Artportal.hu

Holokauszt Emlékközpont, Budapest Budapesten is megnyílt a holokausztmúzeum. Funkciója jobban hasonlít a washingtoni Holocaust Memorial Museum koncepciójához, mint a berlini Jüdisches Museuméhoz. Míg utóbbi a zsidóság történetét és életét mutatja be a római kortól napjainkig, az 1980-ban létrehozott washingtoni múzeum Eli Wiesel gondolatát, magát a holokausztot állítja középpontba. Célja, hogy az állandó és időszaki kiállításokkal a világ lelkiismeretét ne engedje nyugodni. (Eli Wiesel magyar származású erdélyi zsidó családban született. 1944-ben egész családját Auschwitzba deportálták, amit csak ő és két nővére élt túl. Ma az Amerikai Egyesült Államokban élő világhírű író, aki az írás fegyverével harcol. 1986-ban Nobel-békedíjat kapott. A szörnyűségnek, amelyet átélt, ő adta a holokauszt nevet.) A budapesti Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjteményt a Páva utcai zsinagóga és a hozzá csatlakozó új épületszárny alkotja. A meghívásos tervpályázatot Mányi István építész nyerte 2000-ben. A feladat olyan többfunkciójú épületegyüttes megtervezése volt, amely emlékhely, dokumentációs központ és kiállítótér egyben. Feladata a magyarországi holokauszt történeti anyagainak felkutatása, feldolgozása és bemutatása a nagyközönségnek. A Jerger Krisztina rendezésében megvalósult első kiállítás, az Auschwitz Album nyitotta meg az intézményt. A Baumhorn Lipót tervei szerint 1923-ban épült hatszög alaprajzú zsinagógát az 1930-as években készült fotók alapján újították fel. Az épületet a monumentális hatású központos tér, finom aranyozású díszítőfestés és színezett üvegablakok jellemzik. Mányi István egy belső udvar köré szervezte a zsinagógához kapcsolódó új épületegyüttest. Az utca felé dőlő kőfal mellett lehet a bejárat térbővületéhez érkezni. A kapun belépve a belső kertbe jutunk, balra a közönségforgalmat befogadó épületrészek találhatók, jobbra pedig az emlékhely és az emlékfal helyezkedik el. A belső kertben egy súlypontjából kimozdított üvegkubus foglalja magába a lemenő lépcsősort, amely az alagsori kiállítási termekhez vezet. A földszinten előadóterem, csoportfoglalkozásokra alkalmas helyiségek, levéltár, könyvtár, az első emeleten pedig kutatószobák és irodák találhatók. A belső udvaron az árkádsor alatt lézer örökmécses ég az áldozatok emlékére. Aki zsidó múzeumot tervez, ma már nem tudja elkerülni Daniel Libeskind hatását. A dekonstruktív szimbolikára épülő berlini Zsidó Múzeum elementáris ereje elsősorban a terek megélhetőségében van. Libeskind a kiállítóterek között ürességet, semmivel telített tereket hozott létre, amelyek lecsupaszított, nyers, szürke, betonfelületű, szabálytalan, ferde falú dekonstruktív egységei az idő és tér felbomlásának építészeti üzenetét közvetítik. Mányi épülete is valami hasonlót szeretne tükrözni. Robusztus tömeget alkot maradandóságot sugárzó erőteljes kőfalakkal, amelyek ugyanakkor dőlő felületükkel a rendjéből felborult világot ábrázolják. De hiányzik valami, amitől ez igaz lesz. A berlini múzeum döbbenetét a végletekig redukált anyaghasználat idézi elő. Budapesten a váltakozó sima és durvára csiszolt felületű kőlapok játéka furcsán modoros hatást kelt. A semmit tartó oszlopok posztmodern öröksége a dekonstruktivistáktól ellesett gesztusokkal keveredik. A tervező minden igyekezete ellenére nincs jelen az a nyers erő, amely brutalitásával képes saját érzékenységét föltárni. Míg Libeskind Zsidó Múzeumát az „ellenállás helyének” nevezhetném a mindennapi élet általános esztétizálódásával szemben azzal az esztétikai boommal szemben, amely Wolfgang Welsch szerint korszakunk gondolkodását jellemzi, addig Mányi nem találja ezt a magatartásformát, talán távol is áll tőle, és nem is keresi. Nem keresi a választ arra a sem érzelmileg, sem ésszel fel nem fogható kérdésre, hogy miért kell így meghalnia valakinek azért, mert zsidó. Épülete a napi élet szintjén esztétizál, s ez egy holokauszt-emlékhely esetében mindenképpen problematikus. Ha a kiírók nyílt tervpályázatot hirdetnek, talán kaphattak volna megfelelő építészeti választ is. Az emlékezés helyének soha szebb példáját nem láttam, mint Walter Benjaminét a francia--spanyol határnál, a tengerparton. Benjamin 1940-ben Port Bou-ban halt meg a nácizmus elől menekülve. Itt építette meg Dani Karavan izraeli művész land art-munkáját a filozófus-író emlékének szánva. A sziklatetőről egy négyszög alakú alagútban keskeny kőlépcső indul lefelé, amelynek pár méter után nincs teteje, csak vaslemezből készült oldalfala. A vaslemez sima felületére a nedves-sós tengeri levegő gyönyörű vörös rozsdafoltokat mart. Lefelé haladva a lépcsőn utunkat egy üvegfal zárja le -- látjuk a szabad tengert, de nem tudunk lejutni. Kár, hogy Budapesten most sem tudott valami hasonló katarzis megteremtődni. Kár, hogy ez az épület sem képes megváltoztatni bennünk valamit.

© Lévai-Kanyó Judit