Artportal.hu

Barki Gergely az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet munkatársa, Berény Róbert életművének kutatója, a Magyar Vadak kiállítás egyik kurátora. A tárlat utóéletéről és a lehetséges folytatásról beszélgettünk. -- Miért éppen Berényt választottad kutatásaid tárgyául? -- Amikor behatóbban kezdtem foglalkozni a XX. századi magyar művészettel, láttam, hogy dacára az eddig elkészült monográfiáknak, Berény Róbert művészete felfedezetlen terület, miközben olyan minőséget képvisel, amely bárhol a világon megállja a helyét. Berényt roppant sokoldalú, izgalmas és főként titokzatos művésznek látom. Az ő révén kapcsolódtam a fauve-os kutatásokhoz is. -- A teljes életművet magas minőségűnek tartod? -- Általában annak a látszatát keltve beszélünk életművekről, hogy teljes áttekintésünk van róluk. Ez a legritkább esetben jogos. Legutóbb például Czóbelről írtam egy rövid tanulmányt, aki az egyik legismertebb XX. századi festőnek tekinthető, de a korai periódusa szinte teljesen feltáratlan. Ugyanez vonatkozik Berényre is: Szíj Béla két monográfiát is írt róla, de a fauve-os periódusáról szinte semmit sem tudott mondani, már csak azért sem, mert egyszerűen nem voltak meg a korszakban készült művek. Lassan nyolc éve foglalkozom Berénnyel, és csak az utolsó négy-öt évben jönnek elő szinte napról napra a korai munkák. Az 1919-et követő berlini időszaka ugyancsak fehér folt volt mostanáig. Néhány ott keletkezett festményét már sikerült felkutatnom, de a napokban Berlinben jártam egy konferencián, és az előadásom előkészítése során 46 olyan Berlinben keletkezett rajzára bukkantam, amelyekről eddig senki, még a család sem tudott. Más művészek esetében is komoly mélyfúrásokra van szükség ahhoz, hogy a hasonló ritkaságok előkerüljenek. A Vadak-kiállítást abban a tekintetben is mérföldkőnek tartom, hogy Passuth Krisztina mellett egy olyan fiatal csapat állt össze, amelynek tagjaiban buzog a vágy a kutatásra és felfedezésre. A tárlat kapcsán felmerült kérdésekre a mai napig próbálnak, próbálunk válaszokat találni, a folyóiratok folyamatosan közlik a cikkeket, tanulmányokat, de a közeljövőben három franciaországi helyszínen nyíló Magyar Vadak-kiállítás is éberen tartja a téma iránti figyelmet. -- Passuth Krisztina a kiállítás sajtóbemutatóján azt mondta: a kutatómunkátok új megvilágításba helyezte a modern magyar művészet kezdeteit. -- Már az elején sejteni lehetett a műkereskedelemben felbukkanó képek láttán, hogy valami új dolog áll majd össze, és tudtuk, ha szisztematikusan kezdjük el feltárni a közgyűjtemények raktáraiban megbújó műveket, akkor mindenkit meglepetések érnek majd. A kiállítás tekintélyes része a múzeumok raktáraiban porosodó anyagból került ki. Ez az 1905 és 1909 közötti időszak korábban nem volt markánsan megjelenítve a szakirodalomban, maga a „magyar Vadak” terminus technicus is kérdéseket vet fel. Egyelőre senki sem tudott jobbal előállni, de én sem tartom egészen helyénvalónak; a „magyar Fauve-ok” kifejezést pedig végképp nem. Még most is keveset tudunk, a tárlat legfeljebb felhívta a figyelmet arra, hogy van egy ilyen tendencia, amellyel foglalkozni kell. Az egykor Párizsban működő magyar művészek közül a legjelentősebbnek tekinthető Czóbeltől például alig ismerünk olyan képet, amelyikről biztosan tudjuk, hogy a Fauve-okkal való együttműködés idején született, és akkoriban ki is volt állítva. Holott több tucat képe készült 1906 és 1908 között. Az 1908-as párizsi önálló tárlatán 30 festményét mutatta be, ebből ma ismerünk kettőt vagy hármat. Amíg az ismert képek aránya egy a tízhez-húszhoz, addig nem lehet kijelenteni, hogy ismerjük a korszakot. Ugyanez vonatkozik a Nyolcakra. Passuth Krisztina negyven évvel ezelőtt írt könyve mindent tartalmaz, amit az akkori körülmények között publikálni lehetett. A kötet írásakor egyetlen napot kapott a Magyar Nemzeti Galéria vonatkozó képeinek megtekintésére. Ma már égető szükség lenne egy igazi rekonstrukciós kiállításra, valamint az új kutatási eredményeket tartalmazó Nyolcak-monográfiára. -- Hallani arról, hogy ugyanez a csapat készül rá, méghozzá Pécsett. -- Beadtunk egy pályázatot az Európa Kulturális Fővárosa programirodájához, a kapcsolódó művészek monográfusaival kiegészülve. Már most rengeteg lappangó mű került elő, ebből három év múlva ugyanolyan hatásos kiállítás lehet, mint a Vadakból. Sőt más művészeti ágak bevonásával még izgalmasabbá is lehetne tenni. Ám úgy hírlik, hogy a kiállításunk esetleg nem fér bele a program költségvetésébe, ezért más helyszíneken is gondolkodnunk kell. Például a centenáriumhoz méltó pesti helyen, de biztatást kaptunk a debreceni Modemtől is, akik szívesen látnák a projektet. Exportképes kiállítást szeretnénk létrehozni, amelyet Bécsben, Berlinben vagy az Egyesült Államokban is érdemes bemutatni. Nem nagyon volt az utóbbi időkben olyan magyar vonatkozású tárlat, amely megmozgatta volna a bécsi közönséget. A Nyolcak ilyen lehet, ahogy a csoport tagjaink 1914-es bécsi tárlata is komoly sajtóvisszhangot váltott ki. Franciaországban viszont a Vadak-kiállítások után nem lesz érdemes újabb anyaggal próbálkozni. -- Mit lehet kezdeni a Magyar Vadakkal külföldön? -- A dijoni múzeum kezdettől partnerünk volt, a Cateau--Cambresis-i Matisse Múzeum és a Céret-i Modern Múzeum igazgatónője itt, a Nemzeti Galéria kiállításán látta az anyagot. Minden francia partnerünk igen lelkes lett a művek láttán, de a hírünk amúgy is eljutott hozzájuk, mert Matisse legismertebb monográfusa, Jack Flam, akit egy tanulmány írására is felkértünk, közvetítő szerepet játszott köztünk és a francia múzeumok között. Ő is úgy véli, hogy ez a nemzetközi mércével mérve is izgalmas anyag bárhol a világon érdemes lenne a nyilvánosságra, és most is segít nekünk, hogy Washingtonban vagy New Yorkban lehetőséget kapjon. Nem is akárhol: a közép-európai, elsősorban osztrák művészetet bemutató Neue Galerie-ben. -- Hangzott-e el forradalmi gondolat a kiállításhoz kapcsolódó konferencián, szolgált-e annak munkája új eredményekkel? -- Izgalmas előadásokat hozott, némelyik azóta már meg is jelent. Kiemelném Kovács Bernadett referátumát a korszak művészeti vonatkozású karikatúráiról. A programot követően szokatlanul parázs vita alakult ki, többek között az én előadásom miatt is. Vehemensen álltam a témához: a Vadak-kérdés a szívügyem, és úgy láttam, rossz irányba megy a kiállítás utóélete -- ha nem fordítunk rajta, kudarcot vallunk. A rossz irányt arra értem, hogy olyan formában kanonizálódik egy újonnan megalkotott kategória, amelynek jelenlegi állapotában igen bizonytalan a létjogosultsága. Tisztázni kellene, kikre értjük a Vadak kifejezést, „Fauve-ok” voltak-e a „Vadak”, és mely évekre értendő mindez. Máig tartó vita alakult ki, amit nagyon is egészségesnek tartok. Passuth Krisztina azzal, hogy négy évvel ezelőtt felvetette, legyen a magyar „Fauve-okról” kiállítás, nem is kavicsot, hanem sziklát dobott az állóvízbe. A koncepciót, amely a megnyitó napjáig formálódott, már vele, valamint Molnos Péterrel, Rockenbauer Zoltánnal és Rum Attilával közösen alakítottuk ki. -- Könnyen beengedtek titeket, fiatal, külső kutatókat a Magyar Nemzeti Galériába? -- Belső kurátorként Szücs György is velünk dolgozott, nélküle biztosan sokkal nehezebb lett volna. Természetes dolog, ha egy múzeum dolgozói nem nézik jó szemmel, hogy jönnek valakik „kívülről”, és megrendeznek egy ilyen nagyszabású tárlatot, ezt kár tagadni. Az efféle együttműködéseknek még nem alakultak ki a formái. A Galéria presztízsét is növelte a Vadak-kiállítás, arról nem is beszélve, hogy azóta nem volt ott ilyen nagyszabású bemutató, és úgy tudom, a jövendő Vaszary-kiállításig nem is lesz. Fogalmazhatok úgy is, hogy kitöltöttük az üres tereket. Szomorú, hogy a magyar művészet első számú galériája hónapokon keresztül üresen áll, pedig csak saját anyagából is izgalmas összeállításokat lehetne ott rendezni. Talán erre lesz példa a most nyíló, restaurálásokról szóló kiállítás. Eltekintve a szokásos zökkenőktől jól együtt tudtunk működni, szabadon kutathattunk, és külön kiemelném a grafikai osztály szerepvállalását, Róka Enikő a külföldi kölcsönzésekben is sokat segített. -- Ahhoz képest, hogy szinte csak magyar műveket láthatott a közönség, sikeres volt a kiállítás. -- Az izgalmas, színes anyag új felfedezéseivel valóban meglepetést okozott, de ha komolyabb reklámot kaphatott volna, például ha utcai plakátokkal is hirdetik, akkor még sokkal többen felmentek volna a Galériába. Látogatókat toborzandó 45 tárlatvezetést tartottam, és azt tapasztaltam, a közönség szabályosan ki van éhezve a magyar művészetre. Még Berény első látásra visszataszítónak tetsző, kicsavart aktjai is érthetővé és élvezhetővé váltak pár perces magyarázat után. A Nyolcakkal még szélesebb réteget érhetünk el, hiszen az akkori irodalmi és zenei estek felidézése is a rekonstrukció részét képezné. -- Kutatómunkátok során felhasználjátok a műkereskedelemben felbukkanó műveket. Titeket mennyire „használ” a műkereskedelem? -- Létezik egyfajta szimbiózis, amely nem működik jól. Az együttműködés rendszere mostanában alakul ki, rossz előzmények után, a körülmények pedig nem afelé terelik, hogy a jövőben egészségesebb legyen. Először is fel kellene tenni a kérdést, hogy szükség van-e szimbiózisra. Akadnak, akik szerint nincs. Én a szakma felől közelítem meg a kérdést: a műtörténészek nem tudnak alapos kutatásokat végezni, ha a műkereskedelem visszatartja az információkat. Ha egy új kép kerül elő, az adott művész vagy korszak kutatójának az elsők között kellene erről értesülnie. Ha nem működnek együtt, akkor nem értesül róla, a kép pedig kéz alatt, titokban cserél gazdát, és elvész a tudomány számára, a szakmát kár éri. -- Az intézetben létezik erre vonatkozó szabályozás? -- Az intézet nem helyesli az attesztek, aukciós katalógusokban megjelenő írások keletkezését. Utóbbi alól a monográfusok valamennyire mentesülnek. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy feltétlenül ez a helyes irány, de a legjobb megoldásra nekem sincs minden részletre kiterjedő ötletem. Nyilvánvaló, hogy a műkereskedelem is tehetne lépéseket, az elsők között a katalógusban közölt tanulmányok szakmai egységesítését, tudományosabbá tételét említeném. Legyenek például hivatkozások, lábjegyzetek. Ez a kép rangját is növelné, és az avatott szakember véleménye biztosítékot is jelent. Ugyanakkor azt gondolom, hogy aukciós katalógusba csak a saját nevében írjon kutató, sosem mint valamely intézmény munkatársa. Azzal pedig nagyon nem értek egyet, ha olyanok írnak szakvéleményt, akik csak felületesen ismerik az adott művészt vagy korszakot. -- A könnyelműség mögött anyagi érdekek is meghúzódhatnak. A munkahelyén alulfizetett kutató esetleg felelőtlenül bánik a bírálattal, könnyen kiad papírokat a kezéből. -- Hamis műveket hitelesíteni nem pusztán szakmai, hanem etikai kérdés is. Teljesen mindegy, hogy valaki szabadúszó, az intézetben vagy egy múzeumban dolgozik-e: nagyjából egyformán rosszul keresünk mindannyian. Viszont tartozunk a szakmánknak annyival, hogy visszautasítsuk a méltatlan felkéréseket. Csak a saját nevemben beszélhetek: olyan művekről vagyok hajlandó írni, amelyek kutatói szempontból izgalmasak, kihívást jelentenek és értékesek. Igyekszem olyan tanulmányokat kiadni a kezemből, amelyek tudományos mércével is megállják a helyüket. Sokan hasonló módon állnak a kérdéshez, de tisztában vagyok vele, hogy nem minden kollégám tesz így. Én az aukciós katalógusokban megjelent írásaimat sem attesztként, hanem önálló publikációkként fogom fel, ezzel a szándékkal írom, és nem a műkereskedelmi érdekek dominálnak bennük, hanem a legfrissebb kutatási eredményeim megjelenési formáiként kezelem őket. Ideje volna összehozni egy szakmai grémiumot, ahol mindegyik fél képviselteti magát, és kialakítani a mindenkire érvényes szabályokat, mert a kutatásokhoz nagy szükségünk lenne a műkereskedők közreműködésére. A műkereskedelemben olyan művek kerültek elő a közelmúltban, többek között Berénytől is, amelyek nem csupán az életművet, hanem az egész korszakot új megvilágításba helyezték. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a műkereskedőknek terveik megvalósításához a műtörténész szakma legjobbjait kell igénybe venniük. -- Előbb-utóbb várhatunk tőled egy Berény-monográfiát? -- Sokan arra próbálnak ösztönözni, hogy először szülessen egy albumszerű kötet, később pedig egy tudományos jellegű feldolgozás. Én csak egy igazi, komoly, időtálló munkával szeretnék előállni. Az oeuvre-katalógusnak viszont nem kell feltétlenül nyomtatásban is megjelennie, meg lehetne csinálni az interneten, ahol jól kereshető és folyamatosan bővíthető, míg az időközben kérdésessé vált műveket ki lehet törölni. A monográfia pedig a lehető legrészletesebben tartalmazzon minden fontos információt, dokumentumokkal, fotókkal illusztrálva. Nem lesz egyszerű összehozni, drága is lesz, de most erre tettem fel a következő két évemet.

©Gréczi Emőke