partnereink
Keserü Katalin: Két országra szólóan – Tízéves az Élesdi Művésztelep
Az „élesdiek” ma már fogalom – mind ismertebb és egyre tartalmasabb – a fiatal, elsősorban a festészetben elhivatott művészek körében. Az Élesdi Művésztelep az idén Nagyváradon, a Partiumi Egyetem aulájában kiállítással ünnepelte 10. évfordulóját. Egyúttal, mint minden évben, záró kiállítást rendeztek az idei résztvevők abban a házban, ahol eddig dolgoztak.
2005-ben is ünnepeltek: akkor volt 10 éve, hogy a marosvásárhelyi Művészeti Líceumból egyszerre négy fiatalember (Bodoni Dombi Zsolt, Herman Levente, Incze Mózes, Szász Sándor), valamint a sepsiszentgyörgyi Kovács Lehel nyert felvételt a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. Noha különböző osztályokba kerültek, olyan dinamikus és egymásban bízó csapatot képeztek, mely egyrészt magához vonzott másokat is (köztük a következő évben felvett marosvásárhelyieket), másrészt amely képes volt megteremteni a közös munka feltételeit Élesden (Alesd, Románia), ahonnan Bodoni Dombi Zsolt származik.
A magyarországi művészettörténet lelkesen, de nehezen induló művésztelepi hagyományai szerint több helyszín után egy kertes, melléképülettel is rendelkező, volt családi házban rendezkedtek be a munkára. Szállásuk a helyi strand egykori kádfürdőjének fürdőszobáiban adódott, a lefolyók fölé állított emeletes vaságyakon illetve kiszélesített polcokon. A házban az idén utoljára dolgoztak fiatal művészek. Az önkormányzat ugyanis eladta a 19. század végi épületet, ahol a kert fáinak kiirtása már megkezdődött. Időközben azonban – jelentős állami és egyéni támogatással – felhúzták a jövő művésztelepének alapfalait a város feletti domb oldalában, ahonnan a messzi hegyekig ellátni. Mégis, az ünnep közepette, kétségesnek látszik ez a jövő: fogja-e tudni finanszírozni a folytatást a két évszázad szorgos munkájával kiépült kulturális intézményeit sorra visszafejlesztő mai Magyarország? Vagy tekintik-e még a helyi városvezetők a kultúrát, kulturális innovációt a jövő alapjának úgy, mint tették egykor a nagybányaiak, kecskemétiek, marosvásárhelyiek? Akik művésztelepet, múzeumot, művészeti iskolát alapítva biztosították városaik mobilitását, fejlődését a 20. század elején? (Mint az „élesdiek” példája bizonyítja, két országra szólóan is s máig versenyképes az a marosvásárhelyi művészeti iskola!) Egy gyönyörű természeti környezetben, a Rézhegység és a Királyerdő közt folyó Sebes-Körös partjánál épült, ám átmenő forgalmú városnak kialakítható-e az utazókat megállásra késztető természeti-kulturális projektje, valóságos természeti források sokaságára és a művésztelep múltjára hivatkozva? A környező forrásokhoz, barlangokhoz, patakokhoz és vizekhez Élesdről vezető utak összefogásával és a művésztelepi alapítvány műtárgyainak állandó kiállításával, sőt, árusításával, a művésztelep működtetésével talán sikerülhet.
A művésztelepen ugyanis - éppen a természet témakörében - különleges értékek születtek. Jóllehet a vissza-visszatérő tagok – egy-két korábbi, svéd vendég kivételével – mind magyarok, és jelentős részük romániai magyar (a fent említetteken kívül Balázs Imre Barna, Konecsny Emőke), a kortárs nemzetközi művészet kisebbségi témájával, azaz a kisebbség fogalmának művészi-társadalmi dekonstrukciójával nem foglalkoznak. Ugyancsak nem kapcsolhatók műveik ahhoz a lepusztult és tárgyias valóság-képhez, ami a mai Közép-Kelet-Európáról kialakult, jóllehet művészetük ábrázoló típusúnak látszhat. Egyéni problematikájuk mellett a Gyalui-havasok és a Bihari-hegység Alföld felé terjedő nyúlványai bizonyosan szerepet játszanak képi világuk alakulásában, amit folytonos, a világ (a természet) festői és a festészet megértésére vonatkozó, az anyagokkal, technikával, hagyományokkal és újításokkal folytatott szenvedélyes kísérletezés jellemez, valamint a kép – egyfelől a spiritualitásig, másfelől a horrorisztikus látomásig terjedő - típusainak újrafogalmazása, felfedezése.
A spirituális képnek a 19. század végéig visszavezető hagyománya van a magyar festészetben, míg a rémlátomásokat megfogalmazó, igaz, inkább a civilizáció haláláról és a természet ember iránti közönyéről, s nem szubjektív érzelmekről szóló művészet kortársi. E két időszak közt az élesdiek a neo-avantgárdon (de már az új festőiségen, az elsősorban populáris emblematizmuson és posztkonceptualizmuson) is nevelkedtek. Mindezeken átnyúlva a széles értelemben vett figuratív kép hagyományát elevenítik fel. Ennek ábrázoló - természetet utánzó volta helyett azonban, de erre mégis támaszkodva a képszerűség és képlátás új útjait keresik. A kép képzeleti-látomásos karakterét teremtik újjá, egyúttal bevezetve a nézőt a kép, a látás születésébe, folyamatába. Természethűnek tűnő figurativitás és látomásos jelleg kettősségét az alkímiai anyagok használata vagy ehhez hasonló eljárások, máskor pszichedelikusnak is mondható festői megoldások olvasztják egybe. Az utóbbi vonás az egyike azoknak, melyek megkülönböztetik az élesdiek művészetét például a Sensaria csoport figurativitásától, jóllehet a két társaságnak azonos tagjai is vannak, s a tájkép elsőbbsége tér el az élesdiek tágabb körét jelentő MAMÜ mágikusnak mondható emblematizmusától.
Ezek az általános vonások egyénenként különböző módokon jelennek meg képeiken.
Szívet véresre markoló kéz horrorisztikus látomása-valósága az egyik képen (Bodoni Zsolt), s a szívet mint a szeretet emblémáját a teremtett világ spirituális lényegeként felmutató táj a másikon (Horváth Krisztián). A szív emblematikus jelentőségű a társaság történetében. Kétféle megjelenése azonos gyökerű: a populáris kultúrából ered. Mégis: Bodoni Zsolt festéket felvivő és kitörlő, intenzív gesztusai ördögűzőek (vagy idézők?), míg a művészet, a szellem, az érzelem éteri tisztaságát jeleníti meg Horváth Krisztián, az egykor a keleti Kárpátokban is festő Mednyánszky László égbe nyúló havasait is megidézve. Ő a megfelelő festékanyag megtalálásának alkímiai útjait követi, míg Kovács Lehel a plein-air tájképek festői eszközeit munkálja ki újra, s másképpen. Színes, a festékrétegen átfénylő alapozása, a kép felülről lefelé építése fordított, égből nyíló perspektívát szül kicsi festményein. Joseph Albers geometrikus képi struktúráját „használja” alapként (tájként) Halmi-Horváth, ám e felszínre a kultúra rejtett múltját titokzatos jelekként hozza fel, földmélyi dimenziót adva a képnek. Felületeinek gondos, kétféle megmunkálásával kétféle képfogalom válik eggyé: a képformához igazodó felszíni forma- és színstruktúra valamint a véletlen- és anyagszerű elemek valósága. Fordított kettősség Kaszás Réka képeié: távolba vesző tájai a képek alaprétegei, s a rájuk-beléjük helyezett, színes, geometrikus, perspektivikus formák az ún. kulturális táj abszurditásait rögzítik. Hegyek, vizek és az ég nagy, romantikus tájképekről ismert egységét intenzív gesztusokkal alakítja kozmikus látomássá Szász Sándor, komor, alig felsejlő, pszichedelikus színeivel. A tájkép – vagy a tájszerű kép, a képtáj – ezen összetett változatait árnyalják Kucsora Márta álomszerű, minimalista tájai, Balázs Imre Barna telített felületei, Juhász Dorka kiszámított és véletlenszerű, absztrakt képi eseményeket gazdag, szubjektív, érzelmi alapú kolorittal megjelenítő festményei. Az absztrakt mellett az ornamentális rend is alapja a képtájnak. Hatházi László festményein a növényi motívumok rücskös üveggel vagy műanyaggal történő elhomályosítága akár a látás viszonylagos voltára is utalhat, míg Bugovits Anikó japános-virágos mintatervein a majd mindenkinél élő tereket létesítő gesztusok rendezett formákat hoznak létre.
Az emblémák és tájak mellett (és benne) figurák is életre kelnek, mégpedig ugyancsak képszerű módokon. Incze Mózes festményein az alakok nonfiguratív, festői formákból bontakoznak ki. Figuratív és nonfiguratív elemek szerves és dinamikus egysége a kép öntörvényű világát és a formafelismerő látást, a tudhatót és a nem tudhatót kapcsolja össze. A képet a festői képzelet és mozdulat materializációjaként határozza meg. Gesztusai, archaikus színvilága és változatosan megmunkált felületei egy-egy mozdulat-pillanatot ragadnak meg, a képzeleti kép álomszerűsége szerint, akár a Freud-elemezte Wilhelm Jensen pompeji novellájának hőse Gradiva léptét. Nyilvánvaló: ebben az új figurativitásban – ismert kortársaiétól eltérően – nem a figura alkotja a képi kánont. Amint Bodoni Zsolt „sokkoló portréin” : óriásira nagyított, az emberi arc belsejéből kitüremleni látszó arcrészleteken sem.
E képek fizikalitása erős: mintha látomásból vagy belülről teremtenék meg a külső formát, akár húsról (testről), akár a földről, az élő tájról van szó. Ám éppen ez a kép – s a képek állítása szerint a világ - valósága. Ha nem láttam volna egy Élesdhez közeli barlang fejünk felett mérhetetlen súlyával lebegő mennyezetét, el nem képzelhetném egy-egy Szász-kép világból kiszakadt fennsíkjának realitását.
A természet (azaz világunk) összetett látása: a belülről, felülről és mélyről szemlélt és alakított felszín, a látható vagy tisztán sosem látható és a láthatóvá válás egymásbakapcsolásában rejlik az élesdi csoport eredetisége. Hogy ez közös vonásuk tud lenni, abban meghatározó szerepű a közös munka: az együttdolgozás, a beszélgetések a képek előtt. Következésképpen gondolataik át- meg átszövik egymás munkáit, fő – olykor metaforikus – szerepet adva az Élesdet (az életet) körülvevő tájnak. Habár különféleképpen viszonyulnak hozzá. Kovács Lehel aprólékos gonddal rakja naponta zacskóba festőkészletét, hogy a szabadba induljon dolgozni. Galambos Éva előző generációk által már kipróbált szobrászeszközeivel a fából, erezetéből, színárnyalataiból bontja ki érzékeny testjeit. A művészi falvédőiről elhíresült Pittmann Zsófi el sem hagyja minimális, otthonná varázsolt munkaterét, ahol a populáris kultúra apró díszítményeit kombinálja össze.
Különböznek, ellentmondanak egymásnak, s mégis egymásra utalnak a képek, az alkotók. Összefüggésük lényege: a megejtő, sejtető látvány ellenére nem látványfestészet ez, hanem megismerés. Emberi-földi dimenzióink égiekkel és föld- vagy lélekmélyiekkel való képi egybefoglalásának kísérlete zajlik a közös műhelyekben. A képiség útjainak megtalálása a döntő az alkotófolyamatban.
Reméljük, művészeti intézményeink bizonytalan sorsa ellenére 2007 januárjában a 10 éves élesdi művésztelep bemutatkozhat az Ernst Múzeumban.
2005-ben is ünnepeltek: akkor volt 10 éve, hogy a marosvásárhelyi Művészeti Líceumból egyszerre négy fiatalember (Bodoni Dombi Zsolt, Herman Levente, Incze Mózes, Szász Sándor), valamint a sepsiszentgyörgyi Kovács Lehel nyert felvételt a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. Noha különböző osztályokba kerültek, olyan dinamikus és egymásban bízó csapatot képeztek, mely egyrészt magához vonzott másokat is (köztük a következő évben felvett marosvásárhelyieket), másrészt amely képes volt megteremteni a közös munka feltételeit Élesden (Alesd, Románia), ahonnan Bodoni Dombi Zsolt származik.
A magyarországi művészettörténet lelkesen, de nehezen induló művésztelepi hagyományai szerint több helyszín után egy kertes, melléképülettel is rendelkező, volt családi házban rendezkedtek be a munkára. Szállásuk a helyi strand egykori kádfürdőjének fürdőszobáiban adódott, a lefolyók fölé állított emeletes vaságyakon illetve kiszélesített polcokon. A házban az idén utoljára dolgoztak fiatal művészek. Az önkormányzat ugyanis eladta a 19. század végi épületet, ahol a kert fáinak kiirtása már megkezdődött. Időközben azonban – jelentős állami és egyéni támogatással – felhúzták a jövő művésztelepének alapfalait a város feletti domb oldalában, ahonnan a messzi hegyekig ellátni. Mégis, az ünnep közepette, kétségesnek látszik ez a jövő: fogja-e tudni finanszírozni a folytatást a két évszázad szorgos munkájával kiépült kulturális intézményeit sorra visszafejlesztő mai Magyarország? Vagy tekintik-e még a helyi városvezetők a kultúrát, kulturális innovációt a jövő alapjának úgy, mint tették egykor a nagybányaiak, kecskemétiek, marosvásárhelyiek? Akik művésztelepet, múzeumot, művészeti iskolát alapítva biztosították városaik mobilitását, fejlődését a 20. század elején? (Mint az „élesdiek” példája bizonyítja, két országra szólóan is s máig versenyképes az a marosvásárhelyi művészeti iskola!) Egy gyönyörű természeti környezetben, a Rézhegység és a Királyerdő közt folyó Sebes-Körös partjánál épült, ám átmenő forgalmú városnak kialakítható-e az utazókat megállásra késztető természeti-kulturális projektje, valóságos természeti források sokaságára és a művésztelep múltjára hivatkozva? A környező forrásokhoz, barlangokhoz, patakokhoz és vizekhez Élesdről vezető utak összefogásával és a művésztelepi alapítvány műtárgyainak állandó kiállításával, sőt, árusításával, a művésztelep működtetésével talán sikerülhet.
A művésztelepen ugyanis - éppen a természet témakörében - különleges értékek születtek. Jóllehet a vissza-visszatérő tagok – egy-két korábbi, svéd vendég kivételével – mind magyarok, és jelentős részük romániai magyar (a fent említetteken kívül Balázs Imre Barna, Konecsny Emőke), a kortárs nemzetközi művészet kisebbségi témájával, azaz a kisebbség fogalmának művészi-társadalmi dekonstrukciójával nem foglalkoznak. Ugyancsak nem kapcsolhatók műveik ahhoz a lepusztult és tárgyias valóság-képhez, ami a mai Közép-Kelet-Európáról kialakult, jóllehet művészetük ábrázoló típusúnak látszhat. Egyéni problematikájuk mellett a Gyalui-havasok és a Bihari-hegység Alföld felé terjedő nyúlványai bizonyosan szerepet játszanak képi világuk alakulásában, amit folytonos, a világ (a természet) festői és a festészet megértésére vonatkozó, az anyagokkal, technikával, hagyományokkal és újításokkal folytatott szenvedélyes kísérletezés jellemez, valamint a kép – egyfelől a spiritualitásig, másfelől a horrorisztikus látomásig terjedő - típusainak újrafogalmazása, felfedezése.
A spirituális képnek a 19. század végéig visszavezető hagyománya van a magyar festészetben, míg a rémlátomásokat megfogalmazó, igaz, inkább a civilizáció haláláról és a természet ember iránti közönyéről, s nem szubjektív érzelmekről szóló művészet kortársi. E két időszak közt az élesdiek a neo-avantgárdon (de már az új festőiségen, az elsősorban populáris emblematizmuson és posztkonceptualizmuson) is nevelkedtek. Mindezeken átnyúlva a széles értelemben vett figuratív kép hagyományát elevenítik fel. Ennek ábrázoló - természetet utánzó volta helyett azonban, de erre mégis támaszkodva a képszerűség és képlátás új útjait keresik. A kép képzeleti-látomásos karakterét teremtik újjá, egyúttal bevezetve a nézőt a kép, a látás születésébe, folyamatába. Természethűnek tűnő figurativitás és látomásos jelleg kettősségét az alkímiai anyagok használata vagy ehhez hasonló eljárások, máskor pszichedelikusnak is mondható festői megoldások olvasztják egybe. Az utóbbi vonás az egyike azoknak, melyek megkülönböztetik az élesdiek művészetét például a Sensaria csoport figurativitásától, jóllehet a két társaságnak azonos tagjai is vannak, s a tájkép elsőbbsége tér el az élesdiek tágabb körét jelentő MAMÜ mágikusnak mondható emblematizmusától.
Ezek az általános vonások egyénenként különböző módokon jelennek meg képeiken.
Szívet véresre markoló kéz horrorisztikus látomása-valósága az egyik képen (Bodoni Zsolt), s a szívet mint a szeretet emblémáját a teremtett világ spirituális lényegeként felmutató táj a másikon (Horváth Krisztián). A szív emblematikus jelentőségű a társaság történetében. Kétféle megjelenése azonos gyökerű: a populáris kultúrából ered. Mégis: Bodoni Zsolt festéket felvivő és kitörlő, intenzív gesztusai ördögűzőek (vagy idézők?), míg a művészet, a szellem, az érzelem éteri tisztaságát jeleníti meg Horváth Krisztián, az egykor a keleti Kárpátokban is festő Mednyánszky László égbe nyúló havasait is megidézve. Ő a megfelelő festékanyag megtalálásának alkímiai útjait követi, míg Kovács Lehel a plein-air tájképek festői eszközeit munkálja ki újra, s másképpen. Színes, a festékrétegen átfénylő alapozása, a kép felülről lefelé építése fordított, égből nyíló perspektívát szül kicsi festményein. Joseph Albers geometrikus képi struktúráját „használja” alapként (tájként) Halmi-Horváth, ám e felszínre a kultúra rejtett múltját titokzatos jelekként hozza fel, földmélyi dimenziót adva a képnek. Felületeinek gondos, kétféle megmunkálásával kétféle képfogalom válik eggyé: a képformához igazodó felszíni forma- és színstruktúra valamint a véletlen- és anyagszerű elemek valósága. Fordított kettősség Kaszás Réka képeié: távolba vesző tájai a képek alaprétegei, s a rájuk-beléjük helyezett, színes, geometrikus, perspektivikus formák az ún. kulturális táj abszurditásait rögzítik. Hegyek, vizek és az ég nagy, romantikus tájképekről ismert egységét intenzív gesztusokkal alakítja kozmikus látomássá Szász Sándor, komor, alig felsejlő, pszichedelikus színeivel. A tájkép – vagy a tájszerű kép, a képtáj – ezen összetett változatait árnyalják Kucsora Márta álomszerű, minimalista tájai, Balázs Imre Barna telített felületei, Juhász Dorka kiszámított és véletlenszerű, absztrakt képi eseményeket gazdag, szubjektív, érzelmi alapú kolorittal megjelenítő festményei. Az absztrakt mellett az ornamentális rend is alapja a képtájnak. Hatházi László festményein a növényi motívumok rücskös üveggel vagy műanyaggal történő elhomályosítága akár a látás viszonylagos voltára is utalhat, míg Bugovits Anikó japános-virágos mintatervein a majd mindenkinél élő tereket létesítő gesztusok rendezett formákat hoznak létre.
Az emblémák és tájak mellett (és benne) figurák is életre kelnek, mégpedig ugyancsak képszerű módokon. Incze Mózes festményein az alakok nonfiguratív, festői formákból bontakoznak ki. Figuratív és nonfiguratív elemek szerves és dinamikus egysége a kép öntörvényű világát és a formafelismerő látást, a tudhatót és a nem tudhatót kapcsolja össze. A képet a festői képzelet és mozdulat materializációjaként határozza meg. Gesztusai, archaikus színvilága és változatosan megmunkált felületei egy-egy mozdulat-pillanatot ragadnak meg, a képzeleti kép álomszerűsége szerint, akár a Freud-elemezte Wilhelm Jensen pompeji novellájának hőse Gradiva léptét. Nyilvánvaló: ebben az új figurativitásban – ismert kortársaiétól eltérően – nem a figura alkotja a képi kánont. Amint Bodoni Zsolt „sokkoló portréin” : óriásira nagyított, az emberi arc belsejéből kitüremleni látszó arcrészleteken sem.
E képek fizikalitása erős: mintha látomásból vagy belülről teremtenék meg a külső formát, akár húsról (testről), akár a földről, az élő tájról van szó. Ám éppen ez a kép – s a képek állítása szerint a világ - valósága. Ha nem láttam volna egy Élesdhez közeli barlang fejünk felett mérhetetlen súlyával lebegő mennyezetét, el nem képzelhetném egy-egy Szász-kép világból kiszakadt fennsíkjának realitását.
A természet (azaz világunk) összetett látása: a belülről, felülről és mélyről szemlélt és alakított felszín, a látható vagy tisztán sosem látható és a láthatóvá válás egymásbakapcsolásában rejlik az élesdi csoport eredetisége. Hogy ez közös vonásuk tud lenni, abban meghatározó szerepű a közös munka: az együttdolgozás, a beszélgetések a képek előtt. Következésképpen gondolataik át- meg átszövik egymás munkáit, fő – olykor metaforikus – szerepet adva az Élesdet (az életet) körülvevő tájnak. Habár különféleképpen viszonyulnak hozzá. Kovács Lehel aprólékos gonddal rakja naponta zacskóba festőkészletét, hogy a szabadba induljon dolgozni. Galambos Éva előző generációk által már kipróbált szobrászeszközeivel a fából, erezetéből, színárnyalataiból bontja ki érzékeny testjeit. A művészi falvédőiről elhíresült Pittmann Zsófi el sem hagyja minimális, otthonná varázsolt munkaterét, ahol a populáris kultúra apró díszítményeit kombinálja össze.
Különböznek, ellentmondanak egymásnak, s mégis egymásra utalnak a képek, az alkotók. Összefüggésük lényege: a megejtő, sejtető látvány ellenére nem látványfestészet ez, hanem megismerés. Emberi-földi dimenzióink égiekkel és föld- vagy lélekmélyiekkel való képi egybefoglalásának kísérlete zajlik a közös műhelyekben. A képiség útjainak megtalálása a döntő az alkotófolyamatban.
Reméljük, művészeti intézményeink bizonytalan sorsa ellenére 2007 januárjában a 10 éves élesdi művésztelep bemutatkozhat az Ernst Múzeumban.
© Keserü Katalin