Artportal.hu

A nem egészen fél Magyarországnyi alapterületű, 7,5 millió lakosú Svájc az előkelő negyedik helyet foglalja el a műkereskedelmi nagyhatalmak listáján. Mivel a dobogón az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország áll, az is nyilvánvaló, hogy az egy főre jutó műtárgyforgalmat tekintve Svájc toronymagasan világelső. Cikkünkben arra keressük a választ, milyen történelmi, gazdasági-pénzügyi és egyéb tényezők állnak e siker hátterében. Először azonban lássunk néhány adatot a „nagyhatalmi pozíció” illusztrálására. A műtárgypiac sajátosságaiból adódóan kevés tényszám áll rendelkezésre, a téma kutatói ezért jórészt becslésekre hagyatkoznak. E becslések az ágazat teljes forgalmát -- évi 6--7 százalékos átlagos növekedési ütem mellett -- mintegy 2,5 milliárd frankra teszik. A képzőművészeti ágazat -- a múzeumokat, galériákat, műkereskedéseket és magukat a művészeket is beleértve -- 8500 főt foglalkoztat főállásban. Az országnak 900 múzeuma és 541, éves szinten 75 ezer franknál nagyobb forgalmú galériája van. Utóbbiak közül 20--25 rendelkezik kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerrel. Kornfeld, Beyeler, Rosengart és mások világviszonylatban is a legismertebb galériások -- s egyben a legrangosabb gyűjtők -- közé tartoznak. Svájcban rendezik a világ legfontosabb modern képzőművészeti vásárát, az Art Baselt, és Zürich is évi két nemzetközi vásárnak ad otthont. Az aukciós piac ugyancsak élénk. A Sotheby’s és a Christie’s minden évben több aukciót rendez itt; mellettük féltucatnyi nagyobb és jó néhány kisebb ház van jelen a piacon, jellemzően az ország németajkú városaira koncentrálódva. Az aukciósházak együttes forgalma megközelíti a 100 millió frankot. Bár a svájci műkereskedelemben megforduló művek jelentős része külföldről jön és/vagy külföldre megy, ekkora piac elképzelhetetlen lenne élénk belföldi kereslet nélkül. Az ArtNews magazin által összeállított 200-as gyűjtői toplistának 13 svájci szereplője van; csak az amerikaiak és az angolok száma nagyobb ennél. A svájci gyűjtők nagy része hagyományosan nem csak saját hazája művészeit keresi. Párizson kívül sehol a világon nincs annyi francia impresszionista remekmű, mint a Bázel--Zürich--Winterthur háromszögben, de például a német expresszionizmus pozíciói szintén igen jelentősek. (E hatalmas piacnak, ha szerényen is, de akadnak magyar vonatkozásai is. Számos jelentős magyar mű található svájci magángyűjteményekben, melyeket zömmel Svájcba emigrált gyűjtők vittek magukkal. Igaz, ezek a képek ma már inkább a hazai műkereskedelemben bukkannak fel, ha tulajdonosaik meg akarnak válni tőlük. Több neves magyar kortárs festő, így Fehér László, Konok Tamás, Nádler István rendelkezik svájci galériás kapcsolattal, illetve gyűjtőkörrel. A magyar vonatkozások közé tartozik az is, hogy az egyik vezető galéria, a bázeli Galerie von Bartha tulajdonosa, Miklós von Bartha évtizedekkel ezelőtt Magyarországról jött a Rajna-parti városba.) A svájci műkereskedelem fejlődésének első nagy szakasza a XIX. század végétől a II. világháborúig tartott. Ez volt „a kulturális tőke eredeti felhalmozásának” időszaka. Ezekben az évtizedekben a műkereskedelem fejlődése nem volt gyorsabb, mint más ágazatoké, ám az ekkor felhalmozott hatalmas készletek jelentették a későbbi robbanásszerű fejlődés alapját. Az import nagyságrendekkel haladta meg az exportot -- olyannyira, hogy 1921-ben a kormány a helyi művészek védelmében rendelettel próbálta korlátozni a behozatalt. A németországi náci hatalomátvételt követően számos művész és műkereskedő települt át -- ideiglenesen vagy végleg -- Svájcba, és nagyon sok, kényszerűségből felszámolt, illetve elkobzott gyűjtemény darabjai kerültek olcsón svájci tulajdonosokhoz. A II. világháború óta a műtárgypiac forgalma megszázszorozódott, és ma már a kivitel meghaladja a behozatalt. Az ország világpiaci részesedése a műkincsexportban megközelíti, egyes években túl is lépi a 10 százalékot. A gyors növekedés okait keresve érdemes idézni Peter Wilsont, a Sotheby’s sikereinek egyik kovácsát, aki szerint egy jó aukciósház olyan, mint egy jó svájci bank. A pénzügyi és műkereskedelmi központok kialakulásának okai nagyrészt valóban azonosak. Az olyan nyilvánvaló tényezők mellett, mint a központi földrajzi fekvés, a fejlett infrastruktúra, a többnyelvűség, a nemzedékek alatt felhalmozott szakértelem, kiemelkedő a szerepe az ország hagyományos semlegességének. A világháborúkból, regionális konfliktusokból való kimaradás azt jelentette, hogy a Svájcba, illetve azon átvezető kereskedelmi utakat sosem rombolták szét, azok jelentősége a másutt nehéz időkben is tovább erősödött. A szupranacionális szervezetektől való, részben ma is meglévő távolságtartás a kulturális javak kereskedelmében is kevesebb korlátot és kötelezettséget jelent. Ebből a galériás és a gyűjtő egyaránt profitál. Igaz, a kérdésnek vannak árnyoldalai is: éppen a liberális jogi szabályozás miatt tartják sokan Svájcot a feketekereskedelem központjának. Nagy súllyal esik latba az ország egyedülálló politikai stabilitása, a társadalmi béke, a politika kiszámíthatósága. A piaci szereplőknek nem kell számolniuk sem társadalmi feszültségekkel, sem kiszámíthatatlan jogszabályi változásokkal, azaz a szó minden értelmében biztonságban érezhetik magukat és javaikat. Svájcban rendkívül fejlett a szolgáltatási szféra, és ez természetesen a pénzügyi szektorra is igaz. Ráadásul az itteni bankok pozíciói talán éppen a vagyonkezelés területén a legerősebbek. A rájuk bízott vagyont ma 4000 milliárd frankra becsülik, ami a bruttó belföldi termék tízszerese. Ahol a pénz találkozik, ott a műkincsek is randevút adnak egymásnak -- aligha szorul magyarázatra, milyen jótékony hatással van ez a két szektor viszonyára. A szolgáltatások a műgyűjtéshez kapcsolódó egyéb területeken is magas színvonalúak. Szakértők hada foglalkozik például értékbecsléssel, állományleltár-készítéssel vagy műtárgybiztosítással. Még olyan, viszonylag szűknek tűnő területre is többen specializálódtak, mint a műtárgyak szállítása során keletkezett károk felmérése, elhárítása, tanácsadás a kapcsolódó jogi és biztosítási ügyekben. A jogszabályokra és a pénzügyi szabályozókra részletesebben is ki kell térnünk, mert az említett tényezők mellett elsősorban itt találjuk meg a választ a svájci siker titkára. A műtárgyak adásvételével és birtoklásával összefüggő adóterhek világviszonylatban a legalacsonyabbak közé tartoznak. A műkereskedelem is profitál például az alacsony, 7,6 százalékos forgalmi adóból; ezt ráadásul sok esetben meg sem kell fizetni. Így például a 75 ezer franknál kisebb forgalmú galériák nem áfa-kötelesek. Az aukciósházak csak a műkereskedők által beadott tételekre számolnak áfát, egyébként csak a jutalék adóköteles. A külföldre vitt művek után az adó visszaigényelhető. A kereskedők számára fontos, hogy árukészleteik értékét megadott kulcsok szerint leírhatják az adóalapból. Svájcban van ugyan vagyonadó, de ez alacsony, és csak a valóban nagy gyűjteményeket érinti; a családi villa falain függő képek háztartási ingóságként adómentességet élveznek. A gyűjtők számára az is alapvető könnyebbséget jelent, hogy a kantonok túlnyomó többsége egyenes ági leszármazottak esetén eltörölte az örökösödési adót és az ajándékozási illetéket. Kedvezően hat az árakra, hogy azok nem tartalmaznak követő díjat. Úgy tűnik, a szakmai lobbi most is meg tudja akadályozni, hogy a követő díj bekerüljön az új szerzői jogi törvénybe, amit a politika az EU-normák átvételének szükségességével érvelve szeretne elérni. Más országokban is ismert ugyan a vámszabadraktár intézménye, de ezek kezelése sehol sem olyan liberális, mint Svájcban. A genfi és a bázeli raktárak sokak szerint a világ legnagyobb múzeumai lehetnének, persze, ha látogathatók volnának. Kereskedők vagy gyűjtők korlátlan ideig tárolhatják itt a műveket, elkerülve vagy elodázva ezzel a forgalmi adó megfizetését. Ráadásul az itt kötött üzletekről nem kell nyilvántartást vezetni; a banktitokkal együtt ez azt jelenti, hogy a tranzakciók gyakorlatilag ellenőrizhetetlenek. Nem is minden szakértő teszi tűzbe a kezét valamennyi itt tárolt mű makulátlan eredetéért… A műkincsek szabad mozgásának a pénzügyiek mellett szinte mindenütt vannak adminisztratív korlátai. Svájcban ezek is jóval enyhébbek az átlagosnál, vagy legalábbis eddig azok voltak. Egyfelől a magántulajdonban lévő műkincsek esetében Svájc nem ismeri a védettség fogalmát, azaz bárki adminisztratív megkötések nélkül kiviheti az országból saját régi vagy frissen szerzett műtárgyait. Másfelől, és ez legalább ilyen fontos, Svájc eddig igencsak liberális politikát folytatott a műtárgyak útjának követésében. Az UNESCO már 1970-ben elfogadott egy egyezményt az illegális műkereskedelem visszaszorítására. Svájcban a szakmai lobbi, nyilván a szupranacionális szervezetekkel szembeni hagyományos tartózkodást is meglovagolva, 33 éven keresztül meg tudta akadályozni az egyezmény ratifikálását, majd további két évig annak életbelépését. Az alpesi országban mindeddig hiányos volt a műtárgytranzakciók dokumentálása; a lopott vagy más módon jogellenesen az országba került műtárgyak visszaszolgáltatása ügyében pedig rendkívül rövid, 5 éves elévülési időt szabott meg a törvény. Ez egyfelől növelte ugyan a svájci piac forgalmát, az ország imázsának azonban aligha használt. A kétes eredetű művek gazdáinak most sem kell különösebben aggódniuk; az UNESCO-egyezmény normáit, így például a 30 éves elévülési időt átvevő új svájci törvény ugyanis csak a 2005. június 1-jei hatálybalépése utáni tranzakciókra vonatkozik. Mint dr. Hans Furer, a svájci galériaszövetség titkára elmondta, a szakmában erős ellenállás volt a törvénnyel szemben, mert az szerintük a fekete bárányok miatt a tisztességes túlnyomó többségre is túlzott adminisztratív terheket rótt. A végrehajtási rendeletben azonban sikerült számos könnyítést kiharcolniuk, így maguk is támogatják már az új jogszabályt, és attól a svájci műkereskedelem imázsának javulását is várják. A galériaszövetség egyébként csak az egyik, bár talán a legfontosabb tömörülése a szakmának. Külön egyesületük van a műkereskedőknek, a régiségkereskedőknek, és persze a gyűjtőknek is. Bár együttműködésük nem mindig zökkenőmentes, a szakma érdekeinek képviseletében együtt lépnek fel, és nekik is köszönhető, hogy a műkereskedelem és a műgyűjtés jogi és pénzügyi feltételei nemzetközi viszonylatban továbbra is a legkedvezőbbek közé tartoznak.

©Emőd Péter