Artportal.hu

Fehérvári Tamás Új keletű hazai képtörténetek – a hazai képtörténetek régi gondjai között Miközben tőlünk nyugatra és messze keletre az egyetemek média és kulturális antropológia tanszékein a képregényekről folytatott diskurzus a tananyag fontos részét képezi, és ennek megfelelően a témával foglalkozó vaskos tanulmánykötetek sokasága lát napvilágot, addig nálunk a comicsot érintő első kérdés többnyire még mindig az, hogy van-e létjogosultsága a műfajnak? Annak alapján, hogy az Est-lapok olvasóinak körében Gróf Balázs stripjei igen népszerűek, még nem lenne egyértelműen kijelenthető, hogy a válasz: igen. Arra, hogy a kilencedik művészetet, és ezen belül a hazai alkotókat és alkotásokat Magyarországon sem övezi közöny, inkább a – sajnos csak ritkán, de időről időre mégis feltűnő – nagyobb szabású projektek szolgáltatnak bizonyítékot. Az új évezred kezdeményezési közül – teljesen önkényesen – hármat emelnék ki ennek alátámasztására. A sorban az első a 2002 őszén a kArton Galériában megrendezésre került Let's Come Together! című önszervező képregény-kiállítás volt, amelyre több mint tíz alkotó adta be munkáit. Az eseménytől a közönség sem tartotta távol magát – és nemcsak a műfajért rajongó gyűjtők látogatták a kiállítást és az azt kísérő előadásokat, hanem a (még) kívülálló érdeklődők is. A következő esztendőben a Punctum folyóirat szerkesztői, illetve az általuk felkért húsz képző- és iparművész vállalkozott arra, hogy Térey János A Nibelung lakópark című "fantáziájának" egyes részleteit képekben megelevenítse. A harmadik projekt már 2004-re datálódik: az IHM által támogatott, Vadkelet elnevezésű (mozgó)képregény pályázat szintén nem csak az alkotókat mozgósította, amit a projekt apropóján kibontakozó, a rajz.film.hu site-on lefolytatott, a hazai képregény helyzetét, lehetőségeit taglaló vita is igazolt. És hogy ezen kezdeményezések hatására a művészeti szaksajtó is felkapta a fejét, arról nem csak e lap hasábjai tanúskodnak, hiszen 2004 júniusában a Filmvilág foglalkozott a képregény és a mozi kapcsolatával, míg az Enigma – szintén a nyáron – egy teljes számot szentelt a comics világának. Persze mindezek ellenére felelőtlenség lenne kijelenteni, hogy a hazai képregény végre kivívta az őt megillető figyelmet és elismerést, hogy a fentiek megfelelő alapot biztosítanak a további prezentációkhoz és fejlődéshez. Ezek az egymástól elszigetelt kezdeményezések éppen arról árulkodnak, hogy hazánkban nincs egységes comics-színtér – ami egy alapvető feltétel hiányának tudható be. Nagy Gergely – aki egyike a legelszántabbaknak azok közül, akik megpróbálják felrázni tetszhalotti állapotából a hazai képregényt – többször, több fórumon hangoztatta már, hogy a problémákra igazi megoldást csak egy rendszeresen megjelenő képregény-folyóirat jelentene, olyan, amely képes maga köré gyűjteni mind a szerzőket, mind a rajongókat, olyan, amely gyakorlatilag a kilencvenes évek eleje óta hiányzik a magyar lappiacról. (Hogy a hazai képregény mekkora lépéshátrányban van a nyugatival szemben, ahhoz csak egyetlen adalék: miközben mi még mindig arról ábrándozunk, hogy legalább egy apró füzethez hozzá lehessen jutni az ország bármely újságos-standján, addig a külföldi olvasó – az 1990-es években bekövetkező művészi- és kiadói stratégiaváltásnak köszönhetően – a könyvesboltokban válogat a képregénykönyvek és -albumok között.) Egy kizárólag a képregénynek szentelt orgánum a színtér szervezése mellett segíthetne abban is, hogy az egyes alkotók (és persze a teoretikusok) műfajra vonatkozó állásfoglalása tisztán megmutatkozhasson. Az a korlátozott terjedelem ugyanis, amit egy-egy más profilú, a képregényeknek csak olykor-olykor helyet adó magazin biztosítani tud, gyakran elégtelennek bizonyul erre. Például amíg a már említett Punctum számban a művészek rendelkezésére bocsátott két-két oldal megfelelően tudta reprezentálni Füredi Tamás vagy Stark Attila stílusát és gondolkodásmódját, addig Boskovitz Oszkár vagy éppen Killfish munkájának esetében inkább csak arra volt elegendő, hogy elbizonytalanítsa a néző-olvasót: van-e egyáltalán bármi, amivel a műfajt gazdagítani tudnák? Ugyanakkor a korlátozott terjedelem félrevezető is lehet, mint például Csáki László esetében. Csáki munkáinál érdemes egy kicsit hosszabban elidőznünk. Egyrészt, mert a roppant karakteres, egyedi stílusa ellenére is sok szállal kötődik a magyar képregényhagyományhoz (igaz, nem szándékosan), másrészt, mert meglehetősen sajátos munkamódszerrel dolgozik, végül pedig azért, mert a Modern Művészetért Közalapítvány gondozásában éppen a napokban jelent meg az a szerzői füzete, amely a 2002 és 2004 között készített alkotásaiból hármat tartalmaz: a Fluxus hajfényt, a Mennyei Gondolatok teakeveréket és a Sport cigarettát (utóbbi kettő társszerzője Pálfi Szabolcs). A címekből könnyen kikövetkeztethető, hogy fiktív termékreklámokról van szó – bár a Fluxus esetében ez a meghatározás csak akkor állja meg a helyét, ha a mű kiállítási környezetbe kerül, hiszen ekkor a képregény mellett többnyire a brillantint népszerűsítő plakátot, valamint a portéka üvegtégelyeit is installálja a művész. Csáki stílusának az egyik legfeltűnőbb jellemzője, hogy (az apró gegjeivel szemben) a nagyobb lélegzetvételű munkáiban nem használ szóbuborékokat – még akkor sem, ha dialógus zajlik le a szereplők között, mint a Csapás az űrből című mű esetében (társszerzője Bánóczki Tibor) –, amivel a képtörténetek hagyományát eleveníti fel. Ez az azonos méretű képkockákból és alájuk írt szövegekből összetevődő műforma már a 19. század végén megjelent Magyarországon (főképp külföldi átvételekről volt szó), de a szélesebb közönség körében csak az 1920-as évek közepén vált népszerűvé. Csáki ezt a nagy múltra visszatekintő formát a Fluxusban olymódon frissíti fel, hogy a narrátor szavait csak ritkán helyezi a kép alá: a szövegek helyét inkább a képi kompozíció jelöli ki. Az a kompozíció, ami ugyan Csáki tervei alapján szerveződik, de szigorú értelemben véve nem az ő munkája, hanem Horváth Árpád operatőré... A Fluxus hajfény esetében eddig filmtörténeti okokból nem említettük, hogy lett volna társszerzője: a nouvelle vague idején ugyanis a Cahiers du Cinéma folyóirat köré csoportosuló szerzők úgy értékelték a filmet, mint ami kizárólag a rendező sajátja – és mint tudjuk, ez a nézet mind a mai napig tartja magát. Márpedig a Fluxus című, 2003-ban, 35 mm-re forgatott kisjátékfilm – melynek filmképeiből a Fluxus hajfény című képtörténet készült – rendezője Csáki László. A szerzőséget illető problémák feszegetésénél persze fontosabb annak a ténynek a kihangsúlyozása, hogy a most nyomtatásban megjelent három Csáki-mű mindegyike mozgóképből készült (a Sport és a Tea számítógépes animációból). Mivel a művész e három alkotásában utólag összesen csak két belső vágás erejéig nyúlt bele a kiemelt képekbe, munkáit teljes joggal tekinthetjük storyboardoknak – ahogy azt ő is teszi –, vagy a storyboardok afféle remake-jeinek, hiszen a filmek forgatása előtt is készít vázlatokat a snittek sorrendjéről és a beállításokról. Tehát amíg Hollywoodban a kész, kidolgozott képregények megelőzik a belőlük (mint storyboardokból) készített filmeket, Csáki munkamódszere ezzel éppen ellentétes irányú – de mindkét esetben két-két teljesértékű alkotásról beszélhetünk. A filmes beállítások használata a magyar képregény 1960-as, '70-es évekre tehető aranykorára is jellemző volt – persze nem ilyen direkt formában. Csáki munkáit mégsem ez köti leginkább ehhez az időszakhoz, hanem az, hogy gyakran adaptál irodalmi műveket, illetve azok részleteit: a Fluxus Paul Auster Timbuktu című regényének O'dell történetéből készült, míg a Mennyei Gondolatok teakeverék szövege Anthony Burgess Egy tenyér ha csattanjából származik. (Az első igazi hazai képregény is egy irodalmi mű feldolgozása volt: Cs. Horváth Tibor és Zórád Ernő közös alkotásáról, az 1957-es Winnetouról van szó.) Hasonló az elbeszélés módja is: filmes terminussal élve mind az aranykor szerzői, mind Csáki főként narratív montázzsal dolgoznak, tehát a legegyszerűbb módon állítják időrendi és logikai sorba a képeket – amelyek csak ritkán kerülnek feszültségbe, ellentmondásba a szöveggel. Az irodalmi alapanyag képi feldolgozása egy másik szempontból viszont teljesen eltér a Korcsmáros Pál, Sebők Imre, Zórád Ernő neve által fémjelzett időszakétól (aminek ma is vannak követői, többek között Fazekas Attila és Matejka Gábor): a "klasszikus" magyar képregényt a francia-belga bande dessinée-hez és az olasz fumettohoz kötő részletgazdag, naturalista ábrázolásmód helyett Csákinál egy elnagyolt, groteszk képi világgal találkozunk – ami mégis igen harmonikus viszonyban van az általa használt szövegekkel. Persze ez a képi világ messze nem olyan elnagyolt, hiátusokkal teli, mint a hazai képregény-színtér. Csáki László storyboard-gyűjteménye nem képes minden, a szcénában tátongó lyukat betömni. Amennyiben a jelen kondíciók rövid időn belül nem változnak meg, ez a szerzői füzet mindössze arra lesz elegendő, hogy az érdeklődést továbbra is fenntartsa a műfaj iránt, és hogy egy következő nyilvános panaszkodás alkalmával megemlíthessük, mint egy nagyobb jelentőségű projektet azok közül, amelyek igazolják: van igény a hazai képregényre. Remélhetőleg tényleg újra igazolni tudjuk majd ezt.

©Fehérvári Tamás