partnereink
Muladi Brigitta: Önarckép Rembrandttal – Kortárs magyar művészek a Szépművészeti Múzeumban
A Rembrandt-történet, a „legnagyobb holland festő” jelenség olyan, mint egy mai siker sztori. 1800-ban a holland királynő személyes ügyeként vállalt és felavatott Rijksmuseum egy, a Rembrandt-képek eladásában bekövetkezett világméretű műkereskedelmi boom utáni „országimázs” építés fontos eleme volt, az időközben kissé „megnyirbált” Éjjeli őrjárat (valójában a városi lövészegylet portréja) végleges kiállítóhelyeként. A keresletben felduzzadt Rembrandt-életmű a kutatások nyomán egyre fogyott, s a képek mintegy felét a műhely és követők munkái körébe sorolták (és akadt néhány hamisítvány is). A Rembrandt-festmények mitológiája kiapadhatatlan forrása a napi hírrovatoknak, s ha más képzőművészeti hírrel nem is foglalkoznak, a holland mester neve mindennemű lapban ismerősen cseng.
Az Amszterdamban több helyszínen, Hágában a Mauritshuisban, Leidenben (a szülővárosában) a mester születésének 400 éves évfordulójára rendezett – egész éven át tartó – ünnepi sorozathoz a budapesti Szépművészeti Múzeum két rendezvénnyel járult hozzá: a saját különleges Rembrandt rézkarc- és rajzgyűjteményének kiállítása mellett Re:mbrandt címmel kortárs magyar művészek munkáit mutatta be.
A 19 kortárs művész – festő, szobrász, grafikus, médiaművész – saját, megélt alkotási metódusában dolgozva, nem „Rembrandt emlékművet”, hanem szervesen az életművébe illeszkedő alkotást hozott létre.
Ha voltunk olyan fegyelmezetlenek, hogy a kiállítást fordítva, a végéről kezdtük el megtekinteni, akkor rögtön meg is győződhettünk arról, hogy Rembrandt nemcsak az Amszterdam utcáin függő plakátokon csodálkozik rá, hogy ő már 400 éves lenne, hanem itt valóban elevenen él. Forgács Péter összegyűjtötte Rembrandt önarcképeit, és filmként pergette le a festőnek az élete során változó arcát előttünk, úgy, hogy a látványtól megdöbbent, de élvezetes szemlélődésben észre sem vehettük, hogy már 30 perce szegeződünk a képernyőre.
Nem csoda, hogy Forgács Péter (és a munkatársai, Vojnich Erzsébet és Forgács Simon) műve olyan élővé varázsolja a művészt, hiszen Rembrandt volt az a festő, akitől a legtöbb önarckép maradt fenn, szinte minden arckifejezését rögzítette élete során. A 90 önarckép – ebből 31 metszet és kb. 10 rajz – némelyikéről kiderült időközben, hogy nem „saját kezű”(?).
Az, hogy Forgács Péter mennyit használt fel a mintegy 33 (valódinak tartott festmény) önarcképből, az nem derül ki, de valószínűsíthető, hogy az összes reprodukcióban fellelhetőt. „Se előtte, se azóta művész ennyit nem foglalkozott az arcával – és ennek nem csekély szerepe volt a művész személye körüli legendák kialakulásában. Ha e képeket időrendbe szedjük és összeolvassuk, egy élet története rajzolódik ki belőlük” - írja Rényi András, a kiállítás kurátora.
A kiállításon részt vevő 19 művész közül hatan választottak önarcképet az új mű létrehozásának kiindulópontjaként, ami mégis azt sugallja, hogy az emlékezés vagy a tisztelgés csak a kurátorok szerint nem volt a fő témája műveknek. Az alkotások kevéssé szóltak a művészet aktuális problémáiról, ha az örökség „kortársi elevensége” határozottan megnyilvánult. A néző is „meg lett vezetve”, a grafikai kiállítás csalogató szavára érkezett és elsősorban emlékezett, újragondolta a Rembrandtról szerzett eddigi információit. A múzeumnak nagyrészt saját gyűjteményéből rendezett tárlatán, a 160 rézkarc, hidegtű és 10 rajz mellett láthattunk egy Stuttgartból származó Rembrandt-portrét is, amelyet egy tanítványa készített.
A látogató – ha volt még ereje felmenni a legfelső termekbe – az újrarendezett németalföldi kiállításban is gyönyörködhetett, ahol a Rembrandt-szakértők munkája nyomán részben „kiszavazott” Rembrandtokkal is találkozhatott. Az első tanítvánnyal Gerard Dou-val együtt festett Példázat a kincsrejtőről és a műhelymunka nyomán született Szent József álmával. Az utóbbihoz Rembrandt rajzolt vázlatot, amelyet a berlini Kupferstichkabinet őriz. Ha valódiságuk hordoz is némi bizonytalanságot, azért a rembrandti jellegzetességek megfigyelhetők rajtuk: fény-árnyék hatások, meleg színek, a bibliai történet mélyen emberi alakjai. A Szent József álma még Adam Elsheimert (1578–1610), a fiatalon meghalt frankfurti festőt is eszünkbe juttathatja, akinek egyes rézlemezre festett sejtelmes fényű, precíz kompozíciója nemcsak Rembrandtnak, de Rubensnek is előképül szolgált.
Amikor egy kis történeti kitekintés után visszatérünk a kortárs művekhez, azt vesszük észre, hogy a kiválasztott képek, a művészek törekvései nyomán akár művészet- és képtörténeti egységbe is rendezhetők, vagy a látás legújabb történetét mesélhetik el. Az elmúlt húsz év stílusbeli és mediális változásai, szinte lekövethetőek a kiállításon. Az iparterves hard edge és gesztusfestészet (Bak Imre, Ilona Keserü Ilona, Nádler István), az Új szenzibilitás (El Kazovszkij, Bernát András), a koncept (Pauer Gyula, Jovánovics György), az örök kutató szellemek (Kőnig Frigyes, Orosz István), az új figuratív festészet (Károlyi Zsigmond, Csurka Eszter), a „neo pop” (Rácmolnár Sándor), intermédia (Forgács Péter, Szirtes János, Szegedy-Maszák Zoltán és Fernezelyi Márton, Lajtai Langer Péter, Duliskovich Bazil).
Bak Imre Ön-Arc-Képének mozdíthatatlannak tűnő geometriai struktúrái nemcsak színeiben idomulnak Rembrandt műveihez, az önvizsgálatból eredő feszült koncentráció és játékosság elegye is mindkettőjükben felfedezhető. A játékos, de fegyelmezett percizitás Orosz István művészetében alapvető, s ennek jegyében most is saját optikai csalódásunkkal mulattatott új művében: a Csodálkozó tekintetű önarckép negatívjának közepére írt piros „re:” jelre mozdulatlanul fókuszálva, a retinánkon keletkezett pozitív képet mi magunk reprodukáljuk, vetítjük ki az üres felületre. Nádler István közös pontja Rembrandttal nem külsődleges vonásokban van jelen, inkább „a művészet, mint magánmitologikus egység” felfogásban. Választott képe a grafikai kiállításon látható Ábrahám áldozata volt. Ilona Keserü Ilona tőle szokatlanul, és az anyagban is egyedülállóan realista önarcképet festett egy gesztuskompozíciója mellé, önbemutatásként – a londoni 1661-es Önarckép mintájára.
Pauer Gyula önmagát változtatta át, Rembrandt-jelmezbe bújt, és mint Pauer-Rembrandt pszeudó-rajzokat hozott létre, a londoni Fej- és alaktanulmány tollrajzok ihletésében. Talán Csurka Eszter művei voltak legközelebb annak a fogalmi jelenségnek a leírásához, amely szerint Rembrandt neve szinte a festészet szinonimájává vált, és az elmúlt századok vibráló művészeti változásai mit sem mozdítottak ezen a tényen. A Tékozló fiú hazatér című műve, a kiprintelt vászon alapra felfestett figurákkal, mintha azt közölné, hogy a festészet mindig visszatér, és arra a „bűnös” könnyű útra emlékeztet, amin ő maga is a digitális nyomatok felé indult el. De Rácmolnár Sándor plakátszerű szélmalom=Hollandia=Rembrandt emblémájával rácáfol erre a véleményre, manifesztálva, hogy az új műfajokban is lehet remek alkotásokat létrehozni. (Habár a mű angol címe Windmill erőszakoltnak tűnik, hollandul „windmolen” a magyar kifejezéshez és Rembrandthoz is közelebb lenne.) Károlyi Zsigmond művészetfogalmi meggyőződése most is néhány robotegér csoportképén és portréján válik nyilvánvalóvá. Értelmezésem szerint Károlyi a festészetet ontológiai, lételméleti fogalomként éli meg, tehát a művésznek szükségtelen többletjelentéseket elrejteni a műben, és a tematika így teljesen irreleváns. Rembrandttal így csak abban ért egyet, hogy: Festeni kell! „Beállítás, fények, felületek, terek: festői szempontból úgyszólván mindegy, hogy a műfaj portré, kettős portré, csoportportré, vagy csendélet…”
Posztmodern Rembrandt-idézetekben sem volt hiány, például Szirtes János a Rembrandt-képek moziszerűségét megragadva, videó installációkat készített, az egyébként Élőképeknek nevezett sorozatában, válogatott témákra. Megelevenedett az Önarckép Saskiával, József és Putifárné, és a Tékozló fiú hazatérése. (A művek a humort sem nélkülözik, az utóbbin egy sétálómagnós fiú fut át a színen.) A digitális technikát nemcsak használja, hanem szerkezetivel tovább is fejleszti, az itt művészpárosként kiállító Szegedy-Maszák Zoltán és Fernezelyi Márton művükkel a látás folyamatát, a látvány helyét és az érzékeltek információtartalmának viszonyát taglalják. Tudományos kísérleti tárgynak beillő bonyolult technikai eszközt kreáltak, amelyen átnézve a falon lévő geometrikus ábrából és a kis képernyőn megjelenő pixelekből festmények rajzolódnak ki. Csutak Magdolna az anyagok misztikumát, mindenhol jelenlevését, az univerzum titkait kutatja leheletfinom, alig érzékelhető üvegrajz munkájával.
Duliskovich Bazil látódobozai derengő homályba és meleg fénybe burkolódzó tereket határoltak le, amelyekbe betekintve Rembrandt-idézeteket, női aktot, intim szobákat, műteremsarkokat látunk, gyanítva, hogy Duliskovich magáról is mesél egyben.Jovánovics Györgyről e kiállítás kapcsán derült ki, hogy az első művészeti reprodukció, amin „megakadt a szeme” a Három fa című Rembrandt-rézkarc volt, és a rajta látható „nyílegyenes fekete sugárnyalábok” keltették életre az itt kiállított műveket is: Rembrandt-vászon/ Rembrandt-keret és Camera Obscura Rembrandt után.
A művészek kiválasztása most is – mint bármikor egy csoportos kiállítás kapcsán – kikerülhetetlenül szubjektív döntések mentén, de a kurátori koncepciónak megfelelően alakult. A részt vevő alkotók párbeszéde – a mesterrel és egymással – megvalósult. Az élő, működő tradíció jegyében remek munkákat láthattunk, és ami nem kevés a művek beépültek az életművekbe, Rembrandt szellemében személyes mitológiák és művész-életrajzok íródtak tovább. (Szépművészeti Múzeum, 2006. IX. 24-ig.)
1 Rembrandt Éjjeli őrjárata a Lövészegylet (Kloveniersdoelen) nagyterméből 1715-ben átkerült a Városháza Háborús Tanácskozóteremébe (Kriegsratzimmer), de a betervezett helyére, két ajtó közé nem fért be, ezért – minden oldalról, de leginkább a bal széléről – levágtak belőle. Az eredeti nagyságú kép másolata fennmaradt: Gerrit Lundens: Kis festménymásolat az Éjjeli őrjáratról, 1655, olaj, vászon, 85x66 cm Rijksmuseum Amszterdam – innen ismerjük a kép hiányzó részeit is.
2 Rényi András: Eredeti vagy hamis? - a műértés tudományos alapjairól, a Mindentudás Egyetemének előadása, Forrás: http://www.mindentudas.hu/renyiandras/20060225renyi1.html
3 A Rembrandt évforduló alkalmából a Szépművészeti Múzeum kiállítása külső kezdeményezésre jött létre. A kiállítás kurátora: Dr. Rényi András Ph.D., az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének docense, Rembrandt-kutató, a kiállítást Jerger Krisztina művészettörténész, a Varsói Magyar Intézet igazgatóhelyettese rendezte. A koncepció kialakításában részt vett: Beke László művészettörténész, az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének igazgatója; Geskó Judit művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztályának főmuzeológusa; Hajdu István művészettörténész, a Balkon Kortárs Művészeti Folyóirat főszerkesztője; Készman József művészettörténész, a Műcsarnok kiállítási osztályvezetője. Forrás: http://www.kultura.hu/culture/exhibition/news/D999_news_200967.html
4 Károlyi Zsigmond. A kiállítás leporellóján található idézet.
5 Jovánovics György. A kiállítás leporellóján található idézet.
Az Amszterdamban több helyszínen, Hágában a Mauritshuisban, Leidenben (a szülővárosában) a mester születésének 400 éves évfordulójára rendezett – egész éven át tartó – ünnepi sorozathoz a budapesti Szépművészeti Múzeum két rendezvénnyel járult hozzá: a saját különleges Rembrandt rézkarc- és rajzgyűjteményének kiállítása mellett Re:mbrandt címmel kortárs magyar művészek munkáit mutatta be.
A 19 kortárs művész – festő, szobrász, grafikus, médiaművész – saját, megélt alkotási metódusában dolgozva, nem „Rembrandt emlékművet”, hanem szervesen az életművébe illeszkedő alkotást hozott létre.
Ha voltunk olyan fegyelmezetlenek, hogy a kiállítást fordítva, a végéről kezdtük el megtekinteni, akkor rögtön meg is győződhettünk arról, hogy Rembrandt nemcsak az Amszterdam utcáin függő plakátokon csodálkozik rá, hogy ő már 400 éves lenne, hanem itt valóban elevenen él. Forgács Péter összegyűjtötte Rembrandt önarcképeit, és filmként pergette le a festőnek az élete során változó arcát előttünk, úgy, hogy a látványtól megdöbbent, de élvezetes szemlélődésben észre sem vehettük, hogy már 30 perce szegeződünk a képernyőre.
Nem csoda, hogy Forgács Péter (és a munkatársai, Vojnich Erzsébet és Forgács Simon) műve olyan élővé varázsolja a művészt, hiszen Rembrandt volt az a festő, akitől a legtöbb önarckép maradt fenn, szinte minden arckifejezését rögzítette élete során. A 90 önarckép – ebből 31 metszet és kb. 10 rajz – némelyikéről kiderült időközben, hogy nem „saját kezű”(?).
Az, hogy Forgács Péter mennyit használt fel a mintegy 33 (valódinak tartott festmény) önarcképből, az nem derül ki, de valószínűsíthető, hogy az összes reprodukcióban fellelhetőt. „Se előtte, se azóta művész ennyit nem foglalkozott az arcával – és ennek nem csekély szerepe volt a művész személye körüli legendák kialakulásában. Ha e képeket időrendbe szedjük és összeolvassuk, egy élet története rajzolódik ki belőlük” - írja Rényi András, a kiállítás kurátora.
A kiállításon részt vevő 19 művész közül hatan választottak önarcképet az új mű létrehozásának kiindulópontjaként, ami mégis azt sugallja, hogy az emlékezés vagy a tisztelgés csak a kurátorok szerint nem volt a fő témája műveknek. Az alkotások kevéssé szóltak a művészet aktuális problémáiról, ha az örökség „kortársi elevensége” határozottan megnyilvánult. A néző is „meg lett vezetve”, a grafikai kiállítás csalogató szavára érkezett és elsősorban emlékezett, újragondolta a Rembrandtról szerzett eddigi információit. A múzeumnak nagyrészt saját gyűjteményéből rendezett tárlatán, a 160 rézkarc, hidegtű és 10 rajz mellett láthattunk egy Stuttgartból származó Rembrandt-portrét is, amelyet egy tanítványa készített.
A látogató – ha volt még ereje felmenni a legfelső termekbe – az újrarendezett németalföldi kiállításban is gyönyörködhetett, ahol a Rembrandt-szakértők munkája nyomán részben „kiszavazott” Rembrandtokkal is találkozhatott. Az első tanítvánnyal Gerard Dou-val együtt festett Példázat a kincsrejtőről és a műhelymunka nyomán született Szent József álmával. Az utóbbihoz Rembrandt rajzolt vázlatot, amelyet a berlini Kupferstichkabinet őriz. Ha valódiságuk hordoz is némi bizonytalanságot, azért a rembrandti jellegzetességek megfigyelhetők rajtuk: fény-árnyék hatások, meleg színek, a bibliai történet mélyen emberi alakjai. A Szent József álma még Adam Elsheimert (1578–1610), a fiatalon meghalt frankfurti festőt is eszünkbe juttathatja, akinek egyes rézlemezre festett sejtelmes fényű, precíz kompozíciója nemcsak Rembrandtnak, de Rubensnek is előképül szolgált.
Amikor egy kis történeti kitekintés után visszatérünk a kortárs művekhez, azt vesszük észre, hogy a kiválasztott képek, a művészek törekvései nyomán akár művészet- és képtörténeti egységbe is rendezhetők, vagy a látás legújabb történetét mesélhetik el. Az elmúlt húsz év stílusbeli és mediális változásai, szinte lekövethetőek a kiállításon. Az iparterves hard edge és gesztusfestészet (Bak Imre, Ilona Keserü Ilona, Nádler István), az Új szenzibilitás (El Kazovszkij, Bernát András), a koncept (Pauer Gyula, Jovánovics György), az örök kutató szellemek (Kőnig Frigyes, Orosz István), az új figuratív festészet (Károlyi Zsigmond, Csurka Eszter), a „neo pop” (Rácmolnár Sándor), intermédia (Forgács Péter, Szirtes János, Szegedy-Maszák Zoltán és Fernezelyi Márton, Lajtai Langer Péter, Duliskovich Bazil).
Bak Imre Ön-Arc-Képének mozdíthatatlannak tűnő geometriai struktúrái nemcsak színeiben idomulnak Rembrandt műveihez, az önvizsgálatból eredő feszült koncentráció és játékosság elegye is mindkettőjükben felfedezhető. A játékos, de fegyelmezett percizitás Orosz István művészetében alapvető, s ennek jegyében most is saját optikai csalódásunkkal mulattatott új művében: a Csodálkozó tekintetű önarckép negatívjának közepére írt piros „re:” jelre mozdulatlanul fókuszálva, a retinánkon keletkezett pozitív képet mi magunk reprodukáljuk, vetítjük ki az üres felületre. Nádler István közös pontja Rembrandttal nem külsődleges vonásokban van jelen, inkább „a művészet, mint magánmitologikus egység” felfogásban. Választott képe a grafikai kiállításon látható Ábrahám áldozata volt. Ilona Keserü Ilona tőle szokatlanul, és az anyagban is egyedülállóan realista önarcképet festett egy gesztuskompozíciója mellé, önbemutatásként – a londoni 1661-es Önarckép mintájára.
Pauer Gyula önmagát változtatta át, Rembrandt-jelmezbe bújt, és mint Pauer-Rembrandt pszeudó-rajzokat hozott létre, a londoni Fej- és alaktanulmány tollrajzok ihletésében. Talán Csurka Eszter művei voltak legközelebb annak a fogalmi jelenségnek a leírásához, amely szerint Rembrandt neve szinte a festészet szinonimájává vált, és az elmúlt századok vibráló művészeti változásai mit sem mozdítottak ezen a tényen. A Tékozló fiú hazatér című műve, a kiprintelt vászon alapra felfestett figurákkal, mintha azt közölné, hogy a festészet mindig visszatér, és arra a „bűnös” könnyű útra emlékeztet, amin ő maga is a digitális nyomatok felé indult el. De Rácmolnár Sándor plakátszerű szélmalom=Hollandia=Rembrandt emblémájával rácáfol erre a véleményre, manifesztálva, hogy az új műfajokban is lehet remek alkotásokat létrehozni. (Habár a mű angol címe Windmill erőszakoltnak tűnik, hollandul „windmolen” a magyar kifejezéshez és Rembrandthoz is közelebb lenne.) Károlyi Zsigmond művészetfogalmi meggyőződése most is néhány robotegér csoportképén és portréján válik nyilvánvalóvá. Értelmezésem szerint Károlyi a festészetet ontológiai, lételméleti fogalomként éli meg, tehát a művésznek szükségtelen többletjelentéseket elrejteni a műben, és a tematika így teljesen irreleváns. Rembrandttal így csak abban ért egyet, hogy: Festeni kell! „Beállítás, fények, felületek, terek: festői szempontból úgyszólván mindegy, hogy a műfaj portré, kettős portré, csoportportré, vagy csendélet…”
Posztmodern Rembrandt-idézetekben sem volt hiány, például Szirtes János a Rembrandt-képek moziszerűségét megragadva, videó installációkat készített, az egyébként Élőképeknek nevezett sorozatában, válogatott témákra. Megelevenedett az Önarckép Saskiával, József és Putifárné, és a Tékozló fiú hazatérése. (A művek a humort sem nélkülözik, az utóbbin egy sétálómagnós fiú fut át a színen.) A digitális technikát nemcsak használja, hanem szerkezetivel tovább is fejleszti, az itt művészpárosként kiállító Szegedy-Maszák Zoltán és Fernezelyi Márton művükkel a látás folyamatát, a látvány helyét és az érzékeltek információtartalmának viszonyát taglalják. Tudományos kísérleti tárgynak beillő bonyolult technikai eszközt kreáltak, amelyen átnézve a falon lévő geometrikus ábrából és a kis képernyőn megjelenő pixelekből festmények rajzolódnak ki. Csutak Magdolna az anyagok misztikumát, mindenhol jelenlevését, az univerzum titkait kutatja leheletfinom, alig érzékelhető üvegrajz munkájával.
Duliskovich Bazil látódobozai derengő homályba és meleg fénybe burkolódzó tereket határoltak le, amelyekbe betekintve Rembrandt-idézeteket, női aktot, intim szobákat, műteremsarkokat látunk, gyanítva, hogy Duliskovich magáról is mesél egyben.Jovánovics Györgyről e kiállítás kapcsán derült ki, hogy az első művészeti reprodukció, amin „megakadt a szeme” a Három fa című Rembrandt-rézkarc volt, és a rajta látható „nyílegyenes fekete sugárnyalábok” keltették életre az itt kiállított műveket is: Rembrandt-vászon/ Rembrandt-keret és Camera Obscura Rembrandt után.
A művészek kiválasztása most is – mint bármikor egy csoportos kiállítás kapcsán – kikerülhetetlenül szubjektív döntések mentén, de a kurátori koncepciónak megfelelően alakult. A részt vevő alkotók párbeszéde – a mesterrel és egymással – megvalósult. Az élő, működő tradíció jegyében remek munkákat láthattunk, és ami nem kevés a művek beépültek az életművekbe, Rembrandt szellemében személyes mitológiák és művész-életrajzok íródtak tovább. (Szépművészeti Múzeum, 2006. IX. 24-ig.)
1 Rembrandt Éjjeli őrjárata a Lövészegylet (Kloveniersdoelen) nagyterméből 1715-ben átkerült a Városháza Háborús Tanácskozóteremébe (Kriegsratzimmer), de a betervezett helyére, két ajtó közé nem fért be, ezért – minden oldalról, de leginkább a bal széléről – levágtak belőle. Az eredeti nagyságú kép másolata fennmaradt: Gerrit Lundens: Kis festménymásolat az Éjjeli őrjáratról, 1655, olaj, vászon, 85x66 cm Rijksmuseum Amszterdam – innen ismerjük a kép hiányzó részeit is.
2 Rényi András: Eredeti vagy hamis? - a műértés tudományos alapjairól, a Mindentudás Egyetemének előadása, Forrás: http://www.mindentudas.hu/renyiandras/20060225renyi1.html
3 A Rembrandt évforduló alkalmából a Szépművészeti Múzeum kiállítása külső kezdeményezésre jött létre. A kiállítás kurátora: Dr. Rényi András Ph.D., az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének docense, Rembrandt-kutató, a kiállítást Jerger Krisztina művészettörténész, a Varsói Magyar Intézet igazgatóhelyettese rendezte. A koncepció kialakításában részt vett: Beke László művészettörténész, az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének igazgatója; Geskó Judit művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztályának főmuzeológusa; Hajdu István művészettörténész, a Balkon Kortárs Művészeti Folyóirat főszerkesztője; Készman József művészettörténész, a Műcsarnok kiállítási osztályvezetője. Forrás: http://www.kultura.hu/culture/exhibition/news/D999_news_200967.html
4 Károlyi Zsigmond. A kiállítás leporellóján található idézet.
5 Jovánovics György. A kiállítás leporellóján található idézet.
© Muladi Brigitta