmai képzettség függvénye. Az, hogy az előadások előtt – voltaképpen időhúzásként – lejátszott DVD vetítése (melyet Vető János maga készített el a múzeum katalógusa mellé a Hajas performanszait dokumentáló fotográfiáiból) szintén csak jó néhány perc szerencsétlenkedés után sikerült, már csak a hab volt a tortán.
©Dunajcsik Mátyás