Artportal.hu

Pár éve történt, hogy külföldi árverésen kortárs mű meghaladta az addig listavezető impresszionista festmények árait. A nemzetközi műkereskedelemben tapasztalható kortárs „boom” hazánkban is érezteti hatását, főleg a festmények forgalmazására szakosodott galériák kínálatában. A változás motorja nem pusztán a nemzetközi trendhez való igazodás, hanem a minőségi, klasszikus modern műalkotások piaci hiánya. Lassan nincs mihez nyúlni, hiszen a hazai műkereskedelem egy bő évtized alatt „felfalta” a nagybányai festészettől kezdve a magyar művészet szinte minden korszakát. Ha az elmúlt évek aukciós katalógusait átlapozzuk, egyértelműen megállapítható a színvonalas művek számának rohamos csökkenése. Már túl vagyunk jó néhány másodrangú művész munkásságának „sztárolásán”, néhány hamisítási botrányon, és egypár külföldről hazaérkezett műalkotás „felturbózásán”. Tagadhatatlan, a jövő a kortárs művészeté, de tán már a jelen is az. Ezt látszik bizonyítani az elmúlt év novemberében megrendezett budapesti Art Fair és a Virág Judit Galéria kortárs aukciója. Mindkettő jelzés értékű. Az Antik Enteriőr nemcsak nevében változott, de tartalmilag is máshova helyezte a hangsúlyt – a jelenkor művészetre. Virág Judit szintén elérkezettnek látta az időt arra, hogy hosszas előkészítés után megrendezze első, kortárs műalkotásokból álló árverését. Mindkét esemény jelzi, hogy a műkereskedelem mozgásban van. Most az előremenekülés tűnik kifizetőnek, hiszen az időben elfoglalt piaci pozíciók később gazdagon megtérülhetnek, főleg az aukciók területén. „A példaként, igazodási pontként szolgáló értékek az árveréseken alakulnak ki, tehát egy művészet „drágává tenni” elsősorban a nagy nyilvánosság előtt zajló aukciókon lehet. Köztudott: az árverés pszichológiai helyzet, vagyis az észérveken túl számos más, az adott szituációban születő tényező konstellációja határozza meg a kialakuló árat, így a kereskedőnek legalább annyira hatnia kell a körülményekre is, mint amennyire adatokkal kell alátámasztani az elvárt árakat. Ez pedig Magyarországon – ha elfogadjuk, ha aggályosnak tartjuk is – profi módon működik 1988-tól, a Műgyűjtők Galériája indulása óta, és még nagyobb sebességre kapcsolt Virág Judit és Kieselbach Tamás beadókért és vevőkért vívott versenyének kezdetétől.”[1] Inkább ne feszegessük, hogy az idézetben szereplő „körülményekre való hatás” mi mindent rejthet magában, de ne legyünk naivak: itt üzletről van szó, sok-sok tíz, vagy százmilliós forgalmú árverésekről és milliós nagyságrendű művekről. Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük: a holnap hazai műkereskedelmében a kortárs munkák meghatározó szerepet fognak játszani. Az árak emelkedni fognak és jó néhány művész alkotása az egekbe szökik. Ez történik a nemzetközi piacon, ez fog történni itthon is. Nálunk még kevés a kortársat vásárló gyűjtő és befektető, a műkereskedelemnek időre van szüksége, hogy meggyőzze a Szőnyit, Aba-Novákot, Munkácsyt vásároló ügyfeleit egy-egy kortárs alkotás művészi értékéről és forintban kifejezhető áráról. A feladat nem könnyű. Ugyanis visszafelé haladva a művészettörténetben nagyjából pontosan megmondható, mi értékes és mi nem. Az idő előszelektálja az értékeket, mert a rostán csak az marad fenn, ami újra és újra feltölthető különböző korok változó tartalmával. Lezárt életmű esetében megmondható, melyek a kiemelkedő alkotások és a művész egész munkássága áttekinthető, még a laikus érdeklődő számára is. A probléma a jelenben születő műalkotásokkal van, mert megkerülhetetlenül felveti a kérdést: mi számít művészetnek? Mivel ennek eldöntésére használható szempontok szubjektívek, a művészeti jelző gyakran konszenzusos megállapodás kérdése. A közönségnek sokáig biztos támpontot jelentett egy mű megítélésében, ha az alkotás múzeumban volt látható. A hely művészetté „emelt” mindent, ami a falakon belül található. A múzeumi „fogódzó” már nem működik kortárs alkotások többségében, hiszen a változások olyan gyorsan történnek, hogy sem a művészettörténet, sem a múzeumok nem képesek időben követni az eseményeket. De azért nem maradunk útmutató nélkül, az intézmény szerepét a marketing vette át. Azt mondják, hogy egy mai művész ismertségében és megítélésében a marketing jelentősebb szerepet játszik, mint maguk a művek. Galériások, kurátorok, kritikusok mind-mind azon munkálkodnak, hogy napjaink műalkotásai között megmondják nekünk: mi a művészet, és mi nem. Csak kevesen veszik a fáradságot, hogy elgondolkodjanak azon, amit látnak és önálló, gyakran a tömegekbe sulykolt véleménnyel ellentétes nézeteket fogalmazzanak meg. Az ilyen típusú befolyásolás nyilván a múltban sem volt ismeretlen, de „ipari” méreteket csak az utóbbi évtizedekben öltött. Napjaink egyik legfelkapottabb művésze, Damien Hirst igazán élvezi a sikert és a pénzt (vagyonát 400 millió dollárra becsülik), sőt lakatot sem tesz a szájára. Szemtelenül fricskázza azokat, akik milliókat költenek műveire. ”Andy Warholnak csak egy gyára volt, Damien Hirst angol művész hármat üzemeltet. Ahogy Warhol, Hirst sem szívesen készíti saját kezeivel műveit. Mint Warhol, ő is arra hivatkozik, hogy a régi mesterek legtöbb művét is tanítványaik, alkalmazottaik festették. Hirst gyáraiban – kettő London déli részén van, a harmadik Gloucestershire-ben – több mint száz munkás (hegesztők, lakatosok, művészeti főiskolások) dolgozik 9 angol font órabérért a mester művein. Híres spot (petty) festményeit – több tucatot adott el belőlük – is bérmunkásokkal festette, ő maga csak 4–5 színes pettyet festett, mielőtt beleunt volna a munkába. „Csak nem fogom ilyen hülyeségre pazarolni az időmet. Nem a kivitelezés tesz valamit művészetté, hanem a koncepció”, mondja Hirst, aki ritkán látogatja meg gyárait. Előfordul, hogy Hirst a koncepciót sem maga találja ki. A művész egykori barátja, John Le Kay New York-i művész például arról panaszkodik, hogy úgy érezte mintha gyomron vágták volna, amikor megpillantotta Hirst 100 millió dollárért elkelt, gyémántokkal borított platina koponyáját. A koponya nagyon hasonlított egy korábbi, saját munkájához, amit évekkel ezelőtt mutatott Hirst-nek. John Armleder svájci művész az 1970-es évek óta fest petty festményeket. Műtermének látogatói gyakran megjegyzik, hogy művei nagyon hasonlítanak Hirst munkáihoz. „A különbség csak annyi”, mondja Armleder, „hogy én már évtizedekkel Hirst előtt elkezdtem pettyeket festeni.” Hirst lerázza a plágium vádakat. Szerinte a művészek évszázadok óta kölcsönzik, koldulják, lopják egymástól az ideákat. Ő is ezt teszi, csak sokkal jobb ebben, mint bárki a világon. „A művészet annyit ér, amennyit fizetnek érte”, mondja. Hirst szigorúan bánik munkásaival. Egyik munkásának az volt a feladata, hogy a Hirst híres, sok millió dollárért eladott gyógyszerszekrényeibe kerülő pirulákat fényesítse. A munkást azért bocsátották el, mert a mester szerint nem voltak elég fényesek az általa polírozott pirulák. Egy másik, évekig pettyeket festő alkalmazott meséli, hogy amikor felmondtak neki, mert pettyeinek átmérője néha nem volt teljesen egyforma, kérte, hogy adják neki az egyik, általa festett petty festményt. Hirst azzal utasította vissza a kérést, hogy ha az illető petty festményt akar, csináljon otthon egyet magának. „Az egyetlen különbség a te és az én festményeim között az összeg, amit fizetnek értük.”[2] Az angol művész nyers őszintesége sokat elárul arról a világról, melyet a művészeti marketing teremtett meg, a szakma jórészének támogatásával. Hirst szélsőséges példája, természetesen nem jellemzi a kortárs piac egészét, de azért érdemes odafigyelni a jelenségre – a cseppben ott van a tenger. Főhet hát a feje a kortársat vásárló művészetkedvelőnek, hiszen nincs könnyű helyzetben. A klasszikus és a klasszikus modern alkotások árszínvonala, minősége, piaci pozíciója gondos utánajárással még valamelyest kontrolálható, de kortárs műalkotás esetében légüres térben mozog az érdeklődő. Vagy saját megérzéseire, ízlésére hagyatkozik, vagy az ún. szakmára hallgat, mindazokra, akik anyagilag érdekeltek a műkereskedelemben és jelentős befolyással bírnak arra nézve, hogy megmondják, mi a művészet. Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy ezek a szereplők tudatosan félre akarják vezetni a közönséget, de nem árt tisztában lenni az eltérő érdekekkel. Műalkotás vásárlásakor senki sem szeret veszíteni az üzleten. Egy új autó megvételekor mindenki tisztában van azzal, hogy amint kigördül a szalon ajtaján, azonnal elveszti a vételár kb. tíz százalékát. Egy festmény vásárlása esetén ez elfogadhatatlan bárki számára, pedig a művészet sem tuti anyagi befektetés. Az ár – függetlenül a műtárgy készítésének idejétől – ki van szolgáltatva a piacnak, a divatnak és számtalan más tényezőnek. Kortárs műveknél talán még jobban a „jövőbe kell látni”, ha valódi értékre vágyunk, akár anyagi, akár esztétikai értelemben. Némi támpontot nyújthat a jövő szempontjából, ha megvizsgáljuk a külföldi piacon történteket. „A legátfogóbb áttekintést a Taschen Verlag tavaly megjelent – s rögtön alapművé is vált – Collecting Contemporary című kötete nyújtja, amely a nemzetközi kortárs művészeti piac szerkezetét már főszereplőinek hét csoportba osztásával is felvázolja, súlypontjait pedig pusztán azáltal is kijelöli, hogy művészekkel, kritikusokkal, művészeti tanácsadókkal, aukciós szakértőkkel, múzeumigazgatókkal és kurátorokkal készült interjúk között legnagyobb számban galériásokkal és gyűjtőkkel folytatott beszélgetéseket közöl. Sokkal kritikusabban kezeli a témát Piroschka Dossi: Hype! Kunst und Geld című néhány hónapja megjelent könyve. A történelmi visszatekintés igényével veszi sorra a piac szegmenseit és szereplőit, valamint az ezeket befolyásoló tényezőket. Elemzése nyomán az árakat óriási túlzásnak s az árspirálban pörgő művészeket, kereskedőket és gyűjtőket a helyzetből profitálóknak, a múzeumokat pedig az egyenlőtlen feltételekkel folyó versenyben lemaradóknak, a hiányzó anyagiak következményeit elszenvedőknek tartja.”[3] Az optimista hangok mellett Dossi „árspirál” megjegyzése elgondolkodtató. A fák sem nőnek az égig, az irreális magasságokba kergetett kortárs művészek alkotásai is előbb-utóbb a helyükre kerülnek. A divat és az érdekképviseleti csoportok helyzete változó. Az idő múlása megrostálja a jelen sztárjait, és nemcsak a műveken fog „nyomot” hagyni, de a tulajdonosok pénztárcáján is. Az árak kialakításának sajátos metodikája van. „Egy adott festmény árát – a nemzetközi piachoz igazodva – úgy számolja ki a galériatulajdonos, hogy összeadja a kép hosszabbik és rövidebbik oldalának méretét, és az eredményt megszorozza egy, a technika, a kor és a művész referenciái által meghatározott faktorális szorzóval, vagy a két oldal szorzatát szorozza meg egy kisebb szorzóval. (…) Ez a fajta számítási mód természetesen nem szentírás, hanem az igazodást segítő alapszisztéma, amely leginkább azért bírálható, mert azt kommunikálja, hogy egy-egy művész életművén belül minden egyes művet egyformán kvalitásosnak és jelentősnek kell tekintenünk, ami nyilvánvalóan nem fedi a valóságot. A galériás ezért az ismertetett árkalkulációt alapként használva további tényezőket is érvényesít egy-egy konkrét műtárgy árának kialakításában. A legfontosabb ilyen tényező, hogy egy adott műtárgy a művész életművének melyik szakaszából származik. Minél régebbi az alkotás, a fent említett faktorális szorzó annál magasabb.” [4] Ha első olvasatra kissé meghökkentő a fenti kalkulációs szisztéma, az azért van, mert objektívan próbálja mérni a szubjektumot. A kör négyszögesítéséhez bevezeti a „faktorális szorzó” fogalmát, melyet „további tényezőkkel” korrigál. Egyszóval, a galériás olyan végeredményre jut, amilyenre akar. Az „igazodást segítő alapszisztéma” azt sugallja, hogy minél nagyobb egy festmény, annál többe kerül. Ez nyilvánvalóan igaz konyhapadló burkolásakor, de nem műalkotás esetében. Az utóbbinál nem a vásznat és a festéket kell megfizetni, hanem a művészi szellemiséget, melyet az alkotás hordoz. Ezt nem lehet négyzetcentiméterre mérni, annak ellenére, hogy egy hazai internetes portál erre buzdít bennünket. Tamáskodva fogadhatjuk azt a megállapítást is, hogy a művész életművének régebbi alkotásai értékesebbek, mint a korábbiak. Miért törvényszerű, hogy a húsz évesen készített művek jobbak, mint a negyven éves korban festett alkotások. Ha nem jobbak, miért drágábbak? Van Gogh korai képeiért többet fizetnek, mint az élete utolsó éveiben festett, méltán világhírű műveiért? Kötve hiszem. Persze, lehetne fordított példákat is találni, de egy a lényeg: a minőség. Valójában, ezt kell megfizetni. De lássunk valamivel konkrétabb példát kortárs művek árképzésére. „A következetes árazás tekintetében a piac által etalonnak tekintett Várfok Galériában a szorzó egy kezdő művész esetében 2000, egy idősebb elismert alkotó mai műve esetében akár 8000 is lehet. Tehát egy fiatal, még ismeretlen alkotó 50 x 70 centiméteres festményének az ára körülbelül 240 000forint + áfa, míg évtizedekkel idősebb, a legjobb referenciákkal rendelkező kollégájának ugyanilyen méretű, új munkája 960 000 + áfa, egy sikeres középkorú művésszé 600 000 + áfa. A szorzó emelkedése a művész szakmai sikerének függvénye.”[5] Ez így nagyon egyszerűnek hangzik, de számtalan problémát vet fel. A szakmában eltöltött időnek semmi köze nincs a tehetséghez. Egy ötven éve a pályán lévő közepes művész alkotásaiban miért kéne időarányosa megfizetni az illető kitartó ragaszkodását az ecsethez? A szakmai siker és a referenciák kérdésében sem árt óvatosnak lenni. Nagyon jól tudjuk, hogy a díjakat sem mindig azok kapják, akik megérdemlik. Miért pont a művészet területén lenne ez másként? Az életrajzokban felsorolt kiállítások helyszínei is beszédesek lehetnek. Egy szó, mint száz: ez az árképző rendszer számtalan sebből vérzik, porhintés, semmi más. A galeristának nagyszerű hivatkozási alap, melyet egyáltalán nem kell elfogadnunk. A művészet megítélése szubjektív, ennek megfelelően az árazása is az. A „faktorális szorzó” nem más, mint szubjektívitás. Ha bárki arra a megállapításra jutna, hogy le akarom beszélni a kortárs művek vásárlásáról, akkor nagyon téved. Tehetséges alkotók, nagyszerű művek mindig voltak, és lesznek. Kortárs műalkotások gyűjtése, vásárlása izgalmas dolog, és még befektetésre is alkalmas. De annak ellenére, hogy a piac még a felszálló ág elején tart, nem árt az óvatosság. Ne feledjük Hirst szavait: „A művészet annyit ér, amennyit fizetnek érte.” De holnap is ér annyit, amennyit ma fizettünk érte? [1] Gréczi Emőke: Amit behozunk, és amit kinn hagyunk, Műértő, különszám, 2007. december
[2] Najmányi László: Damien Hirst: Iskola: Az elveszett vágyak archeológiája, a végtelenen gondolkodva és a tudás keresése, Artportal, 2007. november 11.
[3] Pilinger Erzsébet: Tudatos döntések, vállalt vonzódások, Műértő, különszám, 2007. december
[4] Spengler Katalin: Mennyibe kerül a mai műtárgy?, Műértő, különszám, 2007. december
[5] u.a.

© Juhász Sándor