partnereink
Kopeczky Csaba: Centre Georges Pompidou, Párizs - Optikai csalódás
Tizenhat évvel a Földünk varázslói címmel híressé vált kiállítás után, mely az öt kontinens „nem intézményes” művészeinek munkáiból mutatott be válogatást -- s ezzel első alkalommal terelte el a közvélemény figyelmét az örökös „Európa--Egyesült Államok-partiról, ahol Japán játssza a joker szerepét” (Pierre Gaudibert) --, ismét a párizsi Pompidou-központ ad otthont az Africa Remix tárlatnak. A kiállítást Düsseldorf, London és Tokió is vendégül látja majd.
Az optimista altermondialista széplelkek és a hivatásos politikai rajongók (értsd: külpolitikai berkek) a fekete kontinens „hihetetlen alkotói vitalitását” ünneplik az eseményben, egyidejűleg a posztkoloniális vizuális-művészeti diktatúra végleges megingását -- még akkor is, ha Dél-Amerika és Kína után Afrika kortárs művészete utolsónak került sorra. Kétségtelen, hogy az 1989-es tárlat beindított bizonyos mechanizmusokat gyűjtői körökben, piaci téren és intézményes szinten egyaránt: a dúsgazdag Jean Pigozzi több mint 6000 kortárs fekete-afrikai művet meghaladó magángyűjteménye erről látszik tanúskodni. Mint minden ilyen szintű hasonló tárgyegyüttes, a Simca-művek örökösének kollekciója is jórészt befektetés jellegű. Vajon a vizuális művészetek mely másik területén lehetett volna röpke másfél évtized alatt, viszonylag olcsón összehozni egy ekkora anyagot? André Magnin, a Födünk varázslói egykori kurátora -- aki azóta Pigozzinak dolgozik mint szakmai tanácsadó és „felvásárló” -- nem kis büszkeséggel jelentette ki, hogy eddig 230 múzeumnak és intézménynek adtak kölcsön műveket, 40 egyéni és 30 csoportos tárlatot szerveztek a gyűjtemény darabjaiból. A Franciaországban és világszerte megrendezett rangos bemutatók sora -- a párizsi Cartier Alapítvány afrikai sztárművészeknek, Seydou Keitának (1994), Malick Sidibénak (1995), Chéri Sambának (2004) rendezett kiállítást; Párizs városa a földrész legismertebb afrikai szobrászát, Ousmane Sow-t ünnepelte nagyszabású szabadtéri hommage-zsal, míg Lyon (2000), Nantes (2004) és Lille (2004) csoportos tárlatokat szervezett; nagy külföldi rendezvények voltak New Yorkban (1991), Johannesburgban (1995, 1997), Tokióban (1998), Münchenben, Berlinben, Chicagóban (2001), Houstonban és Monacóban (2005) -- nem ad azonban választ még arra a legalapvetőbb kérdésre sem: mi a kortárs afrikai művészet? Jean-Loup Amselle A parlag művészete című könyvében erre nemes egyszerűséggel csak így felelt: „afrikai kortárs művészet márpedig nem létezik”. A nézők az Africa Remix esetében ismét szembesülnek egyrészt a jól ismert, szándékos „optikai csalódással”, mely magát a kiállítást emeli a műalkotás rangjára -- a munkákat pedig csak egy értekezés illusztratív elemeiként, jobb esetben a teóriát alátámasztó bizonyítékokként viszi színre --, másrészt a felsorakoztatott művészek igen szófogadó viselkedésével (hogy sértőbb kifejezést ne használjak), mely formai-tartalmi szinten is maradéktalanul kiszolgálja az elvárásokat. A nyugati értékrendszer és piac imperializmusa (mintha két külön tényezőről lenne szó!) továbbra is teljes pompájában érvényesül. A gyarmatosítás utáni rögeszmés identitáskeresés, a környezetvédelmi közhelyek, a posztkolonialista gazdasági kizsákmányolás feletti lamentálás ingerei kéjesen csiklandozzák a gazdag országok szerteágazó bűntudatérzetét. Viszont furcsa módon a 80 művész közül -- a dél-afrikaiakon kívül (akiknek jó része fehér) -- senki sem pendítette meg a legérzékenyebb húrokat: AIDS, az iszlám radikalizmus térhódítása, a nők szerepe, politikai diktatúrák, népirtás… Hicham Benohoud, Párizsban élő marokkói művész megállapítása -- „művésznek lenni Marokkóban teljesen értelmetlen dolog” -- kiterjeszthető az egész kontinensre. Még a nagy lendülettel indult dél-afrikai biennále is torzóban maradt második kiadása után, s az egyetlen létező komoly szemle, a szenegáli Dakar Biennále mindeddig nem tudta magát beverekedni a nemzetközi nagyrendezvények mezőnyébe. „Afrikai kortárs művészet” csak a Nyugat szemében létezik, ami nem jelenti egyben azt is, hogy nincs kortárs művészet imitt-amott Afrikában, vagy még pontosabban: hogy egyes afrikai művészek ne foglalkoznának sikeresen kortárs művészettel otthon vagy emigrációban. Barthélémy Toguo Párizs és Düsseldorf között ingázik, Ghada Amer Harlemban él, Marlene Dumas Hollandiában dolgozik… (Megtekinthető augusztus 8-ig.) Keretes „Afrika senkit sem érdekel, de mindenkit megigéz” tartja egy szólásmondás, s körülbelül ez vonatkozik a kontinens kortárs művészeinek árfolyamára is: nagyrészük alkotásai a pár száztól pár ezer euróig terjedő árskálán helyezkednek el, jóval nyugati kollégáik árfolyama alatt. A sztárok, mint Chéri Samba festményeit is csak 15 000 euróért „mérik”. Seydou Keita legnagyobb, nem aláirt fényképei 15 000 dollár körül mozognak. Bouly Bouabré rajzai (melyeket annak idején, a Földünk varázslói kiállítás után a művész 20 frankért hiába kínálgatott megvételre a nagyérdeműnek) ma is csak keserves 800-1000 eurót érnek. Csupán egy több mint 400 darabból (!) álló kivételes rajzsorozata tornázta fel magát 50 000 eurós szintre. Bodys Isek Kingelez – aki épület-, illetve városmaketteket készít aprólékos, véget nem érő munkával -- a közelmúltban hódította meg nagy nehezen a 100 000 eurós „árcsúcsot”. Ousmane Sow, a másik „megasztár” (párizsi szabadtéri kiállítását 3 millióan látták) 200 000 eurót kapott egy köztéri szobráért két éve Franciaországban, ami egyáltalán nem nevezhető eget verő tiszteletdíjnak. A mezőnyt egy a dél-afrikai származású festőnő, Marlene Dumas vezeti több „utcahosszal”: Londonban a Christie’s akciósház 2,6 millió euróért értékesítette egyik művét. De hát ő már 25 éve Hollandiában él, és mellesleg: fehér.
Az optimista altermondialista széplelkek és a hivatásos politikai rajongók (értsd: külpolitikai berkek) a fekete kontinens „hihetetlen alkotói vitalitását” ünneplik az eseményben, egyidejűleg a posztkoloniális vizuális-művészeti diktatúra végleges megingását -- még akkor is, ha Dél-Amerika és Kína után Afrika kortárs művészete utolsónak került sorra. Kétségtelen, hogy az 1989-es tárlat beindított bizonyos mechanizmusokat gyűjtői körökben, piaci téren és intézményes szinten egyaránt: a dúsgazdag Jean Pigozzi több mint 6000 kortárs fekete-afrikai művet meghaladó magángyűjteménye erről látszik tanúskodni. Mint minden ilyen szintű hasonló tárgyegyüttes, a Simca-művek örökösének kollekciója is jórészt befektetés jellegű. Vajon a vizuális művészetek mely másik területén lehetett volna röpke másfél évtized alatt, viszonylag olcsón összehozni egy ekkora anyagot? André Magnin, a Födünk varázslói egykori kurátora -- aki azóta Pigozzinak dolgozik mint szakmai tanácsadó és „felvásárló” -- nem kis büszkeséggel jelentette ki, hogy eddig 230 múzeumnak és intézménynek adtak kölcsön műveket, 40 egyéni és 30 csoportos tárlatot szerveztek a gyűjtemény darabjaiból. A Franciaországban és világszerte megrendezett rangos bemutatók sora -- a párizsi Cartier Alapítvány afrikai sztárművészeknek, Seydou Keitának (1994), Malick Sidibénak (1995), Chéri Sambának (2004) rendezett kiállítást; Párizs városa a földrész legismertebb afrikai szobrászát, Ousmane Sow-t ünnepelte nagyszabású szabadtéri hommage-zsal, míg Lyon (2000), Nantes (2004) és Lille (2004) csoportos tárlatokat szervezett; nagy külföldi rendezvények voltak New Yorkban (1991), Johannesburgban (1995, 1997), Tokióban (1998), Münchenben, Berlinben, Chicagóban (2001), Houstonban és Monacóban (2005) -- nem ad azonban választ még arra a legalapvetőbb kérdésre sem: mi a kortárs afrikai művészet? Jean-Loup Amselle A parlag művészete című könyvében erre nemes egyszerűséggel csak így felelt: „afrikai kortárs művészet márpedig nem létezik”. A nézők az Africa Remix esetében ismét szembesülnek egyrészt a jól ismert, szándékos „optikai csalódással”, mely magát a kiállítást emeli a műalkotás rangjára -- a munkákat pedig csak egy értekezés illusztratív elemeiként, jobb esetben a teóriát alátámasztó bizonyítékokként viszi színre --, másrészt a felsorakoztatott művészek igen szófogadó viselkedésével (hogy sértőbb kifejezést ne használjak), mely formai-tartalmi szinten is maradéktalanul kiszolgálja az elvárásokat. A nyugati értékrendszer és piac imperializmusa (mintha két külön tényezőről lenne szó!) továbbra is teljes pompájában érvényesül. A gyarmatosítás utáni rögeszmés identitáskeresés, a környezetvédelmi közhelyek, a posztkolonialista gazdasági kizsákmányolás feletti lamentálás ingerei kéjesen csiklandozzák a gazdag országok szerteágazó bűntudatérzetét. Viszont furcsa módon a 80 művész közül -- a dél-afrikaiakon kívül (akiknek jó része fehér) -- senki sem pendítette meg a legérzékenyebb húrokat: AIDS, az iszlám radikalizmus térhódítása, a nők szerepe, politikai diktatúrák, népirtás… Hicham Benohoud, Párizsban élő marokkói művész megállapítása -- „művésznek lenni Marokkóban teljesen értelmetlen dolog” -- kiterjeszthető az egész kontinensre. Még a nagy lendülettel indult dél-afrikai biennále is torzóban maradt második kiadása után, s az egyetlen létező komoly szemle, a szenegáli Dakar Biennále mindeddig nem tudta magát beverekedni a nemzetközi nagyrendezvények mezőnyébe. „Afrikai kortárs művészet” csak a Nyugat szemében létezik, ami nem jelenti egyben azt is, hogy nincs kortárs művészet imitt-amott Afrikában, vagy még pontosabban: hogy egyes afrikai művészek ne foglalkoznának sikeresen kortárs művészettel otthon vagy emigrációban. Barthélémy Toguo Párizs és Düsseldorf között ingázik, Ghada Amer Harlemban él, Marlene Dumas Hollandiában dolgozik… (Megtekinthető augusztus 8-ig.) Keretes „Afrika senkit sem érdekel, de mindenkit megigéz” tartja egy szólásmondás, s körülbelül ez vonatkozik a kontinens kortárs művészeinek árfolyamára is: nagyrészük alkotásai a pár száztól pár ezer euróig terjedő árskálán helyezkednek el, jóval nyugati kollégáik árfolyama alatt. A sztárok, mint Chéri Samba festményeit is csak 15 000 euróért „mérik”. Seydou Keita legnagyobb, nem aláirt fényképei 15 000 dollár körül mozognak. Bouly Bouabré rajzai (melyeket annak idején, a Földünk varázslói kiállítás után a művész 20 frankért hiába kínálgatott megvételre a nagyérdeműnek) ma is csak keserves 800-1000 eurót érnek. Csupán egy több mint 400 darabból (!) álló kivételes rajzsorozata tornázta fel magát 50 000 eurós szintre. Bodys Isek Kingelez – aki épület-, illetve városmaketteket készít aprólékos, véget nem érő munkával -- a közelmúltban hódította meg nagy nehezen a 100 000 eurós „árcsúcsot”. Ousmane Sow, a másik „megasztár” (párizsi szabadtéri kiállítását 3 millióan látták) 200 000 eurót kapott egy köztéri szobráért két éve Franciaországban, ami egyáltalán nem nevezhető eget verő tiszteletdíjnak. A mezőnyt egy a dél-afrikai származású festőnő, Marlene Dumas vezeti több „utcahosszal”: Londonban a Christie’s akciósház 2,6 millió euróért értékesítette egyik művét. De hát ő már 25 éve Hollandiában él, és mellesleg: fehér.
©Kopeczky Csaba