Artportal.hu

Zürich elegáns, tó közeli negyedében szinte észrevétlenül bújik meg a hatalmas fák árnyékában egy borostyánnal befutott villa, mely Svájc egyik nemzetközi rangú magángyűjteményének, a Bührle-kollekciónak ad otthont. A közel 160 kép része annak a hatalmas anyagnak, melyet a németből svájci állampolgárrá lett nagyiparos 1937 és 1956 között hozott létre. Emil Georg Bührle a múlt század húszas éveinek elején azért utazott Németországból Zürichbe, hogy felmérje az őt foglalkoztató céghez tartozó oerlikoni szerszámgépgyár helyzetét. Bührle alaposan túlteljesítette a feladatot. Az addig jobbára vegetáló cégből néhány év alatt virágzó nagyüzemet teremtett, és 1936-ra annak egyedüli tulajdonosává vált. A többi nagy svájci magángyűjtemény létrehozóival ellentétben, akik vagy maguk is műkereskedők voltak, vagy életükből évtizedeket tudtak kizárólag a műgyűjtésnek szentelni, Bührle „munka mellett” gyűjtött; egészen 1956-ban bekövetkezett váratlan haláláig cégének irányítója maradt. Ezért nem jutott ideje a művészekkel való személyes kapcsolatépítésre, majd később arra sem, hogy kollekciójának bemutatásához méltó helyszínt teremtsen. Szinte minden képét a kor vezető műkereskedőitől szerezte be, döntéseit egyedül hozta, mások véleményét legfeljebb az árakról kérte ki. Kritikusai szemére vetették, hogy mindig „biztosra ment”, azaz befutott mesterek jó befektetésnek számító műveit vásárolta. Ez nagyrészt igaz, de nem csökkenti Bührle érdemeit biztos érzékkel, következetesen felépített és gyarapított gyűjteménye létrehozásában. Volt Bührlével szemben azonban egy sokkal súlyosabb fenntartás is, nevezetesen az, hogy vagyonát cégének a hitleri Németországgal folytatott kereskedelmével gyarapította, és számos, a nácik által franciaországi gyűjtőktől elrabolt képet vásárolt. Gyára a II. világháborút követően évekre feketelistára került, ezzel bűnhődve a náci rezsimmel ápolt jó kapcsolatokért. Bührlére ma mégis sokkal inkább jelentős kulturális értékek létrehozójaként, sajátja mellett közgyűjtemények gyarapítójaként, a Kunsthaus bőkezű mecénásaként emlékeznek. Bebizonyosodott az is, hogy a nácik által kisajátított képeket, összesen tizenhármat, jóhiszeműen, aukciókon és galériákban vásárolta. A háború után, amikor a bíróságok kiderítették, kik voltak a képek eredeti tulajdonosai, visszaszolgáltatta a műtárgyakat, illetve ajánlatot tett újbóli megvásárlásukra. Ma az anyagban tizenegy ilyen, kétszer kifizetett festmény található. E. G. Bührle hirtelen, végrendelet nélkül halt meg. Kollekciója ekkor már 450 festményt, 70 rajzot és 80 gótikus szobrot számlált. Gyermekei a fontosabb alkotások zömét átadták egy általuk létrehozott alapítványnak; ezek a képek láthatók ma a zürichi villában. Sokakhoz hasonlóan Bührle figyelme is a francia impresszionistákra és kortársaikra összpontosult. A gyűjtemény gerincét Manet és Degas 8-8, Cézanne és Van Gogh 7-7, Renoir 6 és Gauguin 5 képe alkotja. Közülük Bührle három Cézanne-portréra (egy önarcképre, felesége portréjára és a Fiú piros mellényben című képre) volt a legbüszkébb, melyeket portrétrilógiaként emlegetett. A három festmény ma is egymás mellett látható a kiállításon. Mindenekelőtt ez utóbbi alkotás, a négy változatban is megfestett fiúképmás számít az életmű kiemelkedő darabjának, a modern festészet egyik programadó művének. A fiú aránytalanul nagyra festett karja a „szolgai” valóságábrázolás elvetése, a művészi szabadság szimbólumává vált. (A festmény egyébként a XX. század elején Nemes Marcell híres budapesti gyűjteményének éke volt.) Renoirtól A kis Irene portréja (melyet a gyűjtő közvetlenül az akkor már idős modelltől vett), Van Goghtól egy 1887--88-as önarckép és a Magvető egy ugyanekkor készült változata, míg Gauguintől két Tahitin született alkotás tartozik még Bührle legismertebb darabjai köze. Az anyag azonban nem korlátozódik a kiemelkedő impresszionista és posztimpresszionista mesterek munkáira. Bührle azt vallotta, hogy egy gyűjtemény nem tükrözheti csak a pillanatnyi ízlést és divatot. A neoimpresszionizmus és a Nabis Seurat, Signac, illetve Bonnard és Vuillard műveivel van jelen, a korai XX. századot többek között Matisse, Rouault, Vlaminck, Dufy, Derain, Picasso és Braque képviseli. Az impresszionistáktól időben visszafelé haladva Bührle figyelme elsősorban a XVII. századi holland, továbbá a XVI--XVIII. századi olasz és spanyol mesterekre irányult. A holland szekció Van Goyen és Ruysdael tájképeitől kezdve Ochterveldt zsánerein, Rembrandt és Kalf csendéletein át Hals portréjáig szinte minden műfajt felölel. Persze sem Bührle, sem a neki szállító műkereskedők nem voltak tévedhetetlenek. Egy Rembrandtként vásárolt portréról időközben kiderült, hogy tanítványa, Govaert Flinck munkája, míg egy Matisse-csendélet ma már ismeretlen festő alkotásaként szerepel a katalógusban. A szép, de nem túl könnyen megtalálható és kissé szűkös épület a kiállítás és a látogatók számára egyaránt korlátokat jelent. Ez a helyzet néhány év múlva talán megváltozik. Szó van ugyanis arról, hogy a Kunsthaus új épülettel bővül, amelyhez a Bührle-örökösök is hozzájárulnának. Ennek fejében ott kapna helyet az alapítvány gyűjteménye is. Aki azonban Zürichben jár, addig se mulassza el megtekinteni ezt a nagyszerű képegyüttest. (Stiftung Sammlung E. G. Bührle, Zürich, Zollikerstrasse 172. Nyitva tartás: kedd, szerda, péntek, vasárnap 14--17 óráig.)

©Emőd Péter