Artportal.hu

A világ legnagyobb Beuys-gyűjteménye igen romantikus körülmények között jött létre. Két fivér, Hans és Joseph van Grinten, akik az Alsó-Rajna melletti Kranenburg kastélyában éltek, és filozófiát és művészettudományt tanultak németországi egyetemeken, elhatározták, hogy Kandinszkij- és Paul Klee-műveket fognak gyűjteni. Az ötvenes években azonban nem volt elég pénzük arra, hogy az akkoriban már klasszikusnak számító munkákat megvásárolják, így tanácsot kértek egy festő barátjuktól: mi lenne az, amit érdemes lenne gyűjteniük? Az úgy vélekedett, hogy naivan gondolkodnak a műgyűjtésről, mert minden korszaknak megvan a maga Kandinszkija, így hát azt kell felfedezni és gyűjteni. Majd a figyelmükbe ajánlotta az akkor még teljesen ismeretlen Joseph Beuyst. Az első találkozás 1951-ben jött létre, amikor is a fivérek egy – az utcán kötött – adásvétel alkalmával két rajzhoz jutottak hozzá, melyekért darabonként húsz márkát fizettek. A következő üzletkötésre már maga Beuys kerített sort, amikor az egyenesen a számukra készített mappa árát tízmárkás részletekben kérte – tekintettel a fiatal gyűjtők anyagi helyzetére. A kezdeti felületes viszony barátsággá mélyült, és Beuys sok időt töltött a kranenburgi kastélyban. Kevesen tudják, de itt, a Grinten család istállójában rendezték meg az első Beuys-kiállításokat is: „Nagyon egyszerű anyagokat használt, és ezeket hozta szokatlan, döbbenetes összefüggésbe egymással. Egy meszelő, egy seprű, egy kefe vagy egy darab agyag, a filc és a zsír – az embernek alaposan végig kellett gondolnia, hogy miért ilyen módon fűzte össze a dolgokat. Beuysnál megtalálható volt az, ami a Rajna mentén felnőtt, vidéki emberek gondolkodásmódjában is benne van: olyan meditatív, átköltött minősége ez a gondolkodásnak, amelyik időt igényel, és sokan nem akartak ilyesmivel foglalkozni. Amikor a bátyám és én 1953-ban az első kiállítást a kastélyban megcsináltuk, éreztük, hogy ez biztosan hihetetlenül értékes. De Beuyst csak évekkel később értettük meg” – mondta Joseph Grinten egy rádióinterjúban. Szerinte a húsz éve elhunyt mester jelentősége abban áll, hogy felszabadította a művészeket minden rendszabály alól, amikor kimondta, hogy „minden ember művész”. Elképzelése hátterében az a meggyőződése rejlett, hogy mindenkinek lehetőséget kell adni arra, hogy megismerhesse önmagát és felmérhesse a képességeit. Ezért ellenezte Beuys a felvételi vizsgát a düsseldorfi akadémián 1972-ben. „Próbaévet akart, mert szerinte a diákoknak maguknak kell tisztába jönniük azzal, hogy vannak-e képességeik, és önmaguknak kell levonniuk a konzekvenciákat. De a mondat, hogy »minden ember művész«, tulajdonképpen az egész életre igaz. Beuys egyszer azt mondta nekünk: ha az ember krumplit hámoz, és azt tudatosan teszi, vagyis úgy dolgozik, mint egy szobrász, akkor az a krumpli egy plasztikai alkotás. (…) A mondat alapvetően mélyre ható filozófiai felismerés, amely abban az egyszerű formában fogalmazódott meg, mint amilyeneket Beuys mindig is előszeretettel használt. Olyan felismerés, amelynek vallási gyökerei is vannak. Az ember kreatív tehetségére célzott ezzel, amellyel teremtővé is válhat. (…) Beuys ezt állítja a tőkeelméletével is: az ember tulajdonképpeni tőkéje a saját tehetsége, az arra való tehetsége, hogy a világot befolyásolja és megváltoztassa.” A Grinten fivérek akkor jutottak hozzá egy 32 ezer darabos kollekcióhoz, amikor Beuysot 1961-ben kinevezték a düsseldorfi Művészeti Akadémia tanárává. A művész ekkor maga mögött akarta hagyni addigi életét: „Egy csomó dolgot itt kell hagynom, ami korlátoz és beszűkít, nem akarom ezeket magammal hurcolni. Teszek nektek egy ajánlatot: kitalálunk egy éves tarifát, és majd így fizettek.” Így is lett; a testvérek a pontos árat nem mondják meg, de tizenkét év alatt fizették ki az összeget. Ez a vásárlás az, amely a Grinten-gyűjteményt olyan érdekessé teszi: az akkor még ismeretlen Beuys ismeretlen művészete. (Forrás: WRD5 Morgenecho)

©K. Á.