partnereink
Kukorelly Endre: Minden – Gáyor Tibor (De)construction című kiállítása
Gyerekek biztos élveznék. Kár, hogy vernisszázsra nem hoznak gyerekeket. A gyerek eleve konstruál és dekonstruál, nem kérdezgeti, hogy jó, de ez itt mégis mit ábrázol, nem értetlenkedik udvariasan: udvariatlanul ért mindent. Amíg majd nem kezdünk magyarázni neki. Nem-nem a művészet fontos dolog, tehát felnőttnek való, gyereket csak nem teszünk ki ennek, komoly-felnőtt óvónénik, akik vagyunk. Randalírozna itt nekem, leverné biztos az egyik narancssárga rudat, és kész. A baj. Semmi hecc és vicc, nem szabad fogdosni, nem szabad lökdösni, ráfirkantani, könyörtelen szigorral csapna le a hatalom legvégső, ám annál kérlelhetetlenebb nyúlványa, az amúgy, maszekban irtó aranyos teremőr néni. Nem csap, mert viselkedünk, elvégre felnőttek lennénk vagy mi, óvunk és védünk, meg van tanulva a múzeumi regula, ne nyúlkálj és ne nevetgélj, otthon örüjjé’! Különös, hogy még gyárilag humoros műveket is beleng a szomor-komorság: a kontextus nem enged.
Gáyor Tibor javaslata nem feledi a szűkebb-tágabb környezetet, inkább eltekint tőle. Teremtvén ezzel otthonosságot – a galériában. Ahogy építi és lebontja a teret, elég teret hagy, vidám, sőt kellemes belső építés, minden pontosan a helyére kerül, ezt a megnyugtató érzést nevezem otthonosnak. A térelemek finoman bemozdítják és egyensúlyozzák egymást. Ezek most az én színeim, mondja, ilyen április végi világoszöld, ez a tengerkék, sárga és narancs, ennyi, el van a probléma intézve. Az én színei.
Az én színes alakzat. Aki úgy képes körülnézni, fölnézni (olvasmányából, munkájából, az ügyes-bajok közül), kinézni magából, hogy a környezete, amelyben ilyenkor találja magát, egyszerűen fogalmazva jó érzéssel tölti el, az, valóban magára találva, otthon érezheti magát. Persze némi munka. Amikor berendezek/átrendezek – mondjuk a szobámat – óhatatlanul a lélek is átrendeződik: egymáshoz rendelődik külső és benső. Jó esetben: és legyenek jó esetek. A rendezendők egy része, biztos a nagyobbik része amúgy is eleve adott: vagyok valamilyen, és tárgyként olvasott környezetem is valamilyen. Blaha Lujza tér. Vegyük ezt a Blahát. Siralmas.
Ha odaépítem Gályor Színváltó fény-jelét, az nem szimplán változtat rajta, de egyfajta megváltást is belevisz azok életébe, akik hagyják. Erős változtasd meg éltedet-típusú fölszólító és megszabadító jellege van. Ki kell dobnom, kihagynom, magamból is elhagynom ezt-azt, ha (jól) akarom magam érezni. Könyörtelen és fájdalmas folyamat prekondício(náltságo)kat összehozni, szerkezetbe fogni, mert a tárgyak és tárgyiasultságok iszonyúan erős jelek. Már-már egyek velem, mindenképp hozzám tartoznak, nem eleve az én ügyeim is lerázhatatlanul rám tapadnak, nem mindig tudom, mit választok le, az én „kihámozása” a rárakódottságokból kényes művelet. Rémes, mikhez és milyen mód’ bírunk ragaszkodni, Gáyor Tiborral pár hete egy parkban üldögélvén például a cigarettázásról (leszokás stb., mindenki ismeri) beszélgettünk, csöppet sem jobb híján. Valószínűleg épp az a kacat fog szinte azonnal elviselhetetlenül hiányozni, amit kihajítok, ez közös tapasztalatnak tűnik: ahogy az is, milyen mámorító megválni bármi igazán jelentésestől-jelentőstől. Ha nem szabadulok meg, folyamatosan nem szabadulok, végképp elborítanak, fogságban tartanak a dolgaim és előítéleteim. Darabokra törött váza, családi darab, mintha létezésem váza is sérülne: vagy csupán valami felszabadul bennem, mikor egy talán a tudattalanból induló rosszul (?) sikerült mozdulat megszabadít ettől a túlzottan jelentőstől? Akármely csodákkal zsúfolt helyről is egyszer ki kell menekülni, minden csúcs-múzeumba gyönyörködve járó pontosan érez ilyesmit. Jelentős művek túl sokat jelentgetnek. A kelleténél nagyobb feszkó. Nagy zaj. Üvölt a képtár.
Gáyor Tibor művei ezt nem teszik. Alig. Például a (z építésztől el)várt 90 fok helyett a költői (Dante stb.) 100-at választja, ez azért mégis kemény jelentés. Nemcsak a művek között enged elégséges teret, a művek maguk is eléggé terek. Levegőzz. Nyugi, sétálgass. Fuss vagy ülj le, aludj el. Engedd el, amit csak bírsz. Magadat. Nézz el, tekints el. Nem gondolod, hogy túl van telítve, ezért ilyen merev, gyanakodó, bizalomhiányos, örömtelen-boldogtalan, önző, méltóságteljes és/vagy cinikus. Minden? (Elhangzott 2006. VIII. 3-án a Budapest Galériában, a kiállítás megtekinthető IX. 10-ig.)
Gáyor Tibor javaslata nem feledi a szűkebb-tágabb környezetet, inkább eltekint tőle. Teremtvén ezzel otthonosságot – a galériában. Ahogy építi és lebontja a teret, elég teret hagy, vidám, sőt kellemes belső építés, minden pontosan a helyére kerül, ezt a megnyugtató érzést nevezem otthonosnak. A térelemek finoman bemozdítják és egyensúlyozzák egymást. Ezek most az én színeim, mondja, ilyen április végi világoszöld, ez a tengerkék, sárga és narancs, ennyi, el van a probléma intézve. Az én színei.
Az én színes alakzat. Aki úgy képes körülnézni, fölnézni (olvasmányából, munkájából, az ügyes-bajok közül), kinézni magából, hogy a környezete, amelyben ilyenkor találja magát, egyszerűen fogalmazva jó érzéssel tölti el, az, valóban magára találva, otthon érezheti magát. Persze némi munka. Amikor berendezek/átrendezek – mondjuk a szobámat – óhatatlanul a lélek is átrendeződik: egymáshoz rendelődik külső és benső. Jó esetben: és legyenek jó esetek. A rendezendők egy része, biztos a nagyobbik része amúgy is eleve adott: vagyok valamilyen, és tárgyként olvasott környezetem is valamilyen. Blaha Lujza tér. Vegyük ezt a Blahát. Siralmas.
Ha odaépítem Gályor Színváltó fény-jelét, az nem szimplán változtat rajta, de egyfajta megváltást is belevisz azok életébe, akik hagyják. Erős változtasd meg éltedet-típusú fölszólító és megszabadító jellege van. Ki kell dobnom, kihagynom, magamból is elhagynom ezt-azt, ha (jól) akarom magam érezni. Könyörtelen és fájdalmas folyamat prekondício(náltságo)kat összehozni, szerkezetbe fogni, mert a tárgyak és tárgyiasultságok iszonyúan erős jelek. Már-már egyek velem, mindenképp hozzám tartoznak, nem eleve az én ügyeim is lerázhatatlanul rám tapadnak, nem mindig tudom, mit választok le, az én „kihámozása” a rárakódottságokból kényes művelet. Rémes, mikhez és milyen mód’ bírunk ragaszkodni, Gáyor Tiborral pár hete egy parkban üldögélvén például a cigarettázásról (leszokás stb., mindenki ismeri) beszélgettünk, csöppet sem jobb híján. Valószínűleg épp az a kacat fog szinte azonnal elviselhetetlenül hiányozni, amit kihajítok, ez közös tapasztalatnak tűnik: ahogy az is, milyen mámorító megválni bármi igazán jelentésestől-jelentőstől. Ha nem szabadulok meg, folyamatosan nem szabadulok, végképp elborítanak, fogságban tartanak a dolgaim és előítéleteim. Darabokra törött váza, családi darab, mintha létezésem váza is sérülne: vagy csupán valami felszabadul bennem, mikor egy talán a tudattalanból induló rosszul (?) sikerült mozdulat megszabadít ettől a túlzottan jelentőstől? Akármely csodákkal zsúfolt helyről is egyszer ki kell menekülni, minden csúcs-múzeumba gyönyörködve járó pontosan érez ilyesmit. Jelentős művek túl sokat jelentgetnek. A kelleténél nagyobb feszkó. Nagy zaj. Üvölt a képtár.
Gáyor Tibor művei ezt nem teszik. Alig. Például a (z építésztől el)várt 90 fok helyett a költői (Dante stb.) 100-at választja, ez azért mégis kemény jelentés. Nemcsak a művek között enged elégséges teret, a művek maguk is eléggé terek. Levegőzz. Nyugi, sétálgass. Fuss vagy ülj le, aludj el. Engedd el, amit csak bírsz. Magadat. Nézz el, tekints el. Nem gondolod, hogy túl van telítve, ezért ilyen merev, gyanakodó, bizalomhiányos, örömtelen-boldogtalan, önző, méltóságteljes és/vagy cinikus. Minden? (Elhangzott 2006. VIII. 3-án a Budapest Galériában, a kiállítás megtekinthető IX. 10-ig.)
© Kukorelly Endre