partnereink
Hudra Klára: Mesteri növendékek – Kokas Ignác tanítványainak kiállítása
Kokas Ignác festőművészt, a nyolcvanéves mestert hívatott ünnepelni retrospektív kiállítása a Műcsarnokban 2006 nyarán. A kiváló művészpedagógust, a nemzedékek által hitelesített mestert ünnepelték a tanítványok, pontosabban az azokból kiválasztott húszfőnyi csapat ugyanitt. Mesteri növendékek, akik így együtt sohasem szerepeltek-szerepelhettek volna, mesteri növendékek, akik közül sokan maguk is tanítókká váltak. Nem érdektelen, hogy az sem, hogy a kortárs szcénában miként jelenthetnek ők oly különböző művészsorsokat, miközben ott a közös vagy találkozási pont: a Kokas osztályában, patronálásában eltöltött idő.
Munkáik szinte körülölelték a mester festményeit az oldalsó teremsorokban és az apszis impozáns küllemű falain, így Kokas Ignác flóra- és fauna-színekkel áradó festészete, ha úgy tetszik mint gerincvonal kötötte össze a kortárs magyar művészet ezerszínű, alkalmi felvonultatását. Kokas összetett művészi életútjának ilyetén bemutatása jóval több, mint kurátori ötlet, valójában örvendetes művészettörténeti tett, hiszen eddig kizárólag az ún. művészanekdotákból és a legendáriumokból kaphattunk képet a mester oly kivételes, „felsőfokú” művészetpedagógiájáról, művészettanításának momentumairól – a „mi” 20. századunkban. A kokasi pálya, mely a bolygók furcsa állásának, de leginkább az 1945 utáni képzőművészet társadalmi-történelmi meghatározottságainak ok-okozat rendszerében lett Kokas Ignác önmegvalósító, önérvényesítő művészi életútja, egy valamitől bizonyosan más mint kortársaié. Az autentikus forrást, a mester önvallomását idézve :
„1973-tól 1986-ig alakrajzot és festést tanítottam a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Igen hosszú vívódás után mertem erre a feladatra vállalkozni. Döntésemet a felelősség nagysága és a kishitűségem nehezítette meg. Amikor átléptem a főiskola kapuján – a sok bizonytalanságtól kicsit imbolyogva –, két dolgomban azonban biztos voltam. Először is nem leszek professzor, aki kérlelhetetlen recepteket diktál. Másodszor szabadságot adok az ifjúságnak, mert ha nem szívük szerint rajzolnak és festenek, akkor mi vezérli őket? (…) Idekívánkozik az a mondandóm is, hogy birtokában voltam annak az adománynak, melynek segítségével hamar felismertem a tanítványokban szunnyadó lehetőségeket. (…) De sok mindent kéne még elmondani! Én minden nap reggel nyolc órától este nyolcig megtalálható voltam a tanári szobámban, amit műteremként is használtam. Itt festettem magam is, ha engedtek. Mert bizony sűrűn kopogtak az ajtómon (…) És ahogy teltek az évek, egyre többen kopogtak. Nem csak az én növendékeim, de szinte az egész országból jöttek fiatalok. Jöttek, akik felvételizni akartak, de azok is, akiket nem vettek fel a főiskolára: Most hogyan tovább mester? Így lettem én sokaknak Atyja, mert bíztak bennem. Valamit mindig kaptak tőlem.”
Ádám Zoltán, Barabás Márton, Bernát András, Böröcz András, Bullás József, Fehér László, Gábor Áron, Hermann Zoltán, El Kazovszkij Kicsiny Balázs, Mazzag István, Nemes Csaba, Ősz Gábor, Révész László László, Roskó Gábor, Szépfalvi Ágnes, Szotyory László, Szűcs Attila, Várady Róbert, Záborszky Gábor. A tanítványok, akiknek szakmai önéletrajzában nem pusztán statisztikai adat a mester megnevezése. A formalitás tartalmi-stílusbeli kérdésekben sem irányadó, sőt abban nem mérvadó leginkább. A tanítványok önmagukat adják ezen a kiállításon (is), s az „epigonképzőktől” való elhatárolódás még mellékmondatként sem merül fel. S, hogy ez így lehet arról a mester tehet, nemcsak vallomása alapján, hanem a tanítványok kézzelfogható „statement”-je alapján is. Kokas valóban nem „alakította a professzort”, viszont példát statuált konok szívóssággal. Találd meg saját arcodat! – csupán ennyi volt az instruáció, s úgy tűnik bevált. Meg az, ahogyan Kokas a maga dolgos-munkás valójában létező személyes többértelműségében élt-létezett tanítványai körében: bármennyire kvantitásbeli megközelítésnek tűnik is, a legtermékenyebb kortárs művészcsapat állította ki műveit most a Műcsarnokban, ott, ahol a kortárs magyar képzőművészet reprezentálására adatott a tér és az idő. Mesteremberi szorgalom – avíttas kifejezés lenne? Kétségtelen a mester-tanítvány felállás romantikus képlete ma már archaikussá vált, műhelyekből workshopok alakultak, a mester kreditszerző kurzusokat tart, „organikus táptalaj” helyett „tanuszodákat” kínálnak manapság. A művészképzés (talán utoljára) Kokasnál még kollektív, közösségi ügy lehetett (felejthetetlen karácsonyi bulikon a ma már „szakállas” tanítványok egymásnak adtak „kíméletlenül” őszinte, kritikus ajándékokat, hogy aztán végül a fél főiskola odacsoportosuljon, a „váli savanyú” művészkelléknél nélkülözhetetlenebb kíséretében életet, művészetet megünneplendő). S akik tantervileg vagy azon kívül hozzá jártak azok ma – e kiállítás tanúsága szerint is – „pályán vannak”, s meghatározói a kortárs magyar képzőművészetnek. A mester gondoskodott, figyelt tanítványaira. Tudta miért, átélhette a nemzetközi megmérettetés anomáliáit, amitől például Fehér Lászlónak és Kicsiny Balázsnak már nem kellett tartania (Velencei Biennále).
A Műcsarnokban – az Iránypontok címmel megnevezett kiállításon – láthattunk egészen friss munkákat és korabelieket, mármint Kokas-korabelieket, a főiskola ideje alatt készült képeket. Az óra járásával ellentétes irányban körüljárva a tisztelgők sorát az első teremben Hermann Zoltán és Fehér László festményeit vehettük számba. A jobb oldalsó falakon jellegzetes, meghökkentő méretre nagyított arcok premier plánban, az önarckép (egy üvegváza torzítottságára exponálva), az invalidus, és a filozófus. Hermann absztrakt elkent formákkal kísérletezik. A következő terem Bullásé és Szűcsé, s ezt azért írhatjuk, így mert tényleg uralják a teret. Az egyik koloritja az op artos esztétikánál kínál sokkal többet, a másik a narratív klasszicizmus sakkfeladványainál. Szervezett egység, ahol járunk. A következő etapnál adódik az alkalom, hogy kitérjünk Kokas hihetetlen nyitottságára és kockáztató liberalizmusára. A főiskolásokat akkoriban a fényképezés mediális mákonya vonta bűvkörébe, s elárulva a hadititkot, a mester nemcsak osztályozta Bernát és Révész fotografikus beszámolóit, maga ácsolta, építette fel tanítványainak a műterem sarkában a fotólabort. A csapatkapitány nem kötözködött a médiummal, a hiteles mondandó érdekelte. Így távolságtartásában sem esik messze Kicsiny Balázs és Ősz Gábor sötétkamrája, camera obscura-ja, összességében metafizikus performansza az akadémiai múlttól. A Műcsarnok festőien szép apszisos zárópontjának és a két ehhez csatlakozó teremszárnynak sajátja viszont az abszolút festőiség lett, Záborszky „puha” ikonjai, Mazzag harsány tájképei, Ádám etnografikus fantáziaképei, El Kazovszkij drámai mélységei, Szotyori regényes tájképei, Szépfalvi billkilles zsánerei, Nemes laza kapreáljai váratlan és édesbús élményforrásnak minősülnek. A bal oldalsó teremsorok mentén araszolunk, itt Várady és Bernát festményei fogadnak, a figurális és absztrakt párosításának jegyében, s az utóbbihoz címzett műegyüttes bizony a festészet árkádiai lehetőségeit kínálja számunkra. A következő terem Barabás és Gábor terme megint csak a tűz és a víz jótékony párosítása, mindketten mi lényegük, annak a javát adják. Az utolsó menetben Révész képeit láthatjuk a félmúltból, Böröcz ceruzaplasztikáit, rajzait, Szent Sebestyén faszobrát és emlékmű-emlékhelyét (a bevagonírozottak emlékére) a közelmúltból, Roskó méretes vásznait a főiskolás múltból.
A 20. századi magyar képzőművészet egyik nagyon fontos életművének társkiállítása ez a tárlat – gyakorlatilag. A tézis szintézisében gondolkodva viszont: művészeti életünk, többféle nézőpontból is megfejtetlen-megfejthetetlen, „metszetlemezeinek” sokrétű gyűjteménye.
(Műcsarnok, 2006. VI. 16–VII. 16.)
Munkáik szinte körülölelték a mester festményeit az oldalsó teremsorokban és az apszis impozáns küllemű falain, így Kokas Ignác flóra- és fauna-színekkel áradó festészete, ha úgy tetszik mint gerincvonal kötötte össze a kortárs magyar művészet ezerszínű, alkalmi felvonultatását. Kokas összetett művészi életútjának ilyetén bemutatása jóval több, mint kurátori ötlet, valójában örvendetes művészettörténeti tett, hiszen eddig kizárólag az ún. művészanekdotákból és a legendáriumokból kaphattunk képet a mester oly kivételes, „felsőfokú” művészetpedagógiájáról, művészettanításának momentumairól – a „mi” 20. századunkban. A kokasi pálya, mely a bolygók furcsa állásának, de leginkább az 1945 utáni képzőművészet társadalmi-történelmi meghatározottságainak ok-okozat rendszerében lett Kokas Ignác önmegvalósító, önérvényesítő művészi életútja, egy valamitől bizonyosan más mint kortársaié. Az autentikus forrást, a mester önvallomását idézve :
„1973-tól 1986-ig alakrajzot és festést tanítottam a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Igen hosszú vívódás után mertem erre a feladatra vállalkozni. Döntésemet a felelősség nagysága és a kishitűségem nehezítette meg. Amikor átléptem a főiskola kapuján – a sok bizonytalanságtól kicsit imbolyogva –, két dolgomban azonban biztos voltam. Először is nem leszek professzor, aki kérlelhetetlen recepteket diktál. Másodszor szabadságot adok az ifjúságnak, mert ha nem szívük szerint rajzolnak és festenek, akkor mi vezérli őket? (…) Idekívánkozik az a mondandóm is, hogy birtokában voltam annak az adománynak, melynek segítségével hamar felismertem a tanítványokban szunnyadó lehetőségeket. (…) De sok mindent kéne még elmondani! Én minden nap reggel nyolc órától este nyolcig megtalálható voltam a tanári szobámban, amit műteremként is használtam. Itt festettem magam is, ha engedtek. Mert bizony sűrűn kopogtak az ajtómon (…) És ahogy teltek az évek, egyre többen kopogtak. Nem csak az én növendékeim, de szinte az egész országból jöttek fiatalok. Jöttek, akik felvételizni akartak, de azok is, akiket nem vettek fel a főiskolára: Most hogyan tovább mester? Így lettem én sokaknak Atyja, mert bíztak bennem. Valamit mindig kaptak tőlem.”
Ádám Zoltán, Barabás Márton, Bernát András, Böröcz András, Bullás József, Fehér László, Gábor Áron, Hermann Zoltán, El Kazovszkij Kicsiny Balázs, Mazzag István, Nemes Csaba, Ősz Gábor, Révész László László, Roskó Gábor, Szépfalvi Ágnes, Szotyory László, Szűcs Attila, Várady Róbert, Záborszky Gábor. A tanítványok, akiknek szakmai önéletrajzában nem pusztán statisztikai adat a mester megnevezése. A formalitás tartalmi-stílusbeli kérdésekben sem irányadó, sőt abban nem mérvadó leginkább. A tanítványok önmagukat adják ezen a kiállításon (is), s az „epigonképzőktől” való elhatárolódás még mellékmondatként sem merül fel. S, hogy ez így lehet arról a mester tehet, nemcsak vallomása alapján, hanem a tanítványok kézzelfogható „statement”-je alapján is. Kokas valóban nem „alakította a professzort”, viszont példát statuált konok szívóssággal. Találd meg saját arcodat! – csupán ennyi volt az instruáció, s úgy tűnik bevált. Meg az, ahogyan Kokas a maga dolgos-munkás valójában létező személyes többértelműségében élt-létezett tanítványai körében: bármennyire kvantitásbeli megközelítésnek tűnik is, a legtermékenyebb kortárs művészcsapat állította ki műveit most a Műcsarnokban, ott, ahol a kortárs magyar képzőművészet reprezentálására adatott a tér és az idő. Mesteremberi szorgalom – avíttas kifejezés lenne? Kétségtelen a mester-tanítvány felállás romantikus képlete ma már archaikussá vált, műhelyekből workshopok alakultak, a mester kreditszerző kurzusokat tart, „organikus táptalaj” helyett „tanuszodákat” kínálnak manapság. A művészképzés (talán utoljára) Kokasnál még kollektív, közösségi ügy lehetett (felejthetetlen karácsonyi bulikon a ma már „szakállas” tanítványok egymásnak adtak „kíméletlenül” őszinte, kritikus ajándékokat, hogy aztán végül a fél főiskola odacsoportosuljon, a „váli savanyú” művészkelléknél nélkülözhetetlenebb kíséretében életet, művészetet megünneplendő). S akik tantervileg vagy azon kívül hozzá jártak azok ma – e kiállítás tanúsága szerint is – „pályán vannak”, s meghatározói a kortárs magyar képzőművészetnek. A mester gondoskodott, figyelt tanítványaira. Tudta miért, átélhette a nemzetközi megmérettetés anomáliáit, amitől például Fehér Lászlónak és Kicsiny Balázsnak már nem kellett tartania (Velencei Biennále).
A Műcsarnokban – az Iránypontok címmel megnevezett kiállításon – láthattunk egészen friss munkákat és korabelieket, mármint Kokas-korabelieket, a főiskola ideje alatt készült képeket. Az óra járásával ellentétes irányban körüljárva a tisztelgők sorát az első teremben Hermann Zoltán és Fehér László festményeit vehettük számba. A jobb oldalsó falakon jellegzetes, meghökkentő méretre nagyított arcok premier plánban, az önarckép (egy üvegváza torzítottságára exponálva), az invalidus, és a filozófus. Hermann absztrakt elkent formákkal kísérletezik. A következő terem Bullásé és Szűcsé, s ezt azért írhatjuk, így mert tényleg uralják a teret. Az egyik koloritja az op artos esztétikánál kínál sokkal többet, a másik a narratív klasszicizmus sakkfeladványainál. Szervezett egység, ahol járunk. A következő etapnál adódik az alkalom, hogy kitérjünk Kokas hihetetlen nyitottságára és kockáztató liberalizmusára. A főiskolásokat akkoriban a fényképezés mediális mákonya vonta bűvkörébe, s elárulva a hadititkot, a mester nemcsak osztályozta Bernát és Révész fotografikus beszámolóit, maga ácsolta, építette fel tanítványainak a műterem sarkában a fotólabort. A csapatkapitány nem kötözködött a médiummal, a hiteles mondandó érdekelte. Így távolságtartásában sem esik messze Kicsiny Balázs és Ősz Gábor sötétkamrája, camera obscura-ja, összességében metafizikus performansza az akadémiai múlttól. A Műcsarnok festőien szép apszisos zárópontjának és a két ehhez csatlakozó teremszárnynak sajátja viszont az abszolút festőiség lett, Záborszky „puha” ikonjai, Mazzag harsány tájképei, Ádám etnografikus fantáziaképei, El Kazovszkij drámai mélységei, Szotyori regényes tájképei, Szépfalvi billkilles zsánerei, Nemes laza kapreáljai váratlan és édesbús élményforrásnak minősülnek. A bal oldalsó teremsorok mentén araszolunk, itt Várady és Bernát festményei fogadnak, a figurális és absztrakt párosításának jegyében, s az utóbbihoz címzett műegyüttes bizony a festészet árkádiai lehetőségeit kínálja számunkra. A következő terem Barabás és Gábor terme megint csak a tűz és a víz jótékony párosítása, mindketten mi lényegük, annak a javát adják. Az utolsó menetben Révész képeit láthatjuk a félmúltból, Böröcz ceruzaplasztikáit, rajzait, Szent Sebestyén faszobrát és emlékmű-emlékhelyét (a bevagonírozottak emlékére) a közelmúltból, Roskó méretes vásznait a főiskolás múltból.
A 20. századi magyar képzőművészet egyik nagyon fontos életművének társkiállítása ez a tárlat – gyakorlatilag. A tézis szintézisében gondolkodva viszont: művészeti életünk, többféle nézőpontból is megfejtetlen-megfejthetetlen, „metszetlemezeinek” sokrétű gyűjteménye.
(Műcsarnok, 2006. VI. 16–VII. 16.)
© Hudra Klára