Artportal.hu

A kép: tömör veszély Jelenleg három elfogadott nézet járja a nyugati kultúrát: az egyik szerint cenzúra nincs, a másik szerint cenzúra van, a harmadik szerint a cenzúra kifejezést ki kellene törölni a szótárból. Vegyük sorra ezeket: az első szerint a valódi, a tiltó és megtorló cenzúra az abszolút tudás és a Törvény valós létét és felelősségét tételezi fel -- egyértelmű erkölcsi-hatalmi pozíciót, ideológiát, illetve ebből intézményesült kánont kíván, melynek magasából a cenzúra hivatalszerűen gyakorolható. Egy olyan társadalmi rend tehát, amely a vélemény- és szólásszabadságra épül, ilyen luxussal nem rendelkezhetik; az ilyen rend alapja éppen a „szabad szólások” kiegyenlítése, „véleményesítése”, egyben marginalizálása. A második felfogás szerint a hatalom egyenlőtlen eloszlása feltétlenül együtt jár a cenzúrával, illetve az a hatalom megoszlásának függvényében oszlik meg, aprózódik fel. „Ellenezni vagy pártolni a cenzúrát annyit tesz, mint olyan szabadságot tételezni, amilyennel senki sem rendelkezhet. Cenzúra van.” (M. Holquist) A hagyományostól megkülönböztethető a konstitutív vagy strukturális cenzúra, mely nem közvetlenül a megnyilvánulásokat, hanem a kulturális diskurzust szabályozza, például egyes tendenciák támogatásával mások ellenében, vagy a szellemi tulajdoni jogok bevezetésén és alkalmazásán keresztül. Foucault óta azt is tudjuk, hogy a „discipline” (fegyelem) egy a szoktatás során belénk költözött hatalommal, mely onnan bentről tudatja velünk, hogy adott viszonyok között mi mondható vagy tehető, mi nem. Szintén ehhez a véleménycsoporthoz sorolhatók olyan radikálisok (mint Noam Chomsky), akik nem disztingválnak: a szólásszabadság bármilyen kívülről történő korlátozását cenzúrának tekintik. A harmadik álláspont a cenzori késztetésről a „cenzúrázottság vágyára” helyezi a hangsúlyt. „A »cenzúra« hatalmi szó. A használatával vádat fogalmazunk meg -- az elnyomásét, az elhallgattatásét… Minden esetben negatív jelentésű. Puszta retorikus fordulat, nem érvekkel alátámasztott leírás. De éppen ebben rejlik politikai ereje… és filozófiai gyengesége is. Ironikus módon éppen azt teszi, ami ellen tiltakozik: lezárja a diskurzust, mintha annak védelmében tenné.” (Collins & Skover) A képzőművészet hagyományosan kitüntetett helyet foglal el a cenzúrajárta világban, lévén egyszerre rendelkezik a legnemesebb és talán a legabszurdabb előélettel e témában. A judeo-keresztény kultúrkör meghatározó szellemi élménye a bibliai képtilalom. A kép Vilém Flusser meghatározása szerint „jelentésteli felület, amelyen a képelemek között mágikus kapcsolat van”. Mivel a linearitás dimenziója hiányzik belőle, nem alkot érveket, és nehéz érvekkel szembeszállni vele; körül lehet állni, akár még vinni is lehet -- tömör veszélyt jelent tehát. Másfelől, ugyanezért, a leginkább manipulálható információhordozó, és a legkönnyebben válik bűnbakká. Slavoj Zizek említi az abszurd esetet, mikor szeptember 11-ét követően Hollywood leállította olyan filmek gyártását, melyekben égő toronyépületek voltak láthatók -- mintha a képeken állnának bosszút a történtekért. Ilyen értelemben a valaha volt egyik legmeglepőbb cenzori lépés talán maga az 1937-es Entartete Kunst (Elfajzott művészet) kiállítás. A tény, hogy a fasiszta hatalom járható útnak találta, hogy az elhallgattatás, elnyomás, „meg nem történtté tevés” cenzori alapkésztetésével szemben éppen láthatóságot (hipervizibilitást, ahogy ma mondják) biztosítson az elnyomni kívánt alkotói hozzáállásnak, sokat elmond a képzőművészet mai státusáról, jellegéről is. Egyrészt azt, hogy a modernizmussal formálódó mindenkori kortárs művészettel ezt meg lehet tenni; elegendő kiemelni a saját, meglehetősen hermetikus kontextusából, és azonnal alkalmassá válik a széles nyilvánosság sokkolására. Másrészt, közvetve azt, hogy a képzőművészetnek -- ha már le kellett mondania az avantgárd álmáról, a „nép támogatásáról” -- meg kell tanulnia kezelni ezt a sérülékenységét, és alkalmasint hasznot is kell tudnia húzni belőle. Van rá késztetés -- de erről később. A kortárs művészet képviseli is a világtól való elzártság, a gondolat szabad tere mítoszát -- szélsőséges felfogásban ez volna az a tér, ahonnan a cenzúra ki van tiltva, melyhez nem ér fel, ellentétben mondjuk a referenciális területekkel -- médiával, zsurnalizmussal --, ahol a szólásszabadság és annak korlátozása viszonylag organikus. Helye válogatja. A „fehér kockának” ugyanakkor erős a negatív konnotációs mezeje: kívülről nézve érdektelenség burkolja, belülről átélve elitizmustól szaglik. A dolgok ilyen állásából következik, hogy a kortárs képzőművészet találkozása a széles társadalmi nyilvánossággal gyakran balesetek formájában történik meg. Ilyen balesetek a cenzúrabotrányok. Az egyes esetek a művészeti szcénán belül rendszerint a külvilág abszurditását mutatják, a külvilág pedig ilyenkor találkozik egyáltalán a művészeti világgal, melynek abszurditását képtelen felfogni. A balesetek néha felszaporodnak, és ez mindig jelez valami változást a klímában. További tévelygés helyett nézzünk néhány konkrét esetet, gyűljünk a vérszagra. 2003 januárjában nyolc álarcos férfi hatolt be a moszkvai Szaharov Múzeum Vigyázat! Vallás! című kiállítására, ahol több, általuk blaszfémiának ítélt művet megrongáltak, illetve tönkretettek (többek között Alekszander Koszolapov művét, melyen Krisztus piros Coca-Cola háttér előtt így szól: „Ez az én vérem”). A támadókat, akiket egy teremőr bezárt a kiállítóhelyiségbe, a bíróság felmentette a vandalizmus vádja alól, ellenben eljárás indult a múzeum igazgatója és egyik beosztottja ellen, vallási izgatás és gyűlöletkeltés vádjával. Idén március végén bűnösnek találták és jelentős pénzbírság fizetésére kötelezték őket, a duma pedig még 2003-ban, a kiállítás következtében szigorított a vallási gyűlöletkeltést szankcionáló törvényen, a kiszabható büntetést pénzbírságról öt évig terjedhető szabadságvesztésre súlyosbítva. Ez az eset éppen annyira tér el a nyugati példáktól, amennyire a posztkommunista, útkereső demokráciák különböznek a liberális demokráciáktól. Több indignált elemző szerint az ortodox egyház készül beülni a bolsevik párt helyére, és ezt nemcsak a legfelsőbb vezetés támogatja, de egy elismert entellektüelekből álló csoport is -- Nyikita Mihalkov vezetésével --, melynek tagjai zajos hírveréstől kísért petícióval támadták a kiállítást. Tulajdonképpen meglehetősen klasszikus műalkotások estek egyrészt klasszikus brutalitás, másrészt klasszikus cenzoriális állami reakció áldozatául. Magyar olvasónak eszébe juthat a Kiscelli Múzeum Nitsch-kiállításának jóval kisebb horderejű botránya, vagy az annak kapcsán ismertségre emelkedett óbudai polgármester (akit később a MEO, Andres Serrano-kiállítása kapcsán, gyanúm szerint, már tudatosan beépített a PR-munkájába, lévén sehol annyi pucér öreg hölgyes plakátot nem lehetett látni, mint az óbudai városháza környékén). Steve Kurtz, a nagy múltú médiaaktivista művészcsoport, a Critical Art Ensemble (C. A. E.) tagjának esete azt mutatja, ahogyan újabban az Egyesült Államok -- mely egyedül rendelkezik teljes körű, törvényesen garantált szólásszabadsággal -- kezd különbözni a liberális demokráciáktól. Mint arról az RtMark által életre hívott C. A. E. Defense Fund (www.caedefensefund.org) rendszeres e-mailjei sokunkat több mint egy éve tájékoztatnak, Kurtzot bioterrorizmus gyanújával állítják éppen bíróság elé, mivel lakásában az FBI véletlenül -- utóbb ártalmatlannak bizonyult -- kólibaktérium-tenyészeteket talált, melyek a Free Range Grain című, a génmanipulációt megcélzó projektmű kellékei voltak. Hivatalos oldalról természetesen szó sem esett tartalmi, netán művészeti kérdésekről -- a terrorizmus hisztériájában a félelem fenntartásának minden esélyét megragadó állam csak törvényeket említ (az Egyesült Államokban tilos házilag baktériumot tenyészteni). Az esetből a C. A. E. tudatosan építette fel egyik leghatásosabb kampányát a közelmúlt amerikai jogtiprásai ellen, melyhez számos művész és művészcsoport csatlakozott, és amelyet máig széles nemzetközi szolidaritás kísér. (Legutóbbi, a védelmi költségek előteremtése céljából szervezett aukciójukra olyan élvonalbeli művészek adományoztak műveket, mint Vito Acconci, Hans Haacke, Kiki Smith vagy Cindy Sherman.) Végül nézzünk egy liberális demokráciát: Gunnilla Sköld Feiler és Dort Feiler műve, a Hófehérke és az igazság őrülete című installáció esete Magyarországon kevés nyilvánosságot kapott, de a világsajtó szokatlanul nagy teret szentelt neki (a Google például 128 ezer találatot jelzett a címre). A 2004-es stockholmi Making Differences című kiállításon bemutatott műben egy több mint 40 ember halálát okozó palesztin öngyilkos merénylő, egy fiatal nő arcképét hordozó játékhajó úszik a kiállítóhely „rózsakertjének” ez alkalomra „vérrel” feltöltött tavacskájában; a kertet hó borította, és Bach 199. kantátája szólt. A megnyitón Izrael svédországi nagykövete a tavat megvilágító reflektorokat (áramtalanítás után) a tóba lökte, illetve leállította a tó vizét áramoltató szivattyút. Az installáció minden hivatalos izraeli tiltakozás és az alkotókat ért anonim fenyegetések ellenére a helyén maradt, az alkotók döntésének megfelelően a nagykövet beavatkozása utáni állapotban -- elfogadván, egyben demonstrálván az ősi igazságot, hogy a tiltás az idolátria része, a cenzor pedig minden esetben társalkotó. Az eseményt követő sajtóhadjárat során izraeli oldalról elsősorban a művészet autonómiája és az alkotói szabadság túlsága, illetve az egyre explicitebb lumpen-antiszemitizmus nyílt támogatása hangzott el vádpontként, miközben svéd részről hűvösen felháborodásukat fejezték ki a nagykövet tettével szemben, illetve elutasították mindenfajta hivatalos retorzió lehetőségét. A diskurzus azonban teljes egészében a művészet területén kívül zajlott. Tanulságos olvasmány Gunnilla Sköld Feiler írása (www.avantart.com/music/feiler/snowwhite.htm) a mű jelentésrétegeiről és kontextusairól, szemben a politikai botrány pőre brutalitásával. Ugyanez a szöveg hívja fel a figyelmet arra is, hogy az egymást erősíteni látszó kettős folyamat hatására, melyben a kortárs művészet egyre határozottabban átpolitizálódik, a külvilág pedig egyre fundamentalistább lesz, egyre több alulról szerveződő, vandál, illetve államilag indukált cenzori támadásról hallani műalkotások ellen világszerte, ami megkívánná egy -- a Nemzetközi PEN Clubhoz hasonló -- érdekvédelmi szervezet életre hívását a képzőművészet területén is. Az egyre expanzívabb és kapillárisabb biennáleiparnak, számos hibáján túl, bizonyosan érdeme, hogy egyfajta konszenzusos problémamegszólító művészetet terjeszt világszerte, és ezzel közelíti a perifériákat a centrumokhoz. Az ilyen művészet terjedése némileg átformálja a cenzúra tájképét is, mert egyre tudatosabban számol a művészet területén kívülről érkező reakciókkal. A hely, az idő, a véletlen, a rossz-, illetve a jóhiszeműség kérdése -- és semmiképp sem a mű, az illető művészet minőségéé --, hogy ilyenkor miféle baleset játszódik le. A közönség mindenesetre inkább hajlik arra, hogy befogadja a művészetről szóló domináns közbeszédet, mintsem hogy hajlandó volna befogadni magát a művészetet.

©Erhardt Miklós