partnereink
Kováts Albert: Nagyon rossz ötlet
Kováts Albert: Nagyon rossz ötlet
A politika eseményei között némiképp elsikkadt a hír: „A miniszterek döntése szerint az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára új emlékművet állítanak az egykori Felvonulási téren, a forradalom első napján ledöntött Sztálin-szobor helyén. Az emlékmű elkészítésére pályázatot írnak ki szeptember 30-i határidővel. Az alkotást 2006 októberében állítják fel, mai árakon 650 millió forintból.” (Népszabadság, 2004. augusztus 19.)
Nagyon rossz ötlet.
Egyrészt. A Sztálin--Rákosi-rendszer minden mocskát, embertelenségét testesítette meg az a szobor. A hely, a diktátor szobrának a helye (és a Leniné) fertőzött terület. Undor fog el, ha ugyanide kell elképzelnem a viszálymentes, tiszta és becsületes forradalom jelképét. Rossz ízű csere lenne. Nem kell átfesteni, „átszoborni” a múltat. Az 56-os forradalom jelképe nem lehet utód, pótlék, cseretárgy. 56 emléke más eszmei súlycsoport.
Másrészt. Amikor egy kormányzat emlékművet emel egy történelmi esemény vagy személy emlékére, valójában önmagát emeli posztamensre. A kormányok ne szoborállításban versengjenek. Nincs szükség politikai tartalmú emlékműállításokra.
Harmadrészt. Nincs szükség „központi” 56-os emlékműre. Akinek és amely közösségnek valóban benső, személyes ügye a forradalom emléke, az a maga helységében, a maga közeli vidékén már állított vagy állítani fog emlékművet. Az intim megemlékezés közelebb áll 56 szelleméhez.
Negyedrészt. Egyébként is túl sok a rossz-közepes emlékmű és szobor a fővárosban. (Országosan pedig a dilettáns művek és a giccsek triumfálnak.) A magyar köztéri szobrászat főként épp a diktatúra évei óta folytonosan tévutat követ. (Tisztelet a csekély számú kivételnek.) De hát a megrendelések is olyanok.
Ötödrészt. A polgári társadalom békés hétköznapjait kell a diktátor hűlt helyére varázsolni. Rekultiválni kell a Városliget elvett részét. Az autóparkoló sem magasztosabb funkció, mint az április 4-i felvonulás vagy mint (ahogy akkor hírlett) harci repülők „harmadik világháborús” leszállópályája. A 650 millióval (mai árakon) már lehetne valamit kezdeni.
Hatodrészt. Különösen nem szeretnék több Varga Imre-, Melocco Miklós- és Kő Pál-szobrot látni. A nemes küzdelem alighanem köztük dőlne el. Nyomasztó az az anakronisztikus forma- és ízlésvilág, amelyet a mindenkori politikával közösen alakítottak ki, rendszereken és kurzusokon át.
A politika eseményei között némiképp elsikkadt a hír: „A miniszterek döntése szerint az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára új emlékművet állítanak az egykori Felvonulási téren, a forradalom első napján ledöntött Sztálin-szobor helyén. Az emlékmű elkészítésére pályázatot írnak ki szeptember 30-i határidővel. Az alkotást 2006 októberében állítják fel, mai árakon 650 millió forintból.” (Népszabadság, 2004. augusztus 19.)
Nagyon rossz ötlet.
Egyrészt. A Sztálin--Rákosi-rendszer minden mocskát, embertelenségét testesítette meg az a szobor. A hely, a diktátor szobrának a helye (és a Leniné) fertőzött terület. Undor fog el, ha ugyanide kell elképzelnem a viszálymentes, tiszta és becsületes forradalom jelképét. Rossz ízű csere lenne. Nem kell átfesteni, „átszoborni” a múltat. Az 56-os forradalom jelképe nem lehet utód, pótlék, cseretárgy. 56 emléke más eszmei súlycsoport.
Másrészt. Amikor egy kormányzat emlékművet emel egy történelmi esemény vagy személy emlékére, valójában önmagát emeli posztamensre. A kormányok ne szoborállításban versengjenek. Nincs szükség politikai tartalmú emlékműállításokra.
Harmadrészt. Nincs szükség „központi” 56-os emlékműre. Akinek és amely közösségnek valóban benső, személyes ügye a forradalom emléke, az a maga helységében, a maga közeli vidékén már állított vagy állítani fog emlékművet. Az intim megemlékezés közelebb áll 56 szelleméhez.
Negyedrészt. Egyébként is túl sok a rossz-közepes emlékmű és szobor a fővárosban. (Országosan pedig a dilettáns művek és a giccsek triumfálnak.) A magyar köztéri szobrászat főként épp a diktatúra évei óta folytonosan tévutat követ. (Tisztelet a csekély számú kivételnek.) De hát a megrendelések is olyanok.
Ötödrészt. A polgári társadalom békés hétköznapjait kell a diktátor hűlt helyére varázsolni. Rekultiválni kell a Városliget elvett részét. Az autóparkoló sem magasztosabb funkció, mint az április 4-i felvonulás vagy mint (ahogy akkor hírlett) harci repülők „harmadik világháborús” leszállópályája. A 650 millióval (mai árakon) már lehetne valamit kezdeni.
Hatodrészt. Különösen nem szeretnék több Varga Imre-, Melocco Miklós- és Kő Pál-szobrot látni. A nemes küzdelem alighanem köztük dőlne el. Nyomasztó az az anakronisztikus forma- és ízlésvilág, amelyet a mindenkori politikával közösen alakítottak ki, rendszereken és kurzusokon át.
Kováts Albert