partnereink
Muladi Brigitta: A festészet valóságos fikciója – Marosán Gyula retrospektív kiállítása a MűvészetMalomban
A MűvészetMalomban az ismeretlen életművek sorozatba illeszkedik Marosán Gyula retrospektív kiállítása, amely több mint 200 alkotást mutat be. A 2003-ban Torontóban elhunyt festő életművének most látható darabjai nagyrészt az Artchivum gyűjteményéből kerültek ki. Az Artchivum művészeti adatbázis és kortárs magyar gyűjtemény, Bélai György vezetésével több, mint négy éve folyamatosan kutatja a Marosán-képek fellelhetőségét és Torontóban még a művésztől, majd halála után Kanadából, Amerikából és magyar kollekciókból bővíti tovább az anyagot. Az összegyűjtött művek katalogizálása 90 százalékban már megtörtént és ez lehetővé teszi, hogy egy több mint 400 művet bemutató kötet még ebben az évben elkészüljön. A kiállításra műveket kölcsönzött a Magyar Nemzeti Galéria, a Deák Dénes Gyűjtemény, Reich Gyula, Szép Péter és a készülő könyvhöz Mezei Gábor, akinek grafikai gyűjteményéből Iványi Bianca válogatott.
Kevés olyan magyar művészt ismerünk, aki külföldre távozva, valóban megtalálja a számításait, és csak a művészeti tevékenységéből meg tud élni. Marosán Gyula, azon kevesek közé tartozik, aki elhatározása szerint mást nem kényszerült tenni a mindennapokért, mint alkotni. A történelmi korszak, amelyből származik, nem engedte meg, hogy Magyarországon tegye. Nem szándékosan, de ez a retrospektív kiállítás éppen az 56-os nagy évfordulóra esik, így egy plusz apropója is van az emlékezésnek Marosán Gyulára, aki 1956-ban hagyta el az országot.
De térjünk vissza Marosán mostani kiállításához és a rendezéshez! Az eddigi legnagyobb, legtöbb művet felvonultató kiállítás remek alkalom arra, hogy az életmű törvényszerűségeit felfedezzük. Ha végigjárjuk a termeket, felmerülhet a kérdés, hogy miért kerültek a korai munkák mellé gyakran 2000-ben, 2003-ban keletkezett művek, miért nem kronológiában követik egymást? A választ Marosán alkotómódszerében találjuk meg, aminek érzékeltetésére szolgál a korszakok keveredése.
Az életmű szervesen összetartozó egységekből áll, amelyek mind motivikusan, mind szemléletmódban, egy önmagában alakuló rendszer folyton mozgó, változó alkotóelemeinek tekinthető. Ismétlődésekkel, évtizedeket átívelő, visszatérő témákkal, színekkel, jelekkel. Emellett alkotásai – nemcsak formajegyek alapján – karakteres csoportokba is különülnek. A kiállítás rendezésekor az volt a cél, hogy ezeket a műcsoportokat, sorozatokat elkülönítve és együtt is megmutassuk, a kapcsolódási pontok tisztán mutatkozzanak meg.
Mint ahogy a matematikában léteznek állandó mennyiségek, nála is találunk mindig visszatérő formákat, motívumokat. Ilyenek az intenzív színhasználat, a policentrikus kompozíció, a síkok halmozása, amelyekkel távlatokat és mélységeket nyit, illetve a grafikai elem, amely játékosságot csempész minden műbe.
A kiállításon megfigyelhető az a változás, amely valójában egy ilyen bemutatón manifesztálódhat, ahogy a korai geometrikus formák a késői korszakban feloldódnak, az éles képi információk lágy tónusos, festői tömegekké szelídülnek.
A kiállítás arra is alkalmat adhat, hogy az alkotó jelentőségét megfogalmazzuk, a helyét a magyar művészetben kijelöljük. Alkalmam volt mostanában mélyebben foglalkozni Lossonczy Tamás alkotómódszerével is, akivel Marosán Gyula együtt indult – az Európai Iskola alkotóival –, majd az Elvont Művészek Csoportjában és a művészek közötti különbségek és rokon vonások így érthetővé váltak számomra. Lossonczy Tamás rendkívül érzékeny volt a mindennapok történéseire, műveiben és naplóiban rögzítette az eseményeket, pszichológusként saját magát és emberi kapcsolatait szakadatlanul elemezte, művei gondolatainak konstrukciói, belső világának univerzuma. Marosán ezzel szemben az alkotás örömében élt, a művészet gyakorlata volt a legfontosabb számára, mindent ezen keresztül látott, alkotásai vizuális konstrukciók, a szellemi alapja pedig a modernizmus, amelynek alaptétele az önállóan létező művészi univerzum.
Mindketten, Lossonczy és Marosán is ennek az autonóm világnak a létrehozására törekedtek, amelyben a színek és a formák, a vonalhálók és terek konstrukciója, nemcsak szellemileg meghatározott, hanem tapintható anyagban is manifesztálódnak. És ezen keresztül számos konkrét ponton is rokonok. Például abban, hogy mindketten ösztönös színhasználók, Marosán ugyan kísérletezett a színek, a formák primer hatásaival (a Malom emeleti termeiben láthatók színsorai) – kompozíciói mégis ösztönösen formálódtak a munka során, alakultak a kép belső kohéziós törvényei szerint, és a formák, a jelek is automatikusan íródtak a felületekre, és mindkettőjüknél találunk olyan egyedi jeleket, amelyek mint a grafittiseknél a tegek – gyakran névjegyként fordulnak elő a műveken. Abban is rokonok, hogy a modernizmus legerősebb késztetése, a festészeti és grafikai tradícióval való szembenállás, az új teremtése, a tudatállapotok „képpé tétele” mindkettőjüknél meghatározó szellemi alap. Lossonczy a posztmodern felé tesz egy lépést, Marosán megmarad a modern művészet keretein belül, de mindkét életmű hordozza a modernizmusnak azt a jellegzetességét, miszerint a művészet mint autoritás, mint önálló, egyedi törvényszerűségek szerint működő univerzum létezik.
Marosán elsősorban festői és szobrászati munkáiban őrizte meg modern szellemet, a kontinuitást, a folyamatosságot, de grafikai alkotásaiban gyakran felfedezhető a dadaizmus, az avantgárd szemlélet is a koncept jegyében. Életművének legnagyobb értéke mégis a modern felfogásból ered, ahogyan munkái a művészet szabadságáról beszélnek. A modern, majd a klasszikus avantgárd korszakban a művészet teljes felszabadulása történt meg, ami utat nyitott egészen a mai napig tartó policentrikus fejlődésnek, amelybe szerencsére a festészet is belefér. Merthogy szerintem Marosán művei a festészet fikcióját jelenítik meg.
Képein nincsenek konkrét motívumok, ritkán ábrázol figurákat, túlnyomórészt kompozíciókat látunk, de ebben az esetben mégis mi van a képeken? Áramló energiák, színek tusája, vonalak, síkok harca, lineáris és festői minőségek egyesülése.
Hol van már a művészet hőskorának vitája, a festőiség és rajzosság elsőbbségének kérdése?
Marosán alkotásai felidézik bennem a festészet stílusmeghatározó alapvetéseit, amelyeket egykor Wölfflinnél olvastam. „A vonalak lezárják a formát –írja. – A festői foltok a mozgás hatását keltik, a szín megeleveníti a felületet és modellálja a formákat.” Marosánnál ezek a formák állandó mozgásban vannak, nemcsak a színek, de a festékfoltok is áramló dinamizmust adnak a vásznaknak. Energia és lendület árad a képekből, nincs háttér és előtér, lent és fent – habár kompozíció és egy nézet azért van – egyenrangúak a terek, távlatok, síkok, vonalak, színek, formák. Marosán hevesen lobogó színei és finoman, játékosan rezdülő vonalhálói izgalmas egységet hoznak létre, és nagyon egyediek. A mozgás nemcsak a műbe van beépítve, hanem a befogadó révén is megnyilvánul, a látogatót is mozgásra késztetik, hiszen távolról és közelről egyaránt meg kell őket nézni.
A modern korszak hozta felfogás szerint a színek és formák lerázták magukról a valósághoz való kötődésüket és a művek egy szabad művészi világot fogalmaztak meg. Eszerint a „Művészet egyenlő egy új világ teremtésével, amiben sajátos törvényszerűségek működnek. Ennek alátámasztására sorozatokat, a rendszereket hoz létre az alkotó, a művészet lehetőségeit a végtelenbe terjeszti ki. Ismeretlen távlatok nyílnak meg, művészi galaxisok keletkeznek, amelyekben a művek önállóan is működő égitestekként, de leválaszthatatlanul léteznek. A „kozmosz” univerzum, „mikrokozmosz” gyakran visszatérő elnevezések, amely itt Marosán szoborsorozatának címe.
Ilyen művészi univerzumokat számos, nagyon eltérő alkatú klasszikus művész munkásságában felfedezhetünk, pl. magyar festők között, akikkel Marosán indult, Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás vagy a modern korszak egyetemes mesterei között Miró, Klee, az absztrakt expresszionisták között Pollock, Adolf Gottlieb, Karel, Appel Corneille.
Visszatérve a hazai festészettörténethez és Marosánhoz, érdekes azt megfigyelni, hogy habár a modern kor tagadja a konvenciók aktív jelenlétét az alkotásban, Marosán mit tartott meg abból azAba-Novák-i örökségéből, amelyből kinőtt, és amelynek elsősorban a puha, kontúrok nélküli modellált formákban való gondolkodás volt az eredménye. Hogyan alakult át ez a valóság adta formavilág absztrakt tömegekké, melyek szabadon alakulnak, áramlanak a térben. Persze azért Aba-Novák után még számos akár ellentétes hatás érte Marosánt, többek között az imént felsorolt művészek, valamint a konstruktivizmus, a fauvizmus (színekben), a dada és a szürrealizmus, a pop art és alkalmazott új technikákat amelyeket ő maga talált ki. Például készített az egyedi jelei felhasználásával fotógrafikákat és konstruktív számítógépes grafikákat, kollázsokat a 60-as évek elejétől, a grafikái már egy új fejezetet nyitnak…
(MűvészetMalom, 2006. X. 14–)
Kevés olyan magyar művészt ismerünk, aki külföldre távozva, valóban megtalálja a számításait, és csak a művészeti tevékenységéből meg tud élni. Marosán Gyula, azon kevesek közé tartozik, aki elhatározása szerint mást nem kényszerült tenni a mindennapokért, mint alkotni. A történelmi korszak, amelyből származik, nem engedte meg, hogy Magyarországon tegye. Nem szándékosan, de ez a retrospektív kiállítás éppen az 56-os nagy évfordulóra esik, így egy plusz apropója is van az emlékezésnek Marosán Gyulára, aki 1956-ban hagyta el az országot.
De térjünk vissza Marosán mostani kiállításához és a rendezéshez! Az eddigi legnagyobb, legtöbb művet felvonultató kiállítás remek alkalom arra, hogy az életmű törvényszerűségeit felfedezzük. Ha végigjárjuk a termeket, felmerülhet a kérdés, hogy miért kerültek a korai munkák mellé gyakran 2000-ben, 2003-ban keletkezett művek, miért nem kronológiában követik egymást? A választ Marosán alkotómódszerében találjuk meg, aminek érzékeltetésére szolgál a korszakok keveredése.
Az életmű szervesen összetartozó egységekből áll, amelyek mind motivikusan, mind szemléletmódban, egy önmagában alakuló rendszer folyton mozgó, változó alkotóelemeinek tekinthető. Ismétlődésekkel, évtizedeket átívelő, visszatérő témákkal, színekkel, jelekkel. Emellett alkotásai – nemcsak formajegyek alapján – karakteres csoportokba is különülnek. A kiállítás rendezésekor az volt a cél, hogy ezeket a műcsoportokat, sorozatokat elkülönítve és együtt is megmutassuk, a kapcsolódási pontok tisztán mutatkozzanak meg.
Mint ahogy a matematikában léteznek állandó mennyiségek, nála is találunk mindig visszatérő formákat, motívumokat. Ilyenek az intenzív színhasználat, a policentrikus kompozíció, a síkok halmozása, amelyekkel távlatokat és mélységeket nyit, illetve a grafikai elem, amely játékosságot csempész minden műbe.
A kiállításon megfigyelhető az a változás, amely valójában egy ilyen bemutatón manifesztálódhat, ahogy a korai geometrikus formák a késői korszakban feloldódnak, az éles képi információk lágy tónusos, festői tömegekké szelídülnek.
A kiállítás arra is alkalmat adhat, hogy az alkotó jelentőségét megfogalmazzuk, a helyét a magyar művészetben kijelöljük. Alkalmam volt mostanában mélyebben foglalkozni Lossonczy Tamás alkotómódszerével is, akivel Marosán Gyula együtt indult – az Európai Iskola alkotóival –, majd az Elvont Művészek Csoportjában és a művészek közötti különbségek és rokon vonások így érthetővé váltak számomra. Lossonczy Tamás rendkívül érzékeny volt a mindennapok történéseire, műveiben és naplóiban rögzítette az eseményeket, pszichológusként saját magát és emberi kapcsolatait szakadatlanul elemezte, művei gondolatainak konstrukciói, belső világának univerzuma. Marosán ezzel szemben az alkotás örömében élt, a művészet gyakorlata volt a legfontosabb számára, mindent ezen keresztül látott, alkotásai vizuális konstrukciók, a szellemi alapja pedig a modernizmus, amelynek alaptétele az önállóan létező művészi univerzum.
Mindketten, Lossonczy és Marosán is ennek az autonóm világnak a létrehozására törekedtek, amelyben a színek és a formák, a vonalhálók és terek konstrukciója, nemcsak szellemileg meghatározott, hanem tapintható anyagban is manifesztálódnak. És ezen keresztül számos konkrét ponton is rokonok. Például abban, hogy mindketten ösztönös színhasználók, Marosán ugyan kísérletezett a színek, a formák primer hatásaival (a Malom emeleti termeiben láthatók színsorai) – kompozíciói mégis ösztönösen formálódtak a munka során, alakultak a kép belső kohéziós törvényei szerint, és a formák, a jelek is automatikusan íródtak a felületekre, és mindkettőjüknél találunk olyan egyedi jeleket, amelyek mint a grafittiseknél a tegek – gyakran névjegyként fordulnak elő a műveken. Abban is rokonok, hogy a modernizmus legerősebb késztetése, a festészeti és grafikai tradícióval való szembenállás, az új teremtése, a tudatállapotok „képpé tétele” mindkettőjüknél meghatározó szellemi alap. Lossonczy a posztmodern felé tesz egy lépést, Marosán megmarad a modern művészet keretein belül, de mindkét életmű hordozza a modernizmusnak azt a jellegzetességét, miszerint a művészet mint autoritás, mint önálló, egyedi törvényszerűségek szerint működő univerzum létezik.
Marosán elsősorban festői és szobrászati munkáiban őrizte meg modern szellemet, a kontinuitást, a folyamatosságot, de grafikai alkotásaiban gyakran felfedezhető a dadaizmus, az avantgárd szemlélet is a koncept jegyében. Életművének legnagyobb értéke mégis a modern felfogásból ered, ahogyan munkái a művészet szabadságáról beszélnek. A modern, majd a klasszikus avantgárd korszakban a művészet teljes felszabadulása történt meg, ami utat nyitott egészen a mai napig tartó policentrikus fejlődésnek, amelybe szerencsére a festészet is belefér. Merthogy szerintem Marosán művei a festészet fikcióját jelenítik meg.
Képein nincsenek konkrét motívumok, ritkán ábrázol figurákat, túlnyomórészt kompozíciókat látunk, de ebben az esetben mégis mi van a képeken? Áramló energiák, színek tusája, vonalak, síkok harca, lineáris és festői minőségek egyesülése.
Hol van már a művészet hőskorának vitája, a festőiség és rajzosság elsőbbségének kérdése?
Marosán alkotásai felidézik bennem a festészet stílusmeghatározó alapvetéseit, amelyeket egykor Wölfflinnél olvastam. „A vonalak lezárják a formát –írja. – A festői foltok a mozgás hatását keltik, a szín megeleveníti a felületet és modellálja a formákat.” Marosánnál ezek a formák állandó mozgásban vannak, nemcsak a színek, de a festékfoltok is áramló dinamizmust adnak a vásznaknak. Energia és lendület árad a képekből, nincs háttér és előtér, lent és fent – habár kompozíció és egy nézet azért van – egyenrangúak a terek, távlatok, síkok, vonalak, színek, formák. Marosán hevesen lobogó színei és finoman, játékosan rezdülő vonalhálói izgalmas egységet hoznak létre, és nagyon egyediek. A mozgás nemcsak a műbe van beépítve, hanem a befogadó révén is megnyilvánul, a látogatót is mozgásra késztetik, hiszen távolról és közelről egyaránt meg kell őket nézni.
A modern korszak hozta felfogás szerint a színek és formák lerázták magukról a valósághoz való kötődésüket és a művek egy szabad művészi világot fogalmaztak meg. Eszerint a „Művészet egyenlő egy új világ teremtésével, amiben sajátos törvényszerűségek működnek. Ennek alátámasztására sorozatokat, a rendszereket hoz létre az alkotó, a művészet lehetőségeit a végtelenbe terjeszti ki. Ismeretlen távlatok nyílnak meg, művészi galaxisok keletkeznek, amelyekben a művek önállóan is működő égitestekként, de leválaszthatatlanul léteznek. A „kozmosz” univerzum, „mikrokozmosz” gyakran visszatérő elnevezések, amely itt Marosán szoborsorozatának címe.
Ilyen művészi univerzumokat számos, nagyon eltérő alkatú klasszikus művész munkásságában felfedezhetünk, pl. magyar festők között, akikkel Marosán indult, Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás vagy a modern korszak egyetemes mesterei között Miró, Klee, az absztrakt expresszionisták között Pollock, Adolf Gottlieb, Karel, Appel Corneille.
Visszatérve a hazai festészettörténethez és Marosánhoz, érdekes azt megfigyelni, hogy habár a modern kor tagadja a konvenciók aktív jelenlétét az alkotásban, Marosán mit tartott meg abból azAba-Novák-i örökségéből, amelyből kinőtt, és amelynek elsősorban a puha, kontúrok nélküli modellált formákban való gondolkodás volt az eredménye. Hogyan alakult át ez a valóság adta formavilág absztrakt tömegekké, melyek szabadon alakulnak, áramlanak a térben. Persze azért Aba-Novák után még számos akár ellentétes hatás érte Marosánt, többek között az imént felsorolt művészek, valamint a konstruktivizmus, a fauvizmus (színekben), a dada és a szürrealizmus, a pop art és alkalmazott új technikákat amelyeket ő maga talált ki. Például készített az egyedi jelei felhasználásával fotógrafikákat és konstruktív számítógépes grafikákat, kollázsokat a 60-as évek elejétől, a grafikái már egy új fejezetet nyitnak…
(MűvészetMalom, 2006. X. 14–)
© Muladi Brigitta