Artportal.hu

Interjú Szabics Ágnes képzőművésszel
Továbbra is keresem a helyeket -- Mostani beszélgetésünk aktualitása, hogy köztéri projekted, a Túlélési gyakorlatok először mutatkozott be külföldön. Fotóinstalláció-sorozatod legújabb darabja -- immár a 21. -- a portugáliai Bragában rendezett fesztiválra jött létre. De mi adta az ötletet a sorozat elindításához?
-- A műveim véletlenszerűen kerültek ki a közterekre. A legelső hely- és térspecifikus munkáim még galériákban jelentek meg, amelyeknél az adott belső terek különböző sajátosságai érdekeltek, azok jelentették a kiindulópontot az installációkhoz. Az első kültéri próbálkozásom 1999-ben, Szegeden történt, ahol egy klasszikus kiállítóhelyiségben kellett volna szerepelnem a művésztelep záró kiállításán, de a tér annyira nem inspirált, hogy addig gondolkoztam, míg végül a galéria mellett álló trafóépületet használtam munkám bemutatásához. Onnantól datálható ez az érdeklődés, és hamar ráéreztem az új munkamódszer ízére: érdekes, megragadó építményekre, épület- vagy éppen utcarészletekre reagálok a munkáimmal. Hamarosan már kifejezetten helyspecifikus művekben kezdtem gondolkodni.
-- A városi környezetben mennyire tartod meghatározónak, hogy hol jelennek meg a munkáid? Miként választod ki a helyszíneket?
-- Domináns a helyválasztás, természetesen, hiszen a kiszemelt helyszínek inspirálnak. De azt is mindig szem előtt tartom, hogy a „beavatkozás” ne legyen túlságosan agresszív. Azt szeretném, ha a mű valamennyire belesimulna a kiválasztott környezetbe. Nem szeretek a munkákkal durván beleszólni egy épületbe, látványba vagy térbe. Persze el tudom képzelni, hogy valaki számára még így is zavaró lehet, amikor fotókkal átértelmezek egy konstrukciót, pedig én inkább csupán érdekes és számomra szép helyeket jelölök ki. Olyan pontokat a városban, amelyeket nap mint nap nem nagyon veszünk észre. Van ebben valami birtoklásféle is: a kiválasztott tárgyat az installáció elkészítése után már egy kicsit a magaménak érzem -- még akkor is, ha a munkám hamarosan eltűnik. Hozzátettem valamit, és rövid időre felhívtam a figyelmet a kijelölt helyre.
-- Nem értek olyan kritikák a Túlélési gyakorlatokkal kapcsolatban, hogy az adott tér vagy objektum esztétizálásával tulajdonképpen egy hagyományos galériában is bemutatható művészetet művelsz? Azaz hogy a munkamódszer nem változik, csak áthelyezed egy külső térbe?
-- Ilyen jellegű kritika nem ért, de másféle igen. Elhangzott, hogy valamennyire erőszakos a közönség felé a tevékenységem…
-- Milyen értelemben?
-- …hogy esetleg a járókelők nem akarnak kortárs képzőművészeti alkotással találkozni közterületen. Erre én nem gondoltam volna, mert annyira nem hangsúlyosak a művek, hogy a járókelőket fölháboríthatnák, ráadásul a témájuk sohasem botránykeltő. De a visszajelzések alapvetően pozitívak.
-- Amikor a Túlélési gyakorlatokban köztéri intervenciókat hajtasz végre, nem zavar, hogy nem feltétlenül és automatikusan válik művészeti kontextusban is láthatóvá, ami ott, a helyszínen megjelent?
-- Nem különösebben. Az azonban igen, hogy -- fizikai értelemben -- nem túl hosszú életű egy ilyen mű, vagyis az időjárás, a körülmények, a vandalizmus vagy az engedélyeztetések miatt elég hamar eltűnhet. Ha az adott helyre odakerül egy munka, akkor azt szeretném, ha minél tovább ott is maradhatna és minél többen láthatnák: tulajdonképpen ez lenne a célja a gyakorlatoknak. A szakmai közegben a munkák nyilván csak reprodukciókban élnek tovább, ezeknek az installációknak azonban nem ez az elsődleges megjelenési formájuk.
-- Meddig tart majd a sorozat? Mennyi lehetőséget látsz még benne? Van előtted egy végpont vagy folyamatprojektnek tekinthető?
-- Amikor elkészült az a katalógus, amely összesen egy tucat Túlélési gyakorlat dokumentációját tartalmazta, be akartam fejezni. Összeszedtem, lefotóztam, megszerkesztettem a dokumentációt, és úgy gondoltam, a kiadvánnyal lezártam valamit. De képtelen voltam abbahagyni. Egyszerűen ráállt az agyam, továbbra is kerestem a helyeket, és végül örültem, hogy folytattam. Közben persze valamennyire módosult a munkamódszerem, már nemcsak fotóval, hanem más anyagokkal is dolgozom, és nem feltétlenül teszem ki a munkákat az utcára, hanem megpróbálok védettebb közeget keresni ezek számára. Dolgoztam például a Zichy-kastély udvarának védettségében vagy a Rottenbiller utcában egy bérház belső udvarában, bár ott a házmester elég gyorsan leszedte a művemet. Maradandóbb, koncentráltabb beavatkozásokra váltottam a nyílt utca helyett. Ezek a lakóknak vagy egyszerűen csak az ott megfordulóknak szólnak. Mint mondtam, sok a pozitív visszajelzés, egy karácsony előtt készített gyakorlat alkalmával az egyik lakó azt mondta, olyan volt számára ennek a munkának a felbukkanása a közvetlen környezetében, mint egy karácsonyi ajándék.
-- Portugália volt a legutóbbi helyszín, ahol dolgoztál. Hogyan adódott ez a lehetőség?
-- Idén nyáron a Mai Manó Házba érkezett egy portugál kurátor a Csizek Gabriella által szervezett portfóliótalálkozóra, és ott látta meg a katalógusomat. A Realitás metamorfózisa című tárlaton dolgozott éppen, és bár tulajdonképpen már lezárta a művészek listáját, felajánlotta: ha vállalkozom rá, akkor szeptemberben csinálhatok egy helyspecifikus munkát a kiállításra. Örültem a meghívásnak, csak kicsit furcsán és hirtelen jött az egész. Nem fordult még elő, hogy valaki más jelöljön ki egy helyet, ahol dolgoznom kell. A helyszín egy hatalmas, egykori bencés kolostor volt, óriási udvarral, tehát számtalan lehetőséget tartogatott. Három hétre szólt a meghívás, de nagy volt a kihívás, mert mi van, ha nem jut eszembe semmi? Ha én választom ki a helyet, akkor én határozok meg magamnak mindent, itt azonban semmit sem tudtam előre. Odamentem és kószálni kezdtem a terekben. A kolostor egyébként ma híres turistalátványosság, ahol minden évben megrendezik ezt a fotó- és videoművészeti fesztivált. Fesztiválnak hívják, de szerintem csak azért, mert a helyiek nagyon szeretnek mulatozni, egyébként egyszerűen egy nemzetközi fotókiállításról van szó: egy részét a kolostorban, másik részét pedig a 14 kilométerre levő város néhány kiállítóhelyén rendezik meg, ahol négy-öt párhuzamos egyéni tárlat is tartozik a hivatalos programhoz.
-- A kezdeti szorongás után mikor „kaptad el” a teret?
-- Meseszerű volt a környezet, és ez hamar eloszlatta a szorongásomat. Már az első napon tudtam, mit akarok csinálni. Különösen inspiráló, alig tapasztalt munkahelyzetben találtam magam. Ha itthon dolgozom, akkor párhuzamosan ezer és egy dolgot csinálok, például tanítok. Ott viszont csak erre a műre kellett koncentrálnom. Különös érzés volt, hogy semmi sem vonta el a figyelmemet, és kizárólag a munkámmal foglalkozhattam. A kolostor belső folyosóján a lepotyogott csempék helyére készítettem négyzet alakú, kasírozott printeket. 177 fotót helyeztem el oda, ahol még látszottak az eredeti csempék maradványai. Hagyományos portugál csempemintákat és állati húsokról készült közelképeket fotóztam egymásra. Az elfedés és a megmutatás problematikája érdekelt. A falon való átlátás, a mögöttes, a belső dolog. A kolostor igazgatónője, aki azt is végigasszisztálta, amikor fölraktam a munkát, végül megkért, hogy az a kiállítás bezárása után maradhasson a falon, a fesztivál egyetlen, állandó „murális” alkotásaként. Számomra mostantól kezd ez a mű úgy működni, mint egy túlélési gyakorlat.
-- A budapesti kortárs művészeti életben közismert, hogy a vizuális oktatás terén markáns figura vagy. A pedagógiai érdeklődésedet és tevékenységedet nemegyszer kiállítási kontextusban is érvényesíted. Hogyan kapcsolódik ez saját művészeti munkásságodhoz?
-- Nem közvetlenül a saját tevékenységemhez kapcsolnám, mint inkább általában a magyar kortárs képzőművészet befogadásának problémájához. Nagyon sok helyen tanítottam eddig is, többféle korosztállyal foglalkoztam, sokféle összefüggésben, de most leginkább az érdekel, hogy miként lehet a gyerekekkel kortárs képzőművészeti alkotásokról beszélni. Hogyan lehet egy kiállításon kreatív képzőművészeti foglalkozást vezetni, miként lehet kapcsolatot teremteni egy konkrét műről való beszélgetés során. Emellett még felnőtteknek tanítok módszertant. Velük sokkal nehezebb a helyzet, de gyerekekkel nem látok semmilyen akadályt az előtt, hogy a műveknek az a közös felfedezése, amely egy-egy kiállításon megtörténhet, gördülékenyen működjön.
-- Szerinted a gyerekek oktatásában hol található a törés, az a pont, amelytől kezdve elveszettnek tekinthető a kreatív látásra és nyitottságra való képesség ösztönzése?
-- Már hároméves korban. Az óvodapedagógus- és a tanítóképzés általában olyan módszereket közvetít, amelyek már negyven-ötven éve is elavultnak számítottak. Nem szeretnék bárkit is ócsárolni, tisztelet az elhivatott pedagógusoknak, mégis valahogy az egész rendszer porosnak és szürkének tűnik, és ebből nem nagyon látok kiutat.
-- A kortárs művészet és a közönség kapcsolatát alapvetően befolyásolja a vizuális oktatás problémája, a nézői aggodalom, értetlenség és frusztráció ide vezethető vissza. Miféle alternatívákat látsz az oktatás megreformálására e téren?
-- Nagy munka lenne a felsőoktatásban a pedagógusképzést más irányba terelni, annyira sokrétű és sokszereplős ez a történet. Szerintem az apró lépéseknek és kezdeményezéseknek lehet itt eredménye. Én például az Iparművészeti Egyetemen tanítok a tanárképző posztgraduális képzésén, ahová az ország különböző pontjairól jönnek már végzett tanárok, akik egyetemi szintű diplomát szeretnének szerezni. Tulajdonképpen három évig beszélgetünk. Nem nagyon „tanítom” őket, inkább elmondom, én hogyan dolgozom, megkérdezem, ők mit gondolnak, mik a tapasztalataik -- és akkor három évig nyúzzuk egymást, sokszor igen feszült helyzetekben. Mert ők is tanítanak vagy tizenöt éve valamilyen módszerrel, és nekik is sok a tapasztalatuk, de lehet, hogy nem is láttak vagy hallottak másféle lehetőségekről. A folyamat általában tökéletes értetlenséggel kezdődik. Egyik alternatív pedagógiai módszer mellett sem kötelezem el magam, bár a GYIK-műhely meghatározó és ösztönző volt számomra, hiszen ott dolgoztam tizenkét évig.
-- Hogyan reagálnak a gyerekek a kiállítási környezetben zajló foglalkozásokra?
-- A nagyobbakban már erősen működnek az előítéletek, de általában kilenc-tíz éves korig teljesen nyitottak. Örülnek az idegen és érdekes közegnek, a furcsa tárgyaknak, és érdeklődők, mert olyan témák kerülnek szóba, amelyekkel általában sem otthon, sem az iskolában nem foglalkoznak.
-- Hogyan hat ez vissza a munkáidra? Máshogy látod ennek fényében a művészeti tevékenységedet?
-- A tanításból sok energiát nyerek. Nagyon örülök, amikor minden alkalommal történik valami a gyerekek agyában, bár néha azt érzem, könnyű dolgom van, amikor egy kiállításon foglalkozást vezetek, mert ez a gyerekek életében ritka alkalom. Az ilyen jellegű pedagógiai munkában az a legjobb, hogy folyamatosan művészeti problémákkal foglalkozhatom -- éppúgy, mint amikor a saját műveimet készítem. (Molnár Edit)

© Molnár Edit