Artportal.hu

Nehéz a végtelen bemutatásához szerencsétlenebb helyet elképzelni, mint a székesfehérvári Csók István Képtár. Az alsó szintjét egy széles, terpeszkedő lépcső uralja, mely miután komótosan visszafordul, keskeny lépcsőházzá szűkülve vezet a második szintre. Itt a valóban hatalmas, lovarda méretű csarnokot azonban egy paravánszerű tábla vágja ketté, mögötte Aba Novák az 1937-es párizsi világkiállításra festett pannója. Ebben az egykor jobb napokat megélt, mára jócskán lepusztult térben Végtelen kifutás címen három képzőművész, Faa Balázs, Olajos György és Türk Péter munkái láthatók. Ha a végtelen kifutáshoz nem is maradt túl sok hely, a kiállított művek mindenképp megérdemlik a figyelmet. Faa Balázs húzta a legrövidebbet. Aba Novák harsány pannójának szomszédsága aligha az elmélyedés ideális terepe. Pedig a falakon sorakozó printjei és a padlóra kiterített falapocskái nemcsak koncentrált figyelmet, de némi matematikai előképzettséget is igényelnének: mint a műveket kísérő rövid ismertetőből kiderül, azok az úgynevezett Penrose-fedéssel készültek. De ennél se több, se kevesebb. Habár tisztelem kortárs képzőművészeink rendkívül sokirányú érdeklődését, mégis azt gondolom, azért vagyunk egynéhányan, akiknek fogalmunk sincs arról, mi fán terem a Penrose-fedés. Akkor viszont nem ártana egy kicsit részletesebben is elmagyarázni, hiszen ennek hiányában a művek megértését legfeljebb valamiféle misztikus köd helyettesítheti. Kár, mert Faa Balázs kiállított művei nemcsak szórakozatók, de nála szó sincs természettudományos köntösbe öltöztetett blöffről. Egy matematikai probléma, a sík fedhetőségének játékos megoldása inspirálta műveit: Roger Penrose oxfordi matematikusnak 1974-ben sikerült találnia két olyan síkidomot -- egy konvex és egy konkáv rombuszt --, melyekkel a teljes, végtelen sík maradéktalanul lefedhetővé, csempézhetővé válik. Ez azonban némi leleményességet igényel, és nem véletlen, hogy Penrose nem mulasztotta el a találmányát logikai játékként is szabadalmaztatni. A Penrose-csempék rombuszai azután könnyen kis rajzokkal helyettesíthetők, csak arra kell ügyelnünk, hogy a vonalak a rombuszok széleinél találkozzanak. Voltaképp ezt teszi Faa Balázs a maga végletekig redukált eszközeivel. De hasonló módszert alkalmazott a zseniális holland grafikus, M. C. Escher is. Sajnálkozott is a Penrose-csempézést publikáló matematikus, Martin Gardner: „Milyen kár, hogy Escher meghalt, mielőtt megismerhette volna a Penrose-csempéket! Hogy dúskálhatott volna az általuk kínált lehetőségekben.” A végtelen egészen más természetű, személyesebb megközelítésmódját képviselik Olajos György nagyobbrészt a lépcsőfeljáróba száműzött grafikái. Míg Faa Balázs művei elvben kifelé, a végtelenbe terjeszkednek, addig Olajos György grafikái befelé építkeznek. Vékony vonalakkal szabdalja mind apróbb és apróbb részletekre a felületet, a vonalak kisebb mintákká szerveződő, végeláthatatlanul bonyolult szövedékét hozva létre. Habár Olajos György Maya című szitasorozatán a műveket méltató Beke László a hemidiagon arányát vélte felfedezni, a végtelen szálakból szőtt, érzékeny faktúrák számomra mégis inkább az önfeledt, teóriáktól mentes rajzolás örömét sugallják. A fal elé erősített, áttört falemez reliefjei mellett, az alsó szinten kapott helyet Türk Péter téglainstallációja. A mű alapötlete, hogy egy téglát a három eltérő méretű éle -- a hossza, a szélessége és a magassága -- mentén háromféleképen lehet lerakni. A téglának ezt a tulajdonságát kihasználva, akárcsak Faa Balázs a Penrose-csempékkel, úgy parkettázta Türk Péter is egyforma kéménytéglákkal a padló egy jókora területét. A hosszú évekig előkészített, előbb milliméterpapíron, majd számítógépen akkurátusan megrajzolt, nagyszabású munkának azonban most csak egy kicsinyített változata épülhetett meg. Mégsem a tervezett és a kivitelezett mű méretbeli különbségével, eltérő léptékével van a gond. Hanem azzal, hogy Türk Péter a művét kifejezetten a Kiscelli Múzeumba szánta, annak a téglákkal borított, rusztikus templomtere ihlette. Téglával mérni a teret ott van értelme, a mű valódi helye is ott lenne. Bízzunk benne, hogy Türk Péter téglái hamarosan az eredeti helyükre kerülhetnek. Vonzóbb környezetben, a Városi Képtár kisgalériáján tekinthetők meg Gaál Tamás plasztikái. Talán a képzőművészet egyik területe sem annyira kiszolgáltatott, sehol sem annyira szorongató a pénzhiány, mint éppen a szobrászatban. Bár kisbronzok a régebbi korokban is készültek, a XX. században a kisplasztika egyfajta túlélési technikává, sokszor az alkotás egyedüli lehetséges módjává vált. A szobrászok lassan hozzászoktak a megváltozott körülményekhez, egyre kevesebb a torzóban maradt makettéletmű, a korábban mostohagyerekként kezelt kisplasztika pedig a művészi kísérletezés terepévé változott. Gaál Tamás Kádak című kisbronzai olyan absztrakt-geometrikus kompozíciók, melyek előzményei a múlt század tízes-húszas éveinek kubista és konstruktivista szobrai között lelhetők fel. Csakhogy míg ez utóbbiakat gyakran talált tárgyakból, hulladékokból barkácsolták össze, Gaál Tamás áttört vázszerkezetre állított, ovális alapú, íves és szögletes formákból egybekomponált plasztikái a legapróbb részletükben is mívesen kidolgozottak. Éppen a művek megcsináltsága, klasszikus reminiszcenciákat idéző patinázott felületük, koncentrált figyelemmel kimért stabil kompozíciójuk különbözteti meg őket a korai avantgárd hasonló konstrukcióitól. Így Gaál Tamás különleges szépségű, klasszikus nyugalmú kisplasztikái sajátos módon a korai modernizmus súlyos vasszerkezetek iránt érzett felhőtlen lelkesedését mentik át a mindebben mára jócskán csalódott korunkba. (Megtekinthető a Csók István Képtárban és a Városi Képtár -- Deák Gyűjteményben, június 27-ig.) (Kárpáti Zoltán)

Kárpáti Zoltán