partnereink
Festészet-vita (10) A nonfigurativitás reálpatológiája - Egy univerzális képnyelv gyermekei
Az úgynevezett (techno)realizmus-vita fináléja könnyű álmot ígér. A szerzőkkel gondolatban polemizálva számos termékeny álláspont körvonalazódik. Ha csak a cikkekben megfogalmazott okos meglátásokat vesszük sorra, máris differenciáltabban látjuk a problémát, ráadásul a gondolatokkal kokettálva könnyen kioltódnak már meglévő fájlok a fejünkben.
A festészet felfutása, benne a figurativitás előtérbe kerülése -- háttérben a vizuális környezet megváltozásával itthon és szerte a világban egyaránt -- az utóbbi öt-nyolc évben aligha kétségbe vonható tény. Lényeges momentum az alkalmazott reprezentációs keret (realizmus, figurativitás) elkülönítése a festészet műfajában jelentkező új képiségtől, a problémának a piktúra történetének keretében történő tárgyalása.
A vita egyik fontos generálója, hogy a jelenségcsoport megnevezéséhez értéktényező, avagy minőségszempont rendelődik. (Az új művésznemzedék jelentkezéseként aposztrofált kiállításokon felbukkanó alkotókat a rossznyelvek el is nevezték yuppie-festőknek.) E beszédben a giccset, a kereskedelmi motivációt, a szakmai felkészültség hiányát, a teória lépéshátrányát felemlíteni a jelenség megértéséhez nem tűnik többnek, mint hisztérikusan sikoltozni a fuldokló mellett. Ennek a festészetnek Csernus bizonyosan nem előfutára, de még csak nem is rokona -- a formák minden hasonlósága ellenére sem. Semmi köze Cézanne és Monet festészetéhez, és a hazai látványelvű festészet ezerszer felböfögött nagybányai eredetéhez. Ha nem lett volna pop-art és nem lett volna magyar szürnaturalizmus, ha nincs az új szenzibilitás, ezek a fiatalok akkor is ezt a fajta festészetet művelnék ma. Abból, hogy tudásunk van korábbi képzőművészeti stílusokról, irányzatokról, nem következik azok kauzális összefüggése a „technorealizmussal”.
Továbbá -- most úgy tűnik -- ha valami felé tart ez a festészet, akkor az semmiképpen sem a gyökerek iránya, hanem a valóság végletes felfokozásának terepe, ami az adott reprezentációs módszerben a hiperrealitást vonja maga után: a művészet és a valóság közti határ eltűnik, a valóság és az annak kifejezését szolgáló jelek közötti különbség összeomlik.
Több hozzászólásban is megfogalmazódott a lépés- vagy paradigmaváltási igény, amelyben pozitívumként értékelhető, hogy többé nem lenézett ügy figurális képet, egyáltalán festményt készíteni a félévi beszámolókra. Az új festészeti drift képviselői a honi modernista akadémizmus intézményeket hatalmába kerítő „hattyútáncának” szemlélői és statisztái egyben. A modernizmussal, kései avantgárdizmussal, posztmodernnel való szembefordulás nem magától értetődő abban a közegben, ahol egy episztémé (Foucault) helytartói, markáns hangadói jelentik az újabb művésznemzedékek oktatóit. Alapja és előzménye a magyar avantgárd szerencsétlen összefonódása a fejekben az absztrakcióval és a nonfigurativitással. Pedig az avantgárd olyan válfajai, mint a szürrealizmus, a metafizikus festészet és magyar viszonylatban a szürnaturalizmus, kifejezetten realistán megjelenített fragmentumokból, többnyire figuratív modorban dolgoztak. A figurális, mediatizált, szerkesztett (alkalmazott) festészeti kép metaszinten hívja fel a figyelmet a fenti episztémé tarthatatlanságára.
Minthogy alapvetően képekkel van dolgunk, célszerűnek tűnik a kép sajátosságai felől megközelíteni a kérdést. Közhelynek számít a képi vagy ikonikus fordulat említése, az elektronikus kommunikáció fejlődése, a technológia szférájában bekövetkező változások kultúrára gyakorolt hatása, amelyek nyomán a festészeti fejlemények a médiumszerűség--digitalizáció--képiség szentháromságában ábrázolódnak. Lényeges szerepet játszik a vizualitás előtérbe kerülése, pontosabban a kommunikáció vizuális átalakulása, a kommunikációs folyamatokban a képfelhasználás növekvő súlya. Mindez alapvetően a képfogalom átalakulásán, a kép mint entitás tulajdonságainak megváltozásán keresztül ragadható meg. A kép dominanciája újfajta írás- és olvasásmódokat hozott létre, amelyek többek között a realitás illúzióját keltve fiktív entitásokat jelölnek, csupán lehetséges, nem pedig létező világot ábrázolnak. A vizuális felhasználói környezet nem pusztán a korábban is alkalmazott manipulációnak nyújt nagyobb teret, hanem magát a képi gondolkodást, a képfeldolgozást alakította át manipulációvá. A képi nyelv közérthetőbb, áttekinthetőbb jellege sok esetben a beszélt nyelveket is háttérbe szorítja. Ebben a vonatkozásban tökéletes képnyelvként viselkedik a festett figurális kép (festmény): variálhatósága és sokrétű alkalmazhatósága a képfogalom változását eredményezi. Tökéletesek abban az értelemben, hogy a kommunikációban hatásos eszközként viselkednek, miközben nem szabnak határt a kreatív képalkotás, a transzformációk és szerkesztési műveletek számára. A modern médiumokra vonatkozó esztétikai gondolkodás a manipulálható képeket a saját világát tevékenyen megalkotó, ugyanakkor a képeken keresztül élő, képi világot előnyben részesítő ember jellemző eszközének tartja (Nyíri Kristóf).
„A számítógép a globális kultúrává szerveződött pop realitásában élő festőt is bűvkörébe vonja. Ez a pop picit módosított, »megemelt« valósággal dolgozik. Bár ez az »emelés« nem feltétlenül jelent transzcendens kötődést, nincs szüksége a hiperrealizmus távolságtartására vagy a fotó innen tekintve ártatlan -- mechanikus -- leképezési hűségére. Affirmatív stratégiát választ inkább, melyben a csodák reálissá keverednek a hétköznapok tényeivel. Saját személyét vagy környezetét médiumként aktivizálva gépbe mixeli a képi információkat, majd arra törekszik, hogy kihozza és érzéki pop-tárggyá változtassa.” -- elemzi saját közegének alkotói stratégiáját Beöthy Balázs. Elfogadhatjuk, hogy hatásaként a műalkotás és a realitás közötti válaszfal leomlik, a képi valóság redundánssá válik, benne belterjesen tenyésznek a képek, hitek, egók és logók -- a valóságra való vonatkozások teljes hiányával.
A képiség fogalomkörében gondolkodva felszámolódik az ellentét realista és absztrakt között, és nem érezhető a figurális festészetet kísérő állandó pejoratív mellékzönge sem: minden csak a megközelítés perspektívájának függvénye (az új festészeti trend művelői többnyire amúgy is könnyedén közlekednek az absztrakt és a reális között). Előnye, hogy innen nézve a probléma feloldódik a rá vetett pillantás karakterében.
Vegyünk hozzá mindehhez egy informális elemet, amely nem annyira megszokott, de talán segít az értelmezésben. Minden művészeti közegben léteznek kevéssé artikulált, inkább csak egymás közt, saját köreikben hangoztatott alkotói stratégiák, úgy is mint episztémék. Ilyen vaskos beidegződésekkel mindenki találkozhat műterem-látogatások, kiállításmegnyitók, kocsmázások alkalmával. Olyan gondolatok, vélemények ezek, amelyek még csak nem is a stílust vagy műfajt, a művészeti trendeket érintik, hanem azokat a momentumokat, amelyek a művész mindennapi hozzáállását, végső fokon a művek születésének lényegét határozzák meg. Ilyen volt a hetvenes években az avantgárdizálási kényszer, a „nonkonformnak lenni” imperatívusza, a nonfigurativitás favorizálása, magasabb rendűként való feltüntetése vagy a nyolcvanas években (a gondolat örök!) a saját kézjegy kialakításának szükségessége, a valóság „átírásának” eszméje, a „csak nem direktnek lenni” fóbiája, de ilyen a művészek jellegzetes generációjához köthető szemlélet, amely a képzőművészt a vagabund rocksztárhoz hasonlóan gondolja el. Ezek -- jóllehet zárványként -- továbbra is léteznek, többé nem tűnnek meghatározónak -- szabad urat biztosítva az új festészeti világkép kibontakozásának. A festészet terén bekövetkező változások jelensége nem választható el a többi médium világában végbemenő folyamatoktól, ahogyan a művészeti színtér tudati szférájában ható tényezőktől sem. A történetből most már az lenne érdekes: vajon maguk a jelenség művelői milyen állásponton vannak, mi a véleményük, mit fogalmaznak meg és milyen darutáncot (Tom Wolfe) járnak?
A festészet felfutása, benne a figurativitás előtérbe kerülése -- háttérben a vizuális környezet megváltozásával itthon és szerte a világban egyaránt -- az utóbbi öt-nyolc évben aligha kétségbe vonható tény. Lényeges momentum az alkalmazott reprezentációs keret (realizmus, figurativitás) elkülönítése a festészet műfajában jelentkező új képiségtől, a problémának a piktúra történetének keretében történő tárgyalása.
A vita egyik fontos generálója, hogy a jelenségcsoport megnevezéséhez értéktényező, avagy minőségszempont rendelődik. (Az új művésznemzedék jelentkezéseként aposztrofált kiállításokon felbukkanó alkotókat a rossznyelvek el is nevezték yuppie-festőknek.) E beszédben a giccset, a kereskedelmi motivációt, a szakmai felkészültség hiányát, a teória lépéshátrányát felemlíteni a jelenség megértéséhez nem tűnik többnek, mint hisztérikusan sikoltozni a fuldokló mellett. Ennek a festészetnek Csernus bizonyosan nem előfutára, de még csak nem is rokona -- a formák minden hasonlósága ellenére sem. Semmi köze Cézanne és Monet festészetéhez, és a hazai látványelvű festészet ezerszer felböfögött nagybányai eredetéhez. Ha nem lett volna pop-art és nem lett volna magyar szürnaturalizmus, ha nincs az új szenzibilitás, ezek a fiatalok akkor is ezt a fajta festészetet művelnék ma. Abból, hogy tudásunk van korábbi képzőművészeti stílusokról, irányzatokról, nem következik azok kauzális összefüggése a „technorealizmussal”.
Továbbá -- most úgy tűnik -- ha valami felé tart ez a festészet, akkor az semmiképpen sem a gyökerek iránya, hanem a valóság végletes felfokozásának terepe, ami az adott reprezentációs módszerben a hiperrealitást vonja maga után: a művészet és a valóság közti határ eltűnik, a valóság és az annak kifejezését szolgáló jelek közötti különbség összeomlik.
Több hozzászólásban is megfogalmazódott a lépés- vagy paradigmaváltási igény, amelyben pozitívumként értékelhető, hogy többé nem lenézett ügy figurális képet, egyáltalán festményt készíteni a félévi beszámolókra. Az új festészeti drift képviselői a honi modernista akadémizmus intézményeket hatalmába kerítő „hattyútáncának” szemlélői és statisztái egyben. A modernizmussal, kései avantgárdizmussal, posztmodernnel való szembefordulás nem magától értetődő abban a közegben, ahol egy episztémé (Foucault) helytartói, markáns hangadói jelentik az újabb művésznemzedékek oktatóit. Alapja és előzménye a magyar avantgárd szerencsétlen összefonódása a fejekben az absztrakcióval és a nonfigurativitással. Pedig az avantgárd olyan válfajai, mint a szürrealizmus, a metafizikus festészet és magyar viszonylatban a szürnaturalizmus, kifejezetten realistán megjelenített fragmentumokból, többnyire figuratív modorban dolgoztak. A figurális, mediatizált, szerkesztett (alkalmazott) festészeti kép metaszinten hívja fel a figyelmet a fenti episztémé tarthatatlanságára.
Minthogy alapvetően képekkel van dolgunk, célszerűnek tűnik a kép sajátosságai felől megközelíteni a kérdést. Közhelynek számít a képi vagy ikonikus fordulat említése, az elektronikus kommunikáció fejlődése, a technológia szférájában bekövetkező változások kultúrára gyakorolt hatása, amelyek nyomán a festészeti fejlemények a médiumszerűség--digitalizáció--képiség szentháromságában ábrázolódnak. Lényeges szerepet játszik a vizualitás előtérbe kerülése, pontosabban a kommunikáció vizuális átalakulása, a kommunikációs folyamatokban a képfelhasználás növekvő súlya. Mindez alapvetően a képfogalom átalakulásán, a kép mint entitás tulajdonságainak megváltozásán keresztül ragadható meg. A kép dominanciája újfajta írás- és olvasásmódokat hozott létre, amelyek többek között a realitás illúzióját keltve fiktív entitásokat jelölnek, csupán lehetséges, nem pedig létező világot ábrázolnak. A vizuális felhasználói környezet nem pusztán a korábban is alkalmazott manipulációnak nyújt nagyobb teret, hanem magát a képi gondolkodást, a képfeldolgozást alakította át manipulációvá. A képi nyelv közérthetőbb, áttekinthetőbb jellege sok esetben a beszélt nyelveket is háttérbe szorítja. Ebben a vonatkozásban tökéletes képnyelvként viselkedik a festett figurális kép (festmény): variálhatósága és sokrétű alkalmazhatósága a képfogalom változását eredményezi. Tökéletesek abban az értelemben, hogy a kommunikációban hatásos eszközként viselkednek, miközben nem szabnak határt a kreatív képalkotás, a transzformációk és szerkesztési műveletek számára. A modern médiumokra vonatkozó esztétikai gondolkodás a manipulálható képeket a saját világát tevékenyen megalkotó, ugyanakkor a képeken keresztül élő, képi világot előnyben részesítő ember jellemző eszközének tartja (Nyíri Kristóf).
„A számítógép a globális kultúrává szerveződött pop realitásában élő festőt is bűvkörébe vonja. Ez a pop picit módosított, »megemelt« valósággal dolgozik. Bár ez az »emelés« nem feltétlenül jelent transzcendens kötődést, nincs szüksége a hiperrealizmus távolságtartására vagy a fotó innen tekintve ártatlan -- mechanikus -- leképezési hűségére. Affirmatív stratégiát választ inkább, melyben a csodák reálissá keverednek a hétköznapok tényeivel. Saját személyét vagy környezetét médiumként aktivizálva gépbe mixeli a képi információkat, majd arra törekszik, hogy kihozza és érzéki pop-tárggyá változtassa.” -- elemzi saját közegének alkotói stratégiáját Beöthy Balázs. Elfogadhatjuk, hogy hatásaként a műalkotás és a realitás közötti válaszfal leomlik, a képi valóság redundánssá válik, benne belterjesen tenyésznek a képek, hitek, egók és logók -- a valóságra való vonatkozások teljes hiányával.
A képiség fogalomkörében gondolkodva felszámolódik az ellentét realista és absztrakt között, és nem érezhető a figurális festészetet kísérő állandó pejoratív mellékzönge sem: minden csak a megközelítés perspektívájának függvénye (az új festészeti trend művelői többnyire amúgy is könnyedén közlekednek az absztrakt és a reális között). Előnye, hogy innen nézve a probléma feloldódik a rá vetett pillantás karakterében.
Vegyünk hozzá mindehhez egy informális elemet, amely nem annyira megszokott, de talán segít az értelmezésben. Minden művészeti közegben léteznek kevéssé artikulált, inkább csak egymás közt, saját köreikben hangoztatott alkotói stratégiák, úgy is mint episztémék. Ilyen vaskos beidegződésekkel mindenki találkozhat műterem-látogatások, kiállításmegnyitók, kocsmázások alkalmával. Olyan gondolatok, vélemények ezek, amelyek még csak nem is a stílust vagy műfajt, a művészeti trendeket érintik, hanem azokat a momentumokat, amelyek a művész mindennapi hozzáállását, végső fokon a művek születésének lényegét határozzák meg. Ilyen volt a hetvenes években az avantgárdizálási kényszer, a „nonkonformnak lenni” imperatívusza, a nonfigurativitás favorizálása, magasabb rendűként való feltüntetése vagy a nyolcvanas években (a gondolat örök!) a saját kézjegy kialakításának szükségessége, a valóság „átírásának” eszméje, a „csak nem direktnek lenni” fóbiája, de ilyen a művészek jellegzetes generációjához köthető szemlélet, amely a képzőművészt a vagabund rocksztárhoz hasonlóan gondolja el. Ezek -- jóllehet zárványként -- továbbra is léteznek, többé nem tűnnek meghatározónak -- szabad urat biztosítva az új festészeti világkép kibontakozásának. A festészet terén bekövetkező változások jelensége nem választható el a többi médium világában végbemenő folyamatoktól, ahogyan a művészeti színtér tudati szférájában ható tényezőktől sem. A történetből most már az lenne érdekes: vajon maguk a jelenség művelői milyen állásponton vannak, mi a véleményük, mit fogalmaznak meg és milyen darutáncot (Tom Wolfe) járnak?
Készman József