Artportal.hu

Egy évvel ezelőtt Milan Knízák személye foglalkoztatta igen sokat a cseh napi- és szaksajtót (Műértő, 2005. január), tavasszal pedig a Prágai Biennále 2 körüli feszültségek adtak témát az újságíróknak. Két-három hónap elteltével mintha minden megváltozott volna, pedig megnyílt a biennále és október közepéig látogatható Milan Knízák brünni életműtárlata. A prágai Nemzeti Galéria első embere továbbra is előszeretettel nyilatkozik közéleti és világpolitikai eseményekről (londoni terrortámadás, a vélt terrorista meggyilkolása), az intézményt immár hatodik éve irányító és uraló művészdirektor vezetői gyakorlata is a régi. Mégis mivel magyarázható a cseh művészek és főképpen a műkritikusok többségének cinkos hallgatása? Talán Knízák legmegátalkodottabb bírálójának, a képzőművész Jirí Davidnak lesz igaza, aki szerint az érintettek többsége abban bízik, hogy mint a kommunizmus, úgy a Knízák-korszak sem tart örökké, s ha lezárul, a győztesek oldalára állnak majd. Jelzés értékű, hogy a kritikusok és szakírók közül a bírálatokat elsősorban a külföldön élő cseh műtörténészek fogalmazzák meg, így például a Németországban tevékenykedő Noemi Smolik. A hazaiak egy része kivonult e vitából, sőt egyesek távoztak az országból, a többiek pedig óvatoskodnak, nehogy személyt és érdekeket sértsenek. Ezzel a passzív magatartással -- s ahogy Jirí David fogalmaz: az elemi szakmai szolidaritás hiányával --, valamint a sorozatos kollaborálással azonban nem gyorsítják meg a vég közeledtét, sőt legitimálják a XIX. és XX. századi cseh művészettörténet-írás knízáki értelmezését és felülírását, a kortárs és a jelenkori művészet közötti határ légiesítését, valamint a nemzetközi intézmények iránt megnyilvánuló prágai arroganciát. Ennek újabb fejezete, hogy Párizs, Hamburg és München után most a New York-i kollégák tapasztalhatták meg a Knízákkal való együttműködés ürömmel vegyes voltát: a csehországi gótikus művészet tárlatának a tengerentúliak által összeállított műtárgylistáját sem teljesítették hiány nélkül, visszatartottak bizonyos tárgyakat. Legalább ennyire zavaró tényező a Nemzeti Galéria állandó kiállításainak szemlélete, amely nemcsak a németek, az osztrákok és a zsidók cseh kisajátításában jár élen, hanem a hazai művészetre érvényesített kontraszelekcióban is. De ez az irányvonal nem meglepő. Ha áttekintjük a galéria kortárs művészeti tevékenységét, rájöhetünk, hogy a Modern és Kortárs Művészeti Gyűjteményt is jegyző intézmény sikeresen semlegesíti a kortárs képzőművészetet. A 2003-ban megrendezett Prágai Biennále 1 és az idén első ízben megtartott International Biennale of Contemporary Art (IBCA) csak kivételnek tekinthető a jobb napokat is megélt Veletrzní palácban. Knízák inkább a cseh képzőművészet közelmúltjából emel be outsidereket a XX. századi cseh műtörténeti kánonba, mint legutóbb Vladimír V. Modry esetében is, akinek fél évig (!) tartó életműtárlatát a Valdstejn-lovardában rendezte meg. Közben az 1960-as nagy generáció tagjai az intézmény falain kívül kénytelenek nemzetközileg is jegyzett életmű-kiállításaikat megrendezni. A kortárs és jelenkori kategóriák tudatos átfedésének, illetve a szelektív és elfogult művészetszemlélet megnyilvánulásának legjobb példája az idei IBCA Without a Reason -- Czech Picture Today (Ok nélkül -- A cseh kép ma) című kiállítása volt, amelyet maga a főigazgató Knízák rendezett. A jelenkori cseh festészetet felvonultató Knízák-kiállítás rangos nemzetközi mezőnyben jelent meg. A cím átfogó ismeretekre építő tárlatot ígért, ami esélyt adott Knízáknak arra, hogy cáfolja azokat a vádakat, hogy nem tűri meg a cseh művészet fiatal tehetségeit, korosztályának jeles művészszemélyiségeit, de az 1970-es és 1980-as generáció meghatározó alkotóit sem. Elszalasztotta ezt a lehetőséget, sőt bizonyította prekoncepcióját és rosszindulatát, amikor a nemzetközi szakma elé tudatosan torz „összképet” helyezett. A nemzetközi anyaggal kontextualizálható kortárs cseh alkotók és műveik helyett az IBCA teljesen ismeretlen, eddig eredmények nélküli egykori vagy mostani Knízák-növendékek seregszemléjévé vált az említett szekcióban. Az idősebb generációból sem Malich, sem Simotova nem jelenhetett meg, csak az ismeretlen -- a kurátor szerint a műtörténet által eddig méltatlanul mellőzött -- Pavel Brázda és Ivan Sobotka, míg a hatvanasok közé csak Jirí Sopko, valamint az ugyancsak ismeretlen naivista Rudolf Durka nyert bebocsátást. A vérveszteség azonos a két következő évtized esetében is, hiszen az 1970-ben pályakezdők generációját csak Michael Rittstein, az egy évtizeddel később indulókét csak Vladimír Kokolia, Martin Mainer és Milan Peric képviselte -- s ez mindössze nyolc név a 49 kiállítóéból! A kilencedik ismert név Milan Knízáké, aki ismét -- ám ez esetben már a nagyvilág szeme láttára -- képtelen volt megítélni saját műtörténeti jelentőségét, s kurátorként büszkén állította ki saját művét, amelynek címe -- Life in Condom (2004) -- célzás és egyben elszólás is volt. A kérdés magától értetődő: milyen háttere van ennek a Knízák-védettségnek, meddig tarthat ez még a száztornyú Prágában?

©Hushegyi Gábor