partnereink
Lóska Lajos: Kultúrák keresztútján – Szirányi István nyomatairól
Ha Szirányi István grafikusművész alkotásait jellemezni szeretnénk, kétféle megközelítési módot is választhatunk. Egyrészt bemutathatjuk őket a művészeti technikák felől. Ha innen indulunk el, megállapíthatjuk, hogy a 70-es évek második felében pályára került művész a korszak alkotói körében nagyon népszerű fotográfiát használta munkái nyersanyagául, és ehhez a technikához máig ragaszkodik.
A fotó különböző grafikai eljárásoknak lehet nyersanyaga. Készülhetnek felhasználásával ofszetnyomatok, szitanyomatok, de az újabban divatba jött fotólitográfiáknak, sőt az ezredforduló óta igen népszerű komputergrafikáknak is fénykép az alapanyaga. A művészek a fényképfelvételeket természetesen nem egy az egyben alkalmazzák munkáikon, hanem legtöbbször montázsként, a születő művek alapanyagaként. Találkozunk például olyan lapokkal, amelyeken a grafikus belerajzol, belefest vagy belekarcol a fotó alapba. Ilyenkor a rögzített kép állandóságára és a gyors gesztusok, foltok, vonalak mozgalmasságára épül a kompozíció. Szirányi István alkotás közben az általam felsorolt valamennyi módszert és technikát alkalmazza.
Ha azonban egy másik utat választunk művei megközelítéséhez, és azt vizsgáljuk, hogy mit ábrázolnak, miről szólnak, akkor három tárgykört emelhetünk ki. Az egyik a különböző, a keleti és a nyugati kultúrák találkozásának a bemutatása. Ez a téma a grafikust szinte pályája kezdetétől, ázsiai, mongóliai utazása óta foglalkoztatja.
Gyakran jeleníti meg lapjain a természet, a természet pusztulása feletti aggodalmát, legújabb alkotásainak tárgya pedig Róma, az örök város, amely épületeivel, művészeti emlékeivel, hangulatával sok-sok festőt, írót, zenészt megihletett már az évszázadok folyamán.
A témák felsorolása után nézzünk meg közösen egy-egy kiállított munkát! Közülük az egyik legfrissebb az idén készült Kína-sorozat. Ennek első darabja két, jól elkülöníthető részből épül fel. A felső mező a pillanatot rögzíti, lényegében egy életkép, fodrászműhellyel és három figurával. A kompozíció alsó részén viszont egy kínai pénz átírt fotóját látjuk, munkába vonuló, vállukon szerszámokat, ásót, kapát vivő fiatalokkal. A komputergrafikán a hétköznapi valóságot és annak propagandisztikus megjelenítését ütközteti a művész. A keresztutak (1994) című nyomaton a régi és a modern kor rekvizitumai tűnnek fel: egy sámándob és egy parabola antenna.
A fa halála (2005) már balladai hangulatú litográfia. Egy Szigligeten kidőlt bükkfát látunk rajta: göcsörtös gyökérgubanca olyan, mint egy elmúlásra utaló koponya. Ugyancsak a természet és a mítoszok világáról szól a Favágó (1996–2006) című lap is.
A Rómában született munkákról katalógus is készült, melynek előszavában olvashatjuk Pataki Gábortól: Szirányi „...ártatlansággal veszi szemügyre a magyar ösztöndíjasok szállásául szolgáló Palazzo Falconieri hátsó traktusának szobordíszeit, a környék nevezetesebb momentumait. Benyomásait, emlékeit fotón, rajzokon rögzíti, professzionális, mondhatni klasszikus módon. Mint vérbeli multimediális alkotónak, persze mindez csak kiindulópontot jelent, amit tovább alakíthat a maga eszközeivel. Összefirkálja, gesztusokkal gyötri, fedi s kitakarja a kellőképpen rejtélyes vagy megfelelően banális motívumot”.
A Borromini építette palota tetején lévő loggia egyik dísze egy Janust ábrázoló szobor. E fej két arcát a művész szétválasztotta, és két külön lapon egy férfi, illetve egy női arcot ábrázoló rajzot készített róla (Borromini loggia I–II, 2003).
Nem akarok ugyan elmélyedni a római mitológiában, a mű üzenetének megfejtéséhez azonban néhány dolgot kell tudnunk, Janusról, a kétarcú istenről. Többek között azt, hogy a kapuk és a küszöbök őrzőjeként tisztelték az ókori Rómában, ő jelképezett minden ki- és bejáratot, minden kaput és ajtót. A rómaiak a Forum Romanumon álló kaputemplomtól indították hadjárataikat, melynek ajtaját ezen alkalmakkor kinyitották, ha viszont nem volt háború, becsukták. A bezárt kapu tehát a békét jelképezte. Az istent, mint a kezdet és vég megtestesítőjét kettős arccal ábrázolták, s ezért lett a Janus arc a mai napig minden kettősség és kétértelműség szimbóluma.
A kaposvári származású Szirányi István többek között Budapest, Kaposvár és a Párizsi Magyar Intézet után szűkebb pátriájában, a szigetvári Sóház Galériában mutatja be közel harminc alkotását.
(Sóház Galéria, Szigetvár, 2006. IX. 29–X. 19.)
A fotó különböző grafikai eljárásoknak lehet nyersanyaga. Készülhetnek felhasználásával ofszetnyomatok, szitanyomatok, de az újabban divatba jött fotólitográfiáknak, sőt az ezredforduló óta igen népszerű komputergrafikáknak is fénykép az alapanyaga. A művészek a fényképfelvételeket természetesen nem egy az egyben alkalmazzák munkáikon, hanem legtöbbször montázsként, a születő művek alapanyagaként. Találkozunk például olyan lapokkal, amelyeken a grafikus belerajzol, belefest vagy belekarcol a fotó alapba. Ilyenkor a rögzített kép állandóságára és a gyors gesztusok, foltok, vonalak mozgalmasságára épül a kompozíció. Szirányi István alkotás közben az általam felsorolt valamennyi módszert és technikát alkalmazza.
Ha azonban egy másik utat választunk művei megközelítéséhez, és azt vizsgáljuk, hogy mit ábrázolnak, miről szólnak, akkor három tárgykört emelhetünk ki. Az egyik a különböző, a keleti és a nyugati kultúrák találkozásának a bemutatása. Ez a téma a grafikust szinte pályája kezdetétől, ázsiai, mongóliai utazása óta foglalkoztatja.
Gyakran jeleníti meg lapjain a természet, a természet pusztulása feletti aggodalmát, legújabb alkotásainak tárgya pedig Róma, az örök város, amely épületeivel, művészeti emlékeivel, hangulatával sok-sok festőt, írót, zenészt megihletett már az évszázadok folyamán.
A témák felsorolása után nézzünk meg közösen egy-egy kiállított munkát! Közülük az egyik legfrissebb az idén készült Kína-sorozat. Ennek első darabja két, jól elkülöníthető részből épül fel. A felső mező a pillanatot rögzíti, lényegében egy életkép, fodrászműhellyel és három figurával. A kompozíció alsó részén viszont egy kínai pénz átírt fotóját látjuk, munkába vonuló, vállukon szerszámokat, ásót, kapát vivő fiatalokkal. A komputergrafikán a hétköznapi valóságot és annak propagandisztikus megjelenítését ütközteti a művész. A keresztutak (1994) című nyomaton a régi és a modern kor rekvizitumai tűnnek fel: egy sámándob és egy parabola antenna.
A fa halála (2005) már balladai hangulatú litográfia. Egy Szigligeten kidőlt bükkfát látunk rajta: göcsörtös gyökérgubanca olyan, mint egy elmúlásra utaló koponya. Ugyancsak a természet és a mítoszok világáról szól a Favágó (1996–2006) című lap is.
A Rómában született munkákról katalógus is készült, melynek előszavában olvashatjuk Pataki Gábortól: Szirányi „...ártatlansággal veszi szemügyre a magyar ösztöndíjasok szállásául szolgáló Palazzo Falconieri hátsó traktusának szobordíszeit, a környék nevezetesebb momentumait. Benyomásait, emlékeit fotón, rajzokon rögzíti, professzionális, mondhatni klasszikus módon. Mint vérbeli multimediális alkotónak, persze mindez csak kiindulópontot jelent, amit tovább alakíthat a maga eszközeivel. Összefirkálja, gesztusokkal gyötri, fedi s kitakarja a kellőképpen rejtélyes vagy megfelelően banális motívumot”.
A Borromini építette palota tetején lévő loggia egyik dísze egy Janust ábrázoló szobor. E fej két arcát a művész szétválasztotta, és két külön lapon egy férfi, illetve egy női arcot ábrázoló rajzot készített róla (Borromini loggia I–II, 2003).
Nem akarok ugyan elmélyedni a római mitológiában, a mű üzenetének megfejtéséhez azonban néhány dolgot kell tudnunk, Janusról, a kétarcú istenről. Többek között azt, hogy a kapuk és a küszöbök őrzőjeként tisztelték az ókori Rómában, ő jelképezett minden ki- és bejáratot, minden kaput és ajtót. A rómaiak a Forum Romanumon álló kaputemplomtól indították hadjárataikat, melynek ajtaját ezen alkalmakkor kinyitották, ha viszont nem volt háború, becsukták. A bezárt kapu tehát a békét jelképezte. Az istent, mint a kezdet és vég megtestesítőjét kettős arccal ábrázolták, s ezért lett a Janus arc a mai napig minden kettősség és kétértelműség szimbóluma.
A kaposvári származású Szirányi István többek között Budapest, Kaposvár és a Párizsi Magyar Intézet után szűkebb pátriájában, a szigetvári Sóház Galériában mutatja be közel harminc alkotását.
(Sóház Galéria, Szigetvár, 2006. IX. 29–X. 19.)
© Lóska Lajos