Artportal.hu

Az egész úgy kezdődött, hogy betelt a pohár. Most meg félig üres. Vagy félig tele. Nézőponttól és (politikai) látószögtől függően a Modern Magyar Művészeti Múzeum ügyét, a Művészetek Palotájának létrehozását, annak pénzügyi konstrukcióját, valamint a Ludwig Múzeum költöztetését az utóbbi öt év során mindenki másféleképpen ítélte meg. A különböző nézetek egyben eltérő jövőképeket rajzoltak meg az épület és több intézmény számára. A sokféle variációs lehetőség közül, amelyek skálája a Vasilescu-gyűjtemény elhelyezésétől egy vadonatúj kortárs intézményig terjedt, a politika szempontjából a legkisebb veszteséget szem előtt tartó megoldás született. Ha most rövid időre fátylat is borítunk a harcos múltra, és csak a jelenlegi helyzetre összpontosítunk, mindenképpen rögzítenünk kell az adottságokat: az épület a közönség szempontjából kedvezőtlen helyen van, építészeti megoldásait tekintve azonban a Ludwig Múzeum számára hosszú távon is megfelelő. A szoros együttélés más intézményekkel egy múzeum számára nem a legjobb kiindulópont; az együttműködés az épületet üzemeltető intézménnyel pedig, úgy tűnik, már most sem felhőtlen. Ha az adottságokról ejtünk szót, a költözés után elsősorban az új épület jut eszünkbe, holott több mint tíz éve „adva van” maga a Ludwig, azaz a Kortárs Művészeti Múzeum. Már az együtt álló két név is jelzi, hogy egyedülálló, nem éppen zökkenőmentes pályát befutott intézményről van szó, amelynek gyökerei a hatvanas évek Németországába nyúlnak vissza. A jelen jobb megértéséhez tekintsük át röviden az akkori viszonyokat, és próbáljunk rátalálni a mai párhuzamokra. A háború után a német köz- és magántulajdonban lévő gyűjtemények közel két évtizeden át elsősorban a hiányok pótlásával és a felzárkózás gondolatával foglalkoztak. Ebben az időben született meg a Rajna--New York-tengely ábrándja, amely aztán a pop-art, majd később az új (és újabb) német festészet karrierjének formájában részben meg is valósult. Németországban a hatvanas években Peter Ludwig felbukkanásával öltött amerikai dimenziókat a műgyűjtés, mind a gyűjtemény méretét, mind a benne található tengerentúli művek számát illetően. A felzárkózás gondolatát eközben lassan felváltotta a lépéstartás a kortárs művészet legfontosabb áramlataival. Ludwig ebben az időben az állami múzeumok pénzügyi és bürokratikus késéseit igazi mecénásként kölcsöncsomagokkal hidalta át; a felkínált mennyiség és a válogatott minőség pedig könnyen elcsábította a német kultúrpolitikusokat. Alapítvány létrehozását javasolta, amelyhez Köln városa és Észak-Rajna-Vesztfália kölcsönözte az adófizetők pénzét, hogy aztán mindannyian meglepve szemléljék, ahogy Ludwig saját kezébe ragadja az irányítást. „A történések kibicének mindenesetre rossz szájízként megmarad a tanulság, hogy egy demokráciában még a nemesebb gesztusok is privát, politikai és közérdekek összefonódását előfeltételezik” -- írta kommentárként Walter Grasskamp. Hatalmát, befolyását a kritikusok folyamatosan támadták, de elhivatottságát és művészet iránti szenvedélyét mindannyian elismerték. Ráadásul mikor bírálói épp megfoghatták volna, már rég más területeken járt: a nagy gyűjtők közül először ő nyitott Kelet-Európa felé. Nem csupán ezért nevezték már életében „a művészetek feudális urának”. A Prima primissima-díj alapítója, a Művészetek Palotája építtetője, Demján Sándor úgy érkezett meg Magyarországon az állam által a kultúrafinanszírozásban hagyott légüres térbe, ahogy tette ezt a hatvanas évek Németországában Peter Ludwig: mint „a szellem, amely kiszabadult a palackból”. Demján talán kevésbé érzékeny, mint nagy német elődje, mivel kevesebb benne az egoizmus; valószínűleg ezért nem lett gyűjtő sem. Míg Ludwig a mecénás megtestesítője volt, „a piac transzformátora”, addig Demján ízig-vérig beruházó, maga a piac. Az állami kultúratámogatásban mutatkozó hézagokat nagyvonalú felajánlásokkal hidalja át: ennek csábítása még ma is ellenállhatatlan. Míg azonban Ludwignak a művészet lételeme volt, addig Demján számára a múzeum nem más, mint a szabadidős társadalom vidámparkja, a kaszinóhoz és a kongresszusi központhoz tartozó látványos függelék. „A negyed így sokoldalú, a közép-európai térségben egyedülálló, mindig megújulásra kész konferencia-, kulturális és rekreációs idegenforgalmi központtá válhat” -- írja a Trigránit Rt. honlapja. Demján, a beruházó, nem avatkozik közvetlenül a kulturális döntésekbe, de a keretfeltételeket már megszabta: az új épületben, ahol lehet, kósza kiállítások jelennek meg, a ház önálló életre kelve szinte maga termeli a szórakoztató programokat. Miközben már az új név is a Vidámpark irányába mutat (lumú), a Ludwignak ebben a feliratok nélküli, igazából a bérlőtársaknak kedvező környezetben kell komoly múzeumként megállnia a helyét. Az intézmény komolyságának -- ideillő szó -- letéteményese a gyűjtemény lehet. Peter Ludwig tisztelői mindig kiemelték, hogy gyűjteményei sokarcúak, bármely irányba bővíthetők, kritikusai szerint viszont a készlet „indifferens, mint egy áruházi katalógus”. A budapesti Ludwig Múzeum jelenleg körülbelül 500 darabból álló gyűjteménye, amelyből a mostani kiállításon 127 látható, „történelmi okokból” szintén nehezen tekinthető koherens egésznek. Picasso, a hatvanas évek amerikai munkái, a nyolcvanas évek német festészete és a kilencvenes évek eklektikus képet nyújtó kelet-európai művei mellett természetesen a külföldön alig-alig piacképes magyar művészet kapta a legnagyobb hangsúlyt. A hazai Ludwig Múzeumnak ebből a hozott és gyűjtött anyagból kellene lehetetlen küldetést végrehajtania: egyszerre két gyűjtési stratégiát alkalmaznia, azaz behozni a lemaradást és tartani a lépést, miközben a piac egyre inkább tágul. A mostani kiállítás legnagyobb erénye, hogy a lehetetlent helyenként feledtetni tudja oly módon, hogy a költözésre felelőtlenül rövidre szabott idő ellenére a rendezés, az új, szűkebbnek tűnő tér adottságainak kihasználásával eltömi a nyilvánvaló lyukakat és hézagokat. Legnagyobb hiányossága viszont az, hogy meg sem kíséreli a lehetetlent. Az igazán komoly múzeumok -- amelyeknek persze évek állnak rendelkezésére egy ilyen léptékű újrarendezésre -- ugyanis azáltal válnak mérvadóvá, hogy keresztülhúzzák az elvárásokat, és addig nem is sejtett helyeken helyeznek el új hangsúlyokat. A budapesti Ludwig Múzeum sajnos elviselhetetlenül könnyű helyzetben van. Nyugat-európai társaitól eltérően ugyanis -- valódi piac és a hozzá kapcsolódó valódi kritika hiányában -- nincs beszorítva a gyűjtők és a kritikusok elvárásainak harapófogójába. Tulajdonképpen paradicsomi állapot, amely nyugalomba ringat. Az elvárások -- ha egyáltalán vannak -- más irányokból érkeznek, egyrészt a művészek felől, hiszen nincs még egy kortárs állami gyűjteményünk, amely hasonló nagyságrendű vásárlási kerettel rendelkezne, másrészt a fiatalabb kurátorok részéről, akik a progresszivitást kérik számon. Amíg azonban a Ludwig Múzeumnak nincs meg a pontosan körülrajzolt helye a magyar művészeti struktúrában -- valahol a Műcsarnok és a Nemzeti Galéria között --, addig ez is a lehetetlen küldetés kategóriájába tartozik. Addig érinthetetlen marad az intézmény, mert nincsenek egyértelműen felosztott gyűjteményezési és kiállítási feladatai. Addig bújócskázhat saját nevei mögött, amely ha innen nézem, ügyes taktikázás, ha onnan, kényelmes tologatás. Pillanatnyilag úgy tűnik, a távolságtartás és a politikai érdekek közötti manőverezés közben, a két nézet és a két telephely között félúton elveszett az intézmény kilencvenes évek végi lendülete. Akárhonnan nézem, a múzeum csak akkor tarthat lépést a kortárs művészettel, és akkor válhat nemzetközileg is meghatározó intézménnyé, ha visszanyeri kezdeményezőkedvét, és a most már adott keretek közt maga is megpróbálja alakítani külső és belső struktúráit.

©Mélyi József