partnereink
Cserba Júlia: Emlékezés Jack Goldsteinre halálának első évfordulóján
Legjelentősebb európai kiállítását 2002-ben, Grenoble-ban, a raktárból átalakított kortárs művészeti központban, a Magasin-ban rendezték meg. Goldstein nem tudott részt venni a számára is nagy jelentőségű megnyitón, mert a megszigorított amerikai bevándorlási törvények miatt kanadai útlevelével nem térhetett volna vissza Los Angelesbe. Távolmaradása tulajdonképpen beleillett abba a képbe, ami munkásságát is jellemezte, annak egyik meghatározó eleme volt: a jelenlét-távollét, a távolságtartás. Performanszait például mások is előadhatják, festményeit nem ecsettel festette, hanem szórópisztollyal, vagyis azzal nem került közvetlen fizikai kapcsolatba, filmjei kivitelezését tehnikusokra bízta. «Mindent elkövettem, hogy én magam eltűnjek: színészeket szerződtettem a performanszaimhoz, assszisztenseket a képeim kivitelezésére. Film, performansz, festmény, valamennyi az eltűnésem szimboluma lett, éppúgy, mint az a performansz, amire egy kiállításom alkalmával került sor a CalArts-ban (ahol tanult). Eltemettek, és a közönség csak egy villogó fényt látott, ami a szívverésemet jelképezte.» – olvashatjuk egyik írásában.
Az 1945-ben, Montrealban született művész, két évtizedes munkássága során állandóan új és új formát öltő eszközökkel dolgozott és a minimalizmustól a poszt-konceptuális irányzaton át, a 70-es-80-as évek szinte valamennyi neo-avantgard áramlatának részese volt. Készített szobrokat, zenei felvételeket, és festményeket, a hetvenes évekre eső tevékenységét pedig elsősorban rövidfilmjei, peformanszai jellemzik. Néhány másodperces vagy néhány perces filmjeinek technikai minősége feltűnően magas színvonalú. Erre a magyarázatot az adja, hogy filmjei a hollywoodi stúdiókban, kitünő technikusok közremükődésével, olyan eszközökkel és körülmények között készültek, mint a valódi nagy hollywoodi játékfilmek. Goldsteinnél a technikának, a műszaki fejlődésnek nemcsak a szokásos értelemben vett gyakorlati jelentősége volt. Amint egy interjúban az újságírónak arra a kérdésre, hogy egyes festményeiben valóban a szorongás érhető-e tetten, ezt válaszolta : «Igen, a kultúránkból adódó szorongás. A technológiában éppen az az érdekes, hogy megpróbálja érvényteleníteni, eltüntetni az önkényességet, szabályzása alatt tartani minden pillanatot minden szempontból, hogy végül elérkezzen a tökéletes kontrollig.» Filmjeinek többségében egy gesztus többszöri ismétlése vagy egy hétköznapi tárgy áll a középpontban. A háromperces «Shane» egy német juhászkutyát mutat szemből, amely szabályos időközökben ugat, a hasonló időtartamú «Blue» pedig egy kék felületet dörzsölgető kezet. Amikor a kéz megfordul, a tenyéren kék nyomokat látunk. A «Knife» című, négyperces film tárgya egy kék háttér elé helyezett közönséges kés, amelynek felületén változó színű fények tükröződnek vissza, és ezzel azt a hatást keltik, mintha a kés folyadékban lenne mártva. A «Goldfish»-ben egy vízzel telt edényben aranyhal úszkál, miközben az edény rendszeres ismétlődéssel megdől, és kifolyik belőle egy bizonyos mennyiségű víz, egyre nagyobb veszélybe sodorva ezzel a halat. A folyamat addig ismétlődik, míg végül a hal is kiesik. A «Chair» fekete háttér előtt álló, kátránnyal bekent széket mutat, amire felülről hulló, színesre festett madártollak ragadnak bele. E filmek nézésekor a néző mindvégig kívülállónak érezi magát, és – a művész szándékának megfelelően – egyetlen pillanatig sem válik részesévé a történésnek (vagy a nem-történésnek).
Cindy Sherman, Sherrie Levine, Robert Longo és mások társaságában, Goldstein is szerepelt azon a Douglas Crimp által 1977-ben megrendezett «Pictures» című csoportos kiállításon, amely a Minimal Art alapelveitől eltérően, a tárgy, annak környezeti viszonyai és a néző közötti kapcsolatot részesítette előnyben. Miközben a résztvevő művészek közül sokan ezen az úton haladtak tovább, és értek el sikereket, addig Goldstein a kiállítást követően abbahagyta a filmkészítést, és a festészet felé fordult. (Ezzel sokaknak csalódást okozott, és számos elmarasztaló kritikát is kapott akkoriban emiatt).
Első festményein csak fekete-fehér színek voltak. Mint visszaemlékezésében írja, teljesen sima, egyenletes felületű fekete alapot akart létrehozni, de ezt sehogyan sem sikerült elérnie. Végigjárta New York múzeumait, hogy egészen közelről tanulmányozhassa Elisworth Kelly, Barnett Newman és Brice Marden képeit, és arra a megállapításra jutott, hogy ecsettel festve sohasem érhető el az általa elképzelt, tökéletesen egyenletes felület. Ekkor az autógyárakban látott módszerhez folyamodott, és szórópisztollyal kezdett dolgozni. A következő években az akkori idők új amerikai irányzatának megfelelően, már létező – fotókon megörökített vagy tudományos magazinokban, fotózással foglalkozó szakfolyóiratokban közölt – képeket jelenített meg. A hatalmas, feketére festett vásznak közepén egy-egy városrészlet vagy épület rajzolódik ki, míg máskor természetes vagy mesterséges fényjelenségek, robbanás, vulkánkitörés, villám, tüzijáték fényei töltik ki a teret, amivel sok esetben apokaliptikus benyomást keltett. Goldstein festészete, saját bevallása szerint, válasz volt Anselm Kiefer, Francesco Clemente, David Salle és Julian Schnabel neo-expresszionizmusára. Ugyanakkor, legnagyobb fájdalmára, e művészek nem tekintették őt valódi festőnek, és túlmenően a személyes sérelmen, azt is el kellett szenvednie, hogy a kiközösítés közvetlen következményeként, a komoly gyűjtők nem figyeltek oda munkájára. 1991-ben, felhagyva képzőművészeti tevékenységével, írással kezdett foglalkozni. 2003 márciusának első napjaiban készült el Richard Hertz-cel közösen szerkesztett, írásait, interjúit tartalmazó könyve, a Jack Goldstein and the CalArts Mafia és minden jel arra mutatott, hogy a festészetben elszenvedett kudarc és meg nem értettség okozta csalódáson már teljesen túljutott. Ezért érte környezetét is váratlanul, hogy 2003. március 14-én kaliforniai otthonában öngyilkos lett. Valószínűleg Goldstein is azon művészek sorát gazdagítja majd, akik csak haláluk után találnak megértésre és elismerésre.
Az 1945-ben, Montrealban született művész, két évtizedes munkássága során állandóan új és új formát öltő eszközökkel dolgozott és a minimalizmustól a poszt-konceptuális irányzaton át, a 70-es-80-as évek szinte valamennyi neo-avantgard áramlatának részese volt. Készített szobrokat, zenei felvételeket, és festményeket, a hetvenes évekre eső tevékenységét pedig elsősorban rövidfilmjei, peformanszai jellemzik. Néhány másodperces vagy néhány perces filmjeinek technikai minősége feltűnően magas színvonalú. Erre a magyarázatot az adja, hogy filmjei a hollywoodi stúdiókban, kitünő technikusok közremükődésével, olyan eszközökkel és körülmények között készültek, mint a valódi nagy hollywoodi játékfilmek. Goldsteinnél a technikának, a műszaki fejlődésnek nemcsak a szokásos értelemben vett gyakorlati jelentősége volt. Amint egy interjúban az újságírónak arra a kérdésre, hogy egyes festményeiben valóban a szorongás érhető-e tetten, ezt válaszolta : «Igen, a kultúránkból adódó szorongás. A technológiában éppen az az érdekes, hogy megpróbálja érvényteleníteni, eltüntetni az önkényességet, szabályzása alatt tartani minden pillanatot minden szempontból, hogy végül elérkezzen a tökéletes kontrollig.» Filmjeinek többségében egy gesztus többszöri ismétlése vagy egy hétköznapi tárgy áll a középpontban. A háromperces «Shane» egy német juhászkutyát mutat szemből, amely szabályos időközökben ugat, a hasonló időtartamú «Blue» pedig egy kék felületet dörzsölgető kezet. Amikor a kéz megfordul, a tenyéren kék nyomokat látunk. A «Knife» című, négyperces film tárgya egy kék háttér elé helyezett közönséges kés, amelynek felületén változó színű fények tükröződnek vissza, és ezzel azt a hatást keltik, mintha a kés folyadékban lenne mártva. A «Goldfish»-ben egy vízzel telt edényben aranyhal úszkál, miközben az edény rendszeres ismétlődéssel megdől, és kifolyik belőle egy bizonyos mennyiségű víz, egyre nagyobb veszélybe sodorva ezzel a halat. A folyamat addig ismétlődik, míg végül a hal is kiesik. A «Chair» fekete háttér előtt álló, kátránnyal bekent széket mutat, amire felülről hulló, színesre festett madártollak ragadnak bele. E filmek nézésekor a néző mindvégig kívülállónak érezi magát, és – a művész szándékának megfelelően – egyetlen pillanatig sem válik részesévé a történésnek (vagy a nem-történésnek).
Cindy Sherman, Sherrie Levine, Robert Longo és mások társaságában, Goldstein is szerepelt azon a Douglas Crimp által 1977-ben megrendezett «Pictures» című csoportos kiállításon, amely a Minimal Art alapelveitől eltérően, a tárgy, annak környezeti viszonyai és a néző közötti kapcsolatot részesítette előnyben. Miközben a résztvevő művészek közül sokan ezen az úton haladtak tovább, és értek el sikereket, addig Goldstein a kiállítást követően abbahagyta a filmkészítést, és a festészet felé fordult. (Ezzel sokaknak csalódást okozott, és számos elmarasztaló kritikát is kapott akkoriban emiatt).
Első festményein csak fekete-fehér színek voltak. Mint visszaemlékezésében írja, teljesen sima, egyenletes felületű fekete alapot akart létrehozni, de ezt sehogyan sem sikerült elérnie. Végigjárta New York múzeumait, hogy egészen közelről tanulmányozhassa Elisworth Kelly, Barnett Newman és Brice Marden képeit, és arra a megállapításra jutott, hogy ecsettel festve sohasem érhető el az általa elképzelt, tökéletesen egyenletes felület. Ekkor az autógyárakban látott módszerhez folyamodott, és szórópisztollyal kezdett dolgozni. A következő években az akkori idők új amerikai irányzatának megfelelően, már létező – fotókon megörökített vagy tudományos magazinokban, fotózással foglalkozó szakfolyóiratokban közölt – képeket jelenített meg. A hatalmas, feketére festett vásznak közepén egy-egy városrészlet vagy épület rajzolódik ki, míg máskor természetes vagy mesterséges fényjelenségek, robbanás, vulkánkitörés, villám, tüzijáték fényei töltik ki a teret, amivel sok esetben apokaliptikus benyomást keltett. Goldstein festészete, saját bevallása szerint, válasz volt Anselm Kiefer, Francesco Clemente, David Salle és Julian Schnabel neo-expresszionizmusára. Ugyanakkor, legnagyobb fájdalmára, e művészek nem tekintették őt valódi festőnek, és túlmenően a személyes sérelmen, azt is el kellett szenvednie, hogy a kiközösítés közvetlen következményeként, a komoly gyűjtők nem figyeltek oda munkájára. 1991-ben, felhagyva képzőművészeti tevékenységével, írással kezdett foglalkozni. 2003 márciusának első napjaiban készült el Richard Hertz-cel közösen szerkesztett, írásait, interjúit tartalmazó könyve, a Jack Goldstein and the CalArts Mafia és minden jel arra mutatott, hogy a festészetben elszenvedett kudarc és meg nem értettség okozta csalódáson már teljesen túljutott. Ezért érte környezetét is váratlanul, hogy 2003. március 14-én kaliforniai otthonában öngyilkos lett. Valószínűleg Goldstein is azon művészek sorát gazdagítja majd, akik csak haláluk után találnak megértésre és elismerésre.
©Cserba Júlia