Artportal.hu

Az, hogy a Ludwig Múzeum létrejöhetett az ancien régime „puha diktatúra”-ként aposztrofált szakaszában, a nyolcvanas évek megváltozott politikai légkörére utal. A koncepció tehát még a kelet-közép-európai rendszerváltozások előtt született meg, a megnyitás azonban már az új rendszer idején következett be, és a viták, esetenként fanyalgások ellenére radikális áttörésnek fogható fel. Természetesen már kezdetben is jelen voltak a kritikai hangok: hogyan határozhatja meg egy magángyűjtő ízlése a múzeum karakterét, miért éppen Ludwig, aki ellentmondásos személyiségével és intézkedéseivel a német sajtó éles kritikáját is kivívta. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a nagy múzeumok többsége itthon és külföldön magángyűjteményekre, elkötelezett gyűjtők szenvedélyes munkájára épült. A későbbi tulajdonosok felelőssége éppen az, hogy a kapott anyagot hogyan dolgozzák fel, milyen irányban fejlesztik tovább. Leszögezhetjük, hogy a Ludwig Gyűjteményből származó anyag jó része ma már beszerezhetetlen a műtárgypiacon, az anyag magyarországi jelenléte pedig az egyetemes művészet standardjának jelenléte. A gyűjteményben legalább tíz olyan kiemelkedő tárgy van, mely szerepel a kézikönyvekben, és amelyek nélkül nem rendeznek fontos kiállítást a világban. Mi lehet tehát a magyarországi, a Ludwig-adományra épült kortárs művészeti múzeum koncepciója? Kétségkívül az, hogy a magyar művészetet, sőt tágabb értelemben a régió művészetét és az egyetemes művészetet egymással való összefüggéseiben láttatja. Ehhez kell tehát igazítani a múzeum gyűjtési koncepcióját is. A múzeumnak feltétlenül foglalkoznia kell az új művészeti médiumokkal, a videóval, a filmmel, a számítógépes művészettel és a fotográfiával. Ezek céltudatos gyűjtése egyetlen más intézményben sem megoldott, az új múzeum pedig azzal, hogy a jelenre és a jövőre koncentrál, nem kerülheti meg ezt a feladatot. A Ludwig Múzeum egy olyan pillanatban költözött a Budai Várból a Soroksári úti Művészetek Palotájába, amikor a beruházás körüli indulatok és elvárások nagyon megterhelték az intézményt. A Ludwig Múzeum a kortárs művészet múzeuma, és ezzel az alapító okiratban is lefektetett jogkörrel missziót vállal. Ez különösen nehéz egy olyan országban, ahol történelmi-politikai okok miatt a fogalmak nem tiszták, ahol nincs olyan jelentős műtárgyanyag a klasszikus modern mesterektől, amely világossá tenné és értelmezné a XX. század fontosabb irányzatait és alkotóinak jelentőségét. Még a közgyűjteményekben bőven reprezentált magyar művészet progresszív vonalának bemutatása is késett a legutóbbi időkig, ezért a közönség joggal áll tanácstalanul az előtt a jelenség előtt, melyet „kortárs művészetnek” szokás nevezni, azért, hogy világosan megkülönböztethető legyen a „moderntől”, a XX. század első felének ma már klasszikus korszakától. Ezért van hallatlanul nagy felelőssége a Ludwig Múzeumunknak is a közönség orientálásában. Az 1980-as évektől világszerte hatalmas méretű múzeumépítkezések zajlottak, a kiállítások mennyisége szinte követhetetlen, divatba jöttek a múzeumok, sőt a kortárs művészet múzeumi bemutatása, a múzeum is gazdasági szereplővé vált. Ezt az újfajta érdeklődést merész, a városképet meghatározó, de legalább alakító épületek is generálják, elég, ha berlini Zsidó Múzeumot tervező Daniel Libeskind, a Centre Pompidou-t építő Renzo Piano vagy a bilbaói Guggenheim Múzeumot tervező Frank O. Gehry teljesítményére gondolunk. A Művészetek Palotája és a Nemzeti Színház együttese sajnos nem sorolható ebbe a kategóriába, az okok ismertek. A feladat mégis az, hogy a múzeum attraktív szellemi műhely legyen a városnak egy olyan részében, az ún. „rozsdaövezetben”, mely hagyományosan nem a kulturális intézményeiről volt híres. A luxusberuházásnak tekinthető Művészetek Palotája ugyanakkor a jelenleginél jobb infrastrukturális körülményeket teremt a Ludwig Múzeumnak, olyan múzeumtechnikai hátteret, amely megfelel a nemzetközi standardnak. Már akkor felvetődött az új múzeum tartalmi megújításának igénye, amikor döntés született a Ludwig Múzeum leköltözéséről. Az akkor vázolt koncepció szerint a tevékenység a jövőben kiegészül bizonyos „intézeti” feladatokkal, rezidenciaprogramokkal, fokozott múzeumpedagógiai tevékenységgel és társművészeti rendezvényekkel. Ezeket kisebb léptékben eddig is gyakorolta a múzeum, de a pénzügyi, személyi és technikai feltételek határt szabtak törekvéseinknek. A múzeum 2008-ig szóló koncepciója alapjaiban ma is érvényes. A magas kultúra reprezentálását éppen úgy célnak tűztük ki, mint a kortárs kultúra metamorfózisának bemutatását. Az utóbbi években számos konferencia, tanulmány stb. foglalkozott a kérdéssel, hogy vajon milyennek is kell lennie a múzeumnak általában. A tendencia Európában is eltolódott -- amerikai mintára -- a szórakoztatás irányába, egyes kritikusok egyenesen a „macdonaldizáció” veszélyére hívják fel a figyelmet. Ugyanakkor érdekes fejlemény a nemzetközi művészeti életben az, hogy „divatba jöttek a gyűjtemények”. A világ nagy és kis múzeumai megelégelték azt, hogy költségvetésük nagy hányadát költik időszaki kiállítások marketingjére, miközben a gyűjtemény kincsei gyakorlatilag felfedezésre várnak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem kell sztárkiállításokat rendezni, csupán a helyes arányt kell megtalálni. Továbbra is fontos feladatunknak tekintjük, hogy a régió művészetét részben gyűjtsük, részben bemutassuk. Közös projektek kidolgozásában eddig is részt vettünk, és ezt továbbra is fontosnak tartjuk. Felmerült ismét annak a lehetősége, hogy a Manifesta biennálét a későbbiekben Magyarországra hozhatjuk, de kívánatos lenne egy nagyszabású regionális tárlatot is rendezni bizonyos történeti visszatekintéssel, melyhez több budapesti intézmény és helyszín bekapcsolása lenne szükséges, de amely jelentős nemzetközi figyelmet vonzana. Néray Katalin (1941–2007) (Részletek egy előadás szövegéből. Közlésével emlékezünk szerzőjére, a Ludwig Múzeum -- Kortárs Művészeti Múzeum művészettörténész-igazgatójára.)

Néray Katalin (1941–2007)