partnereink
Győrffy László: Töredezett fájlok a túlvilágról – Szilágyi Lenke fotográfus kiállítása
Jövő Háza Központ Piros-fekete Galériája
2006. XI. 8–XII. 9.
Szilágyi Lenke, a Magányos lencse, a szerzői fotó szürketartományának költője legújabb tárlatán kiterjesztette az álom és valóság közti határzónát a színes reflektorok által bevilágított térre, élve a digitális fényképezés azonnaliságában rejlő lehetőségekkel.
Hasonlóan Rodolf Hervé 1989-es, a Fekete Lyukban készült fotóihoz, amelyek események és arcok helyett inkább tudatállapotokat rögzítenek, Szilágyi Lenke szubjektív keresőjében sem a diszkógömb felszínén tükröződő csillogásra fókuszál, hanem hiperérzékeny rezonőrként közvetít a túlvilágról. Mert nem kérdés, hol járunk, s bár a képeket a Budapest, Berlin és Moszkva környéki szórakozóhelyekre lokalizálhatjuk, a főszerep ezúttal a rögvalóság és a távoli dimenziók között oszcilláló mozdulatoké, háttérbe szorítva a szociografikus értekezéseket. Azért egy-egy villanás erejéig beazonosíthatjuk a különböző szubkultúrák dress-code-jait: a pózba merevedett Marilyn Manson-imitátor a popkultúra univerzumának egy másik csillagrendszerébe tartozik, mint a chippendale fiúk, ám a hús-vér kísértetek birodalmában egy idő után elmosódnak a kontúrok.
A képek nem csak az üdvözülés extázisának kiemelt pillanatával foglalkoznak, a bulizást megelőző feszültség minden rezdülése lencsevégre kerül, éppúgy mint az afterpartik posztkoitális melankóliája. A parti-mennyország kékes lézerfényei és a drogos-inferno vörösben derengő lokálja hasonló befejezést ígér, de a táncparkett előtt mindig találunk egy előtérnek álcázott purgatóriumot, ahol még választhatunk a Red Bull és a long-drinkek között. „ A rock ’n’ roll az élőhalottak művészete, a sziluetteké és árnyékoké. (...) Egyszerre szól Apollónnak és Dionüszosznak benned. Ez a poszt-Hirosima kor egyetlen aktuális, valódi megmentő erővel bíró vallása.” (Najmányi László levele a Másvilágról, Wanted 1997/10).
Az elektronikus tánczene, mint a rock ’n’ roll egyik mutációja, egy olyan ezredvégi, kollektív tudatmódosító szer és törzsi rítus egyszerre, melyben a hétköznapi személyiség feloldódik egy nehezen meghatározható frekvencián, amely a kósza jelekből Isten nevét írja ki a digitális interface-en. God is a DJ. Ez a címe a brit elektronikus tánczenei színtér egyik legfontosabb zenekara, a Faithless kislemezének amely 1998-ban jelent meg, néhány ütemmel a technokultúra csúcsidőszaka után. „Ez az én templomom/A hely ahol eltűnik a fájdalom/Ma éjjel/Az Isten egy DJ” – e himnikus kinyilatkoztatást illusztrálandó, a lemezlovas ikonszerű képe több fotón is megjelenik, lézernyalábok dicsfényével a teste körül.
A bináris kódok örökkévalóságával szemben a szórakozó emberek alakjai vakító vagy sejtelmes fények által megtörve, felszeletelve, vagy koktélospohár által homályosan láttatva jelennek meg, talán pont a valótlanság szférájának optikai torzulásai által nyerve el valódi énjüket. A testfelületekről végtelenszer visszaverődött hanghullámok hipnotikusan ismétlődő szekvenciái eggyé gyúrják a Cinetrip-partik fürdőruhás résztvevőit, akik tömeges vízbe merülésükkel demonstrálják a cyber-kor profán megtisztulásvágyát – a VIP-partik tétova mozdulatokba merevedett öltönyös figuráinak kontrasztjaként, akik egy romokban heverő kultúra viselkedési mintáit imitálják és hígítják a teljes apátiáig.
A multimédiális hangulatfokozó eszközöket bevető rendezvények által keltett totális flashben a bulizók egy animációs világ szereplőivé válnak, alakjuk interferenciális mintává görbül, molekulákra esik, majd újra összeáll. Gyakran a háromdimenziós térből a színes vetítések élő festményt varázsolnak. Egy ilyen, a parti kiszámíthatatlansága által „rendezett” festményt észlelt Szilágyi Lenke: ez a mámor roncsaiból született, kollázsszerű csendéletté absztrahált, képszélekre húzott mesteri kompozíció mindent elmond a budapesti éjszaka egyszerre ismerős és idegen, pszichedelikus tranzitvalóságáról („Ez a város egy távoli bolygó, itt élni nem rossz és itt élni nem jó” – mondta egyszer Menyhárt Jenő). Itt élni nem rossz, és maga a kiállítás kurátora, Paksi Endre Lehel is felbukkan egy másodperc töredékére egy fényképen, emblematikus figurájával kiegészítve az olyan helyi értékeket felsorakoztató motívumkört, mint a BB pezsgő vagy egy címlapjára esett Wan2 magazin.
Szilágyi Lenke sorozatának tarkán villódzó, szemcsés, és transzparens jelekből építkező poézise személyes beszámolót nyújt egy olyan helyről, ahol már mindannyian jártunk, vagy ha mégsem, azt csak azért érezzük úgy, mert az egész éjszaka kiesett; de Lenke memóriakártyája – filmszakadás esetére – megőrizte ezt az élményünket is.
2006. XI. 8–XII. 9.
Szilágyi Lenke, a Magányos lencse, a szerzői fotó szürketartományának költője legújabb tárlatán kiterjesztette az álom és valóság közti határzónát a színes reflektorok által bevilágított térre, élve a digitális fényképezés azonnaliságában rejlő lehetőségekkel.
Hasonlóan Rodolf Hervé 1989-es, a Fekete Lyukban készült fotóihoz, amelyek események és arcok helyett inkább tudatállapotokat rögzítenek, Szilágyi Lenke szubjektív keresőjében sem a diszkógömb felszínén tükröződő csillogásra fókuszál, hanem hiperérzékeny rezonőrként közvetít a túlvilágról. Mert nem kérdés, hol járunk, s bár a képeket a Budapest, Berlin és Moszkva környéki szórakozóhelyekre lokalizálhatjuk, a főszerep ezúttal a rögvalóság és a távoli dimenziók között oszcilláló mozdulatoké, háttérbe szorítva a szociografikus értekezéseket. Azért egy-egy villanás erejéig beazonosíthatjuk a különböző szubkultúrák dress-code-jait: a pózba merevedett Marilyn Manson-imitátor a popkultúra univerzumának egy másik csillagrendszerébe tartozik, mint a chippendale fiúk, ám a hús-vér kísértetek birodalmában egy idő után elmosódnak a kontúrok.
A képek nem csak az üdvözülés extázisának kiemelt pillanatával foglalkoznak, a bulizást megelőző feszültség minden rezdülése lencsevégre kerül, éppúgy mint az afterpartik posztkoitális melankóliája. A parti-mennyország kékes lézerfényei és a drogos-inferno vörösben derengő lokálja hasonló befejezést ígér, de a táncparkett előtt mindig találunk egy előtérnek álcázott purgatóriumot, ahol még választhatunk a Red Bull és a long-drinkek között. „ A rock ’n’ roll az élőhalottak művészete, a sziluetteké és árnyékoké. (...) Egyszerre szól Apollónnak és Dionüszosznak benned. Ez a poszt-Hirosima kor egyetlen aktuális, valódi megmentő erővel bíró vallása.” (Najmányi László levele a Másvilágról, Wanted 1997/10).
Az elektronikus tánczene, mint a rock ’n’ roll egyik mutációja, egy olyan ezredvégi, kollektív tudatmódosító szer és törzsi rítus egyszerre, melyben a hétköznapi személyiség feloldódik egy nehezen meghatározható frekvencián, amely a kósza jelekből Isten nevét írja ki a digitális interface-en. God is a DJ. Ez a címe a brit elektronikus tánczenei színtér egyik legfontosabb zenekara, a Faithless kislemezének amely 1998-ban jelent meg, néhány ütemmel a technokultúra csúcsidőszaka után. „Ez az én templomom/A hely ahol eltűnik a fájdalom/Ma éjjel/Az Isten egy DJ” – e himnikus kinyilatkoztatást illusztrálandó, a lemezlovas ikonszerű képe több fotón is megjelenik, lézernyalábok dicsfényével a teste körül.
A bináris kódok örökkévalóságával szemben a szórakozó emberek alakjai vakító vagy sejtelmes fények által megtörve, felszeletelve, vagy koktélospohár által homályosan láttatva jelennek meg, talán pont a valótlanság szférájának optikai torzulásai által nyerve el valódi énjüket. A testfelületekről végtelenszer visszaverődött hanghullámok hipnotikusan ismétlődő szekvenciái eggyé gyúrják a Cinetrip-partik fürdőruhás résztvevőit, akik tömeges vízbe merülésükkel demonstrálják a cyber-kor profán megtisztulásvágyát – a VIP-partik tétova mozdulatokba merevedett öltönyös figuráinak kontrasztjaként, akik egy romokban heverő kultúra viselkedési mintáit imitálják és hígítják a teljes apátiáig.
A multimédiális hangulatfokozó eszközöket bevető rendezvények által keltett totális flashben a bulizók egy animációs világ szereplőivé válnak, alakjuk interferenciális mintává görbül, molekulákra esik, majd újra összeáll. Gyakran a háromdimenziós térből a színes vetítések élő festményt varázsolnak. Egy ilyen, a parti kiszámíthatatlansága által „rendezett” festményt észlelt Szilágyi Lenke: ez a mámor roncsaiból született, kollázsszerű csendéletté absztrahált, képszélekre húzott mesteri kompozíció mindent elmond a budapesti éjszaka egyszerre ismerős és idegen, pszichedelikus tranzitvalóságáról („Ez a város egy távoli bolygó, itt élni nem rossz és itt élni nem jó” – mondta egyszer Menyhárt Jenő). Itt élni nem rossz, és maga a kiállítás kurátora, Paksi Endre Lehel is felbukkan egy másodperc töredékére egy fényképen, emblematikus figurájával kiegészítve az olyan helyi értékeket felsorakoztató motívumkört, mint a BB pezsgő vagy egy címlapjára esett Wan2 magazin.
Szilágyi Lenke sorozatának tarkán villódzó, szemcsés, és transzparens jelekből építkező poézise személyes beszámolót nyújt egy olyan helyről, ahol már mindannyian jártunk, vagy ha mégsem, azt csak azért érezzük úgy, mert az egész éjszaka kiesett; de Lenke memóriakártyája – filmszakadás esetére – megőrizte ezt az élményünket is.
© Győrffy László