partnereink
Kelemen Károly: Too beautiful/Bobótól Picassóig – portrék a XX.századból
I enjoy to do much beauty on my recent paintings, instead of damaging of the pix I used before. Beauty is red, yellow, pink, brown and black. Beauty is cheap, painting is expensive.
(Kb.: Amint ezelőtt rongáltam a képet/annak kockáit, most az okoz örömet, hogy minél több szépséget hozzak létre újabb festményeimen. A szépség vörös, sárga, rózsaszín, barna és fekete. A szépség olcsó, a festmény drága.)
Amint az idézet mutatja, Kelemen olyan művész, aki megkívánja a kommentárt, és olykor el is végzi ezt ő maga. Nem könnyű eset. Alapos intellektuális munkát várt el művei befogadóitól; a nála tapasztalható szövevényes jelentések a barokk dupla- vagy még többfedelű – ha úgy tetszik, intrikus – gondolkodással rokonítják. Sőt, gondolkodási mintái már inkább rokokók, hiszen dinamizmusukat kezdi felülmúlni gondtalan díszítettségük. Ha el sem képzeljük, miket követ ez a pszichedélikus művész-pantheon Kelemen életművében, itt, a Balassi Bálint utcában kiállítva, akkor is körmönfont tudálékossággal kell véghezvinnem ismertetését, és bármely képnél elidőzhetnék, az utóbbi harminc év mely munkáinak következetessége világlik föl újra és újra.
A művész sikeres megvalósítója a stílus nélküli művésznek, a muszáj-művésznek, mert tudja, hogy a művészet–intézmény így fogja kezelni személyének szándékos megnyilvánulásait. Bizonyos szempontból ezt fölfokozva azt is állíthatjuk: folytonosan törekszik az identitás nélküli ember eszméje megvalósításához.
E kortársművészeti pantheon ismét annyiban kelemeni, hogy magával e sorozatban is a világért sem foglalkozna; szakadatlanul tereli a témát más emberekre, róluk beszél, őket állítja középpontjaiba egy-egy műnek. Ez azonban csak a csillogó, harapnivalóan, birtoklásra sarkallóan művészi köntös. Egyrészről azért tévedés az értelmezésnél itt megállni, mert tévedni helyes is lehet. Másrészről úgy beszél Kelemen kizárólag másról, ahogyan őnála van a szó; harmadrészt pedig igazán arról van szó, ahogyan a kedves befogadó befogad, ahogyan örömmel felismer.
Ha az olvasó kedvében akarok járni, akkor az Architekt Kassak c. alkotás előtt állok meg először: mit is láthatunk itt? A képarchitekton avangárd proletárvörös alapon jelenik meg, számítógéppel reflieffé patinásított fotón, mely aktivista ízű betét ebbe a monokróm alapba. Teljesen világos máris, mi mindenről van itt szó: Kassák ikonná vált, mely ikon Kassák stílusban készült. Itt valóban fanyalognának a lejárt paradigmák egyre orthodoxabb képviselői: ez mitől Kelemen? Épp attól, hogy Kelemen megkötözte egyéniségének olyan funkcióit, mint ízlését, ítéletét, noha tudjuk, hogy a főtrend éppen ezek minél feszesebbre domborítása. A többi szereplő is, David Bowie-tól Kandinszkijig, Warholig egytől egyig nagyon is markánsnak elsimert egyéniségek, hát most alaposan megkapják, hogy mennyire milyenekre csinálták magukat. Ugyan épp Bowie azon ritka alakok egyike, akik úgy váltak ünnepeltté, hogy közben lényüket sikeresen megtartották egyfajta titok függönye mögött, és csak a kultúripar objektívje elé taszigálnak ki általuk mozgatott bábokat. A Bowie-ikon (Earth) image-inzertje egy jókora, káprázatos-fortyogó színjátszás előtt lebeg, de agya helyén a fotó kikopik, és ezt a kavargást engedi látni belsejeként.
Olykor a kép címe egy újabb csavar – elhallgatván a szuperhírességek neveit. Így Andy Warhol Holddá válik a Sun and Moon c. képen, és áhítozva gyűjti be az antik férfifej Napjának sugarait. A megfeleltetések, képi manipulációk a fönt említetteken túl intuitív szinteken mozognak, tehát Mondriaan fényképe nem redukálódik egy neoplasztikus síkká, és Klee arca sem lesz vidám vonalhálóvá.
Állítólag azért foglalkozik a művész a kanonizált zsenik képeivel, mert azok már olyannyira adottak a szem előtt, hogy jobban ismeri őket, mint barátait, sőt, ők az igazi barátai. Azonban szerintem hiba lenne őt a mintavevő- és mintabeépítő posztmodern játékosának tekinteni, mivel van az a gyanúm, hogy a posztmodern nem akar érteni, és csak azért jön elő akármilyen emlékkel, vagy élő képpel, hogy elközönségesítse, létjogosulatlanságát demonstrálja. Ezek a szavak ugyan állnának Kelemenre is, de itt jobban elbújt megfontolások figyelembe nem vételén gigantikusakat lehet botlani az értelmezésben.
Kezdjük a tisztánlátás üldözését ott, hogy nekem nagyon is úgy tűnik, Kelemen akarja érteni a képeket, és azt is, mi zajlik le a nézőben, mikor érteni akarja a képet. Így a radírfestményei sem egy destruktív gesztus bevált ismétlései; sokkal inkább azt utánozzák, ahogyan az egyéni képzelet írja fölül a képet – valószínűleg ezért olyan sajátosan tetszetős a radírvonások a későbbi képeken egyre önkényesebb tánca a fotórealista képeken. A szívósan, bosszantóan vissza-visszatérő bugyuta játékmackó sem biztos, hogy több magánál az értetlen posztmodern nézőnél, aki egyfolytában magát szeretné viszontlátni a műtörténet minden egyes kiemelkedőbb alkotásában. Kelemen így közönségesít...
Visszatérve a Me-mo-art galériába, itt nyoma sincs sem a súlyos festéknek, sem az idióta medve – Pygmalion és Narcissus nászának gyümölcse – szimbolizálta befogadásesztétikai gondolati terheltségnek. Nem azt állítom, hogy az a megfontolás mára érvénytelenné lett, sőt. Nem is a bennünket néző képek pislogást nem ismerő gombszem-párjai nyilvánítanak ki tudatosulatlan evidenciákat: a nézett kép nézi nézőjét. Egyedüli összekötő motívum a művész-pantheon és egyéb Kelemen-művek közt az összekötés akarása. Azért állítja ki a művész a milyenségük túlfokozásán átejtett portrékat, hogy ismerjük meg, illetve föl őket, ezen, realista indíttatású absztrakt felé lökött alakjukban. Mindezt merem állítani arról, aki nem sokkal ezelőtt első névváltoztatása apropóján Károly helyett Lánchíd (azaz Kettenbrücke) keresztnéven kötelezte magát minderre.
Memoart Galéria
2007. május 28. – 2007. szeptember 30.
(Kb.: Amint ezelőtt rongáltam a képet/annak kockáit, most az okoz örömet, hogy minél több szépséget hozzak létre újabb festményeimen. A szépség vörös, sárga, rózsaszín, barna és fekete. A szépség olcsó, a festmény drága.)
Amint az idézet mutatja, Kelemen olyan művész, aki megkívánja a kommentárt, és olykor el is végzi ezt ő maga. Nem könnyű eset. Alapos intellektuális munkát várt el művei befogadóitól; a nála tapasztalható szövevényes jelentések a barokk dupla- vagy még többfedelű – ha úgy tetszik, intrikus – gondolkodással rokonítják. Sőt, gondolkodási mintái már inkább rokokók, hiszen dinamizmusukat kezdi felülmúlni gondtalan díszítettségük. Ha el sem képzeljük, miket követ ez a pszichedélikus művész-pantheon Kelemen életművében, itt, a Balassi Bálint utcában kiállítva, akkor is körmönfont tudálékossággal kell véghezvinnem ismertetését, és bármely képnél elidőzhetnék, az utóbbi harminc év mely munkáinak következetessége világlik föl újra és újra.
A művész sikeres megvalósítója a stílus nélküli művésznek, a muszáj-művésznek, mert tudja, hogy a művészet–intézmény így fogja kezelni személyének szándékos megnyilvánulásait. Bizonyos szempontból ezt fölfokozva azt is állíthatjuk: folytonosan törekszik az identitás nélküli ember eszméje megvalósításához.
E kortársművészeti pantheon ismét annyiban kelemeni, hogy magával e sorozatban is a világért sem foglalkozna; szakadatlanul tereli a témát más emberekre, róluk beszél, őket állítja középpontjaiba egy-egy műnek. Ez azonban csak a csillogó, harapnivalóan, birtoklásra sarkallóan művészi köntös. Egyrészről azért tévedés az értelmezésnél itt megállni, mert tévedni helyes is lehet. Másrészről úgy beszél Kelemen kizárólag másról, ahogyan őnála van a szó; harmadrészt pedig igazán arról van szó, ahogyan a kedves befogadó befogad, ahogyan örömmel felismer.
Ha az olvasó kedvében akarok járni, akkor az Architekt Kassak c. alkotás előtt állok meg először: mit is láthatunk itt? A képarchitekton avangárd proletárvörös alapon jelenik meg, számítógéppel reflieffé patinásított fotón, mely aktivista ízű betét ebbe a monokróm alapba. Teljesen világos máris, mi mindenről van itt szó: Kassák ikonná vált, mely ikon Kassák stílusban készült. Itt valóban fanyalognának a lejárt paradigmák egyre orthodoxabb képviselői: ez mitől Kelemen? Épp attól, hogy Kelemen megkötözte egyéniségének olyan funkcióit, mint ízlését, ítéletét, noha tudjuk, hogy a főtrend éppen ezek minél feszesebbre domborítása. A többi szereplő is, David Bowie-tól Kandinszkijig, Warholig egytől egyig nagyon is markánsnak elsimert egyéniségek, hát most alaposan megkapják, hogy mennyire milyenekre csinálták magukat. Ugyan épp Bowie azon ritka alakok egyike, akik úgy váltak ünnepeltté, hogy közben lényüket sikeresen megtartották egyfajta titok függönye mögött, és csak a kultúripar objektívje elé taszigálnak ki általuk mozgatott bábokat. A Bowie-ikon (Earth) image-inzertje egy jókora, káprázatos-fortyogó színjátszás előtt lebeg, de agya helyén a fotó kikopik, és ezt a kavargást engedi látni belsejeként.
Olykor a kép címe egy újabb csavar – elhallgatván a szuperhírességek neveit. Így Andy Warhol Holddá válik a Sun and Moon c. képen, és áhítozva gyűjti be az antik férfifej Napjának sugarait. A megfeleltetések, képi manipulációk a fönt említetteken túl intuitív szinteken mozognak, tehát Mondriaan fényképe nem redukálódik egy neoplasztikus síkká, és Klee arca sem lesz vidám vonalhálóvá.
Állítólag azért foglalkozik a művész a kanonizált zsenik képeivel, mert azok már olyannyira adottak a szem előtt, hogy jobban ismeri őket, mint barátait, sőt, ők az igazi barátai. Azonban szerintem hiba lenne őt a mintavevő- és mintabeépítő posztmodern játékosának tekinteni, mivel van az a gyanúm, hogy a posztmodern nem akar érteni, és csak azért jön elő akármilyen emlékkel, vagy élő képpel, hogy elközönségesítse, létjogosulatlanságát demonstrálja. Ezek a szavak ugyan állnának Kelemenre is, de itt jobban elbújt megfontolások figyelembe nem vételén gigantikusakat lehet botlani az értelmezésben.
Kezdjük a tisztánlátás üldözését ott, hogy nekem nagyon is úgy tűnik, Kelemen akarja érteni a képeket, és azt is, mi zajlik le a nézőben, mikor érteni akarja a képet. Így a radírfestményei sem egy destruktív gesztus bevált ismétlései; sokkal inkább azt utánozzák, ahogyan az egyéni képzelet írja fölül a képet – valószínűleg ezért olyan sajátosan tetszetős a radírvonások a későbbi képeken egyre önkényesebb tánca a fotórealista képeken. A szívósan, bosszantóan vissza-visszatérő bugyuta játékmackó sem biztos, hogy több magánál az értetlen posztmodern nézőnél, aki egyfolytában magát szeretné viszontlátni a műtörténet minden egyes kiemelkedőbb alkotásában. Kelemen így közönségesít...
Visszatérve a Me-mo-art galériába, itt nyoma sincs sem a súlyos festéknek, sem az idióta medve – Pygmalion és Narcissus nászának gyümölcse – szimbolizálta befogadásesztétikai gondolati terheltségnek. Nem azt állítom, hogy az a megfontolás mára érvénytelenné lett, sőt. Nem is a bennünket néző képek pislogást nem ismerő gombszem-párjai nyilvánítanak ki tudatosulatlan evidenciákat: a nézett kép nézi nézőjét. Egyedüli összekötő motívum a művész-pantheon és egyéb Kelemen-művek közt az összekötés akarása. Azért állítja ki a művész a milyenségük túlfokozásán átejtett portrékat, hogy ismerjük meg, illetve föl őket, ezen, realista indíttatású absztrakt felé lökött alakjukban. Mindezt merem állítani arról, aki nem sokkal ezelőtt első névváltoztatása apropóján Károly helyett Lánchíd (azaz Kettenbrücke) keresztnéven kötelezte magát minderre.
Memoart Galéria
2007. május 28. – 2007. szeptember 30.
© Paksi Endre Lehel