Artportal.hu

Kerülöm azokat a helyeket, amelyek urai diszkriminálnak, olyan ismérveik – kor, nem, külső, szexuális orientáció, vallás, politikai hovatartozás, stb. - alapján zárnak ki felségterületükről embereket, amelyekről az illetők nem tehetnek, illetve – a vallás és a politikai hovatartozás esetében – sorsválasztásuk során alapvető demokratikus jogukkal élnek. Be nem tenném a lábamat például a budapesti Műcsarnokba (Bűncsarnok), amelynek hűbérura például kirekesztette hitbizományából az én generációmat. Nemhogy messzire elkerülöm a jobb napokat sohasem látott intézményt, hanem a barátaimat, ismerőseimet, olvasóimat is lebeszélem arról, hogy odalátogassanak. 1986 őszén, Marina Abramovic tanácsára azzal a javaslattal kerestem meg a New York-i New Museum magasságos főkurátorát, hogy rendezzenek kiállítást néhány éve elhúnyt barátom, Hajas Tibor életművéből. A terjedelmes, mintegy 100 gépelt oldalnyi szövegből álló javaslatomat, amely Hajas Tibor életrajza és fő műveinek bemutatása mellett az általam elképzelt kiállítás látványtervét is tartalmazta, azzal az indoklással utasította vissza a nagyhatalmú illetékes, hogy halottakat nem állítanak ki. Abban az időben, tehát 22 évvel ezelőtt érte el New Yorkban a zenitjét a Magyarországon most tomboló ifjúságkultusz, amely nem a műveik minősége, hanem pusztán koruk alapján emelte ki az aspiránsok tömegéből az alkotókat. A friss húsra éhező, ifjonti vérre szomjazó kurátor vámpírkannibálok olyan fiatal művészeket futtattak néhány évig, akiknek még fogalmuk sem volt arról, hogy mit csinálnak, és csinos kis pofijukat még nem csúfította el a gondolkodással járó idő. A szerencséjüket maguk sem értő fiatal művészek maradványait, miután kiszívták vérüket és lerágták csontjaikról a húst, a szemétre hajították a kurátorok és galéria tulajdonosok, és új táplálék után néztek. Mindenesetre a morbid visszautasítás után többé nem látogattam a New Museum kiállításait és rendezvényeit. Az idők persze változnak. New Yorkban gyorsan, Magyarországon Pató Pál úr önpusztító lassúságával. Ahogy az After Nature című, 2008. szeptember 21-ig megtekinthető kiállításon bemutatott művek alkotóinak névsora is tanúsítja, ma már a New Museum is szerepeltet halott művészeket, igaz, hogy még mindig nem eleget. Mint kiderült, a halottak békésen megférnek az élőkkel, ahogy az idősebbek a fiatalokkal, nem okoznak galibát, sőt, végső nyugalmuk még fel is erősíti, mintegy bekeretezi az élet izgágaságát. Itt van például a fő helyre került Henry David Thoreau (1817-1862) idézet: „Szeretnék egy szót szólni a természetért, az abszolút Szabadságért és Vadságért, szembeállítva a pusztán polgári szabadsággal és kultúrával.”  A Ghandira és a szabad világ polgárjogi harcosaira nagy hatást gyakorló amerikai spiritualista és szabadgondolkodó H. D. Thoreau, a polgári engedetlenség erkölcsi kötelességének első megfogalmazójának jelentősége az emberi önmegismerés evolúciójában Magyarországon alig ismert, ezért éreztem szükségét, hogy egy teljes fejezetet szenteljek életének és munkásságának a nemrég megjelent YIPPIE! Az engedetlen polgár című könyvben. Természet alatt Thoreau nemcsak a bogarakat és vadkacsákat értette, hanem saját, minden körülmények között a brahminista törvények alapján működő természetünket is, a génstruktúránkba rejtett isteni titkot, amely még az olyan dimenzió- és jövőképhiányos, sötét korokban is életben tartja bennünk a szabadságvágyat, mint ez a mostani. Az After Nature kiállítás nem a környezetvédelmi politikáról szól. A tájkép, amelyet felidéz voltaképpen lélek-kép, mint amilyen T.S. Elliot Waste Land (Ugar) című versében rémlik fel. A kiállítás, kurátora, Massimiliano Gioni szavaival a művészet „mythopoetic” (mitopoetikus) funkcióját akarja újraéleszteni, ahogy az a vadonban bujdosó próféta képzeletében megjelenik. Thoreau önálló műként kiállított mondata mellett megcsodálhatjuk a pop kultúrában is mindmáig izzó nyomokat hagyó Howard Finster (1916-2001) tiszteletes kézírásos meditációit is. Finster tiszteletes Georgia állam egyik kisvárosából származó amerikai népművész volt, aki 16 éves korától kezdve vándorprédikátorként, valamint az Édent megidéző Garden Park (Kertpark) múzeumok építésével, és több mint 46 000 képzőművészeti munkáján keresztül terjesztette az Igét. Első múzeumát Trion kisvárosban, Georgia államban építette az 1940-es évek végén. A múzeum a keréktől az atombombáig az emberi találmányokat mutatta be, a teljesség igényével, köztük a világ összes híres épületének valósághű, méretarányos modelljét. A múzeum galamboknak és kacsáknak is otthont adott. Második múzeumát 1961-ben, ugyancsak Georgia államban, Pennville-ben építette, azzal a céllal, hogy bemutassa a Teremtés, Isten találmányainak csodáit. A Plant Farm Múzeum épületei között van a Tükörház, a Biciklitorony, a Géppuskafészek és a Tanksapka, valamint a Népművészet Kápolnája. Valamennyi épületet óriási méretű bibliai idézetek díszítenek. Finster 1976-ban, egy vízió nyomán kezdett el festeni: „Egy nap a megsérült biciklimet festettem. A lepattogzott zománc helyére kézzel kentem a fehér festéket. Ránéztem a festékes ujjamra és egy emberi arcot láttam feltűnni rajta. Melegség öntötte el a testemet és hangot hallottam, amely szentképek festésére biztatott.”  Finster műveinek témái változatosak voltak. Szentképként megfestette Elvis Presley-t éppúgy, mint George Washingtont, vagy Keresztelő Szent Jánost. Részletgazdag képei élénk színekben pompáznak. Nem használt perspektívát és gyakran szövegeket, saját gondolatait és Biblia idézeteket applikált a felületekre. Minden képre sorszámot is festett. Isten, első lépésben 5000 festmény megfestésére kérte. A kérést 1985-ben teljesítette a művész, majd a túlteljesítéshez látott. Haláláig még több tízezer számozott képet festett. 1984-ben, a Velencei Biennálén bemutatott munkái révén vált nemzetközileg ismertté. Egy évvel korábban kezdődött kollaborációja az ugyancsak Georgia államból indult rock zenekarral, a R.E.M.-el.  A zenekar első videoklippjét (Radio Free Europe – Szabad Európa Rádió) Finster egyik Garden Park múzeumában vették fel. Festménye rákerült a R.E.M. második albumának borítójára. A zenekar harmadik albumán (Fables of Rekonstruction – A rekonstrukció meséi) a Maps and Legends (Térképek és legendák) című dal tiszteletadás Finstler tiszteletes előtt, aki maga is feltűnik a zenekarról 1985-ben készített dokumentumfilmben. Ő pedáloz a kerékpáron, amely mozgatja a háttérképet. A Talking Heads 1985-ben kérte fel Finstlert a Little Creatures (Apró teremtmények) című lemezük borítójának megfestésére. „Úgy emlékszem huszonhat vallásos szövegrészletet festettem a borítóra. A lemez, két és fél hónappal megjelenése után egy millió példányban kelt el, tehát huszonhat millió bibliai idézetet szórtam szét a világban két és fél hónap alatt.” – nyilatkozta Finster a Rolling Stone magazinnak, miután művét Az Év Lemezborítójának választották. Henry Darger (1812-1973) ugyancsak óriási életműve mellett Howard Finster munkásságának is köszönhető, hogy a kívülálló művészek munkái mára igen népszerűek lettek Amerikában. 26 művész több mint 90 munkája látható a kiállításon. A nagyszámú, egymástól szellemiségükben különböző bemutatott mű természetesen most is azt eredményezi, hogy a kiállítás látogatói elfáradnak, egy idő után már nem tudnak az egyes alkotásokra a koncentrálni. A szorosan egymás mellé helyezett munkák kioltják egymást. A kevesebb mindig több. Biztosan megmarad azonban a nézők emlékezetében Werner Herzog (1942-) 1982-ben készített, Lessons of Darkness (A sötétség leckéi) című, lélegzetelállítóan gyönyörű filmje Kuwait égő olajkútjairól, Amerika első arábiai háborúja után. Hasonlóan emlékezetes két szobor, Zoe Leonard (1961-) fája és Maurizio Cattelan (1960-) lova. A fa és a ló tablója akkor bukkan elénk, amikor a lift ajtaja kinyílik a múzeum negyedik emeletén. A baloldalon álló, arborétumi Frankenstein szörnyhöz hasonlító fát kábelek és vasoszlopok tartják egyenesen. Jobboldalon egy életnagyságú teherhordó ló lóg a mennyezetről a nyakánál fogva, fejét elnyeli a fal. Úgy tűnik, mintha a lótetemet visszahúzódó árvíz hagyta volna a helyszínen. New Museum, New York

© Najmányi László