partnereink
Najmányi László: Az aukciók világa
Az aukciók világa
2005, New York
--------------------
A politikusi pályára lépéshez hasonlóan, a gyors meggazdagodás egyik legbiztosabb útját választja az, aki aukciós házat nyit. Az aukcióipar páratlan fellendülésének vagyunk tanúi világszerte. A műkereskedés ma már nagyrészt nem a galériákban, hanem a kikiáltó kalapácsának ritmusára történik. "Some people prefer to spend $500,000 at auction on something they could buy privately for $50,000 (Sokan szívesen fizetnek 500 000 dollárt aukciókon olyan művekért, amelyeket 50 000 dollárért megvásárolhatnának a galériákban)", nyilatkozza Amy Cappellazzo, a Christie’s nemzetközi aukciós ház kortárs művészeti szekciójának társelnöke.
A kortárs művészeti aukciók a rabszolgapiac, tőzsde, színház és bordélyház bizar kombinációi. Különleges, kifinomult szórakozást biztosítanak, amelyben spekuláció, váratlan fordulatok és trófea-vadászat vegyül, ahogy egy szűk, zárt, önmagába habarodott kaszt bonyolult struktúrájú rituálét mutat be, amelyben a fogyasztás és az arisztokratikus viselkedés kódjait manipulálják nyilvánosan. Az aukciók nem a minőségről szólnak. Az aukciók a művészet belső élete és a fogyasztás külsődleges aktusa közötti áthidalhatatlan távolságnak szentelt oltárok, helyek, ahol a művészeket elszakítják műveiktől. Az aukcióknak nincs köze a minőséghez. Az aukciók során az értékeket eldöntik, kiosztják és a vágyat fétisizálják. A fogyasztás valamiféle szent áldozattá válik, amelyben a művészetre jut az áldozati bárány szerepe és a művész a saját gyermekét vérszomjas istenének feláldozó Ábrahám. Mindez kibontakozó swindlit sejtető stílusban történik, megállíthatatlanul.
Az aukciók striptease műsorokra hasonlítanak: abból élnek, hogy vágyat ébresztenek a közönségben valami után, amit nem áll módjukban megszerezni. A kikiáltó bejelenti a megvételre kínált műtárgy számát, a tömeg felbolydul, ahogy a zord kinézetű műtárgy befordul a bársonnyal borított forgótárcsán. A műtárgyra legtöbbször a teremben jelenlévő egyetlen feketebőrű ember vigyáz. Az eseménynek ravatalozó-hangulata van, amelyet a közönség padsoraiban ülő, helyes kis ruhákba öltözött sellők lelkes jelenléte rémálommá tágít. A sellők általában nem csinálnak semmit. Legtöbbjük azért van itt, hogy valami érdekes licit esetén mobilján felhívja munkaadóját. Néha egy csinos hattyú, valószínűleg ugyancsak vállalati alkalmazott lép oda valamelyik sellőhöz és suttog valamit a fülébe. A teremben jelenlévő sokszáz, néha több ezer ember közül legtöbbször alig egy tucat licitál. A többiek az izgalom miatt, kapcsolataik ápolása érdekében, az értékek mozgását figyelve, vagy ki tudja miért vannak itt. A rituálé során kísérteties, telefonon licitálók vásárolnak művészetet, egyszerre nyilvánosan és mégis nagyon privátim.
Az aukciókon fehérbőrű ember-tengerek hullámoznak, a résztvevőket rubint-torkú kikiáltók hangja tartja bűvöletben. A kikiáltók legtöbbje európai, mindegyiknek van valami elviselhetetlenül mesterséges a hangjában, viselkedésében. Gesztikulálnak és búgják matematikai dalaikat: "I have $4 million. Do I hear 5 million? (4 millió dollárom van. 5 milliót hallok?)" Egy jólsikerült aukció akár egy milliárd dollárt is tud jövedelmezni az aukciós háznak. Egy Modrian kép 21 millió, egy Modigliani kép 31 millió, egy Gauguin festmény 39 millió dollárt hozott be. Egy Johns rajzot 11 millióért, egy Warhol: Race Riot nyomatot 15 millióért és egy Maurizio Catalan képet 3 millió dollárért adtak el. Ezeket a képeket valószínűleg már nem láthatja a nyilvánosság ebben a generációban.
Nemcsak a rémfilmbe illő külsőségek és a műtárgyakért kifizetett csillagászati összegek teszik abszurddá az aukciókat, hanem a résztvevők értékrendje is. Gazdag gyűjtők és leendő örököseik hirdetik hangosan, hogy ők mennyire szeretik a művészetet. Aztán, ahelyett hogy eladnának pár értékes művet és jólétben élnének a befolyt összegből életük végéig, gyűjteményük többi képét esetleg egy múzeumnak adnák (az eladományozott gyűjtemény értékét leírva az adóikból), inkább egyszerre eladják az egész kollekciójukat és mindenki ujjongva tapsol. Őket kizárólag a pénz és a publicitás érdekli. Fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent műtárgy birtokosának lenni, hogy miképpen lehet a legmagasabbrendű szellemi élményt, néha megváltást is nyerni a művészetből. Ők csak adnak és vesznek. Most éppen művészetet, máskor nitroglicerint, fáradt olajat, sportsapkát. Az aukciókon adó-vevők kapzsisága, hülyesége (a legsúlyosabb bűnök egyike a tibeti vallás szerint), sóvárgása alkotta meg a "parallel market (párhuzamus piac)" fenoménáját: sokszor alacsonyrendű munkák kelnek el irreálisan magas összegekért. Az aukciós házak piaci stratégái pontosan tudják, hogy a vásárlók legtöbbjének elképzelése sincs a művészetről. Bármit megvesznek, ha rajta van a megfelelő név.
Művész-világiak gyakran morognak az egeket karcoló aukciós bevételek miatt és bizalmasan azt mondják, hogy gyűlölik az aukciókat. Ugyanakkor nagyon sokan közülük, közvetlenül, vagy közvetve az aukcióiparból él. Az aukciók a műkereskedelem szupermarketjei. Bennük olyan jelentős tőke és profittermelési potenciál fókuszálódik, amely garantálja, hogy övék a jövő. Najmányi László
2005, New York
--------------------
A politikusi pályára lépéshez hasonlóan, a gyors meggazdagodás egyik legbiztosabb útját választja az, aki aukciós házat nyit. Az aukcióipar páratlan fellendülésének vagyunk tanúi világszerte. A műkereskedés ma már nagyrészt nem a galériákban, hanem a kikiáltó kalapácsának ritmusára történik. "Some people prefer to spend $500,000 at auction on something they could buy privately for $50,000 (Sokan szívesen fizetnek 500 000 dollárt aukciókon olyan művekért, amelyeket 50 000 dollárért megvásárolhatnának a galériákban)", nyilatkozza Amy Cappellazzo, a Christie’s nemzetközi aukciós ház kortárs művészeti szekciójának társelnöke.
A kortárs művészeti aukciók a rabszolgapiac, tőzsde, színház és bordélyház bizar kombinációi. Különleges, kifinomult szórakozást biztosítanak, amelyben spekuláció, váratlan fordulatok és trófea-vadászat vegyül, ahogy egy szűk, zárt, önmagába habarodott kaszt bonyolult struktúrájú rituálét mutat be, amelyben a fogyasztás és az arisztokratikus viselkedés kódjait manipulálják nyilvánosan. Az aukciók nem a minőségről szólnak. Az aukciók a művészet belső élete és a fogyasztás külsődleges aktusa közötti áthidalhatatlan távolságnak szentelt oltárok, helyek, ahol a művészeket elszakítják műveiktől. Az aukcióknak nincs köze a minőséghez. Az aukciók során az értékeket eldöntik, kiosztják és a vágyat fétisizálják. A fogyasztás valamiféle szent áldozattá válik, amelyben a művészetre jut az áldozati bárány szerepe és a művész a saját gyermekét vérszomjas istenének feláldozó Ábrahám. Mindez kibontakozó swindlit sejtető stílusban történik, megállíthatatlanul.
Az aukciók striptease műsorokra hasonlítanak: abból élnek, hogy vágyat ébresztenek a közönségben valami után, amit nem áll módjukban megszerezni. A kikiáltó bejelenti a megvételre kínált műtárgy számát, a tömeg felbolydul, ahogy a zord kinézetű műtárgy befordul a bársonnyal borított forgótárcsán. A műtárgyra legtöbbször a teremben jelenlévő egyetlen feketebőrű ember vigyáz. Az eseménynek ravatalozó-hangulata van, amelyet a közönség padsoraiban ülő, helyes kis ruhákba öltözött sellők lelkes jelenléte rémálommá tágít. A sellők általában nem csinálnak semmit. Legtöbbjük azért van itt, hogy valami érdekes licit esetén mobilján felhívja munkaadóját. Néha egy csinos hattyú, valószínűleg ugyancsak vállalati alkalmazott lép oda valamelyik sellőhöz és suttog valamit a fülébe. A teremben jelenlévő sokszáz, néha több ezer ember közül legtöbbször alig egy tucat licitál. A többiek az izgalom miatt, kapcsolataik ápolása érdekében, az értékek mozgását figyelve, vagy ki tudja miért vannak itt. A rituálé során kísérteties, telefonon licitálók vásárolnak művészetet, egyszerre nyilvánosan és mégis nagyon privátim.
Az aukciókon fehérbőrű ember-tengerek hullámoznak, a résztvevőket rubint-torkú kikiáltók hangja tartja bűvöletben. A kikiáltók legtöbbje európai, mindegyiknek van valami elviselhetetlenül mesterséges a hangjában, viselkedésében. Gesztikulálnak és búgják matematikai dalaikat: "I have $4 million. Do I hear 5 million? (4 millió dollárom van. 5 milliót hallok?)" Egy jólsikerült aukció akár egy milliárd dollárt is tud jövedelmezni az aukciós háznak. Egy Modrian kép 21 millió, egy Modigliani kép 31 millió, egy Gauguin festmény 39 millió dollárt hozott be. Egy Johns rajzot 11 millióért, egy Warhol: Race Riot nyomatot 15 millióért és egy Maurizio Catalan képet 3 millió dollárért adtak el. Ezeket a képeket valószínűleg már nem láthatja a nyilvánosság ebben a generációban.
Nemcsak a rémfilmbe illő külsőségek és a műtárgyakért kifizetett csillagászati összegek teszik abszurddá az aukciókat, hanem a résztvevők értékrendje is. Gazdag gyűjtők és leendő örököseik hirdetik hangosan, hogy ők mennyire szeretik a művészetet. Aztán, ahelyett hogy eladnának pár értékes művet és jólétben élnének a befolyt összegből életük végéig, gyűjteményük többi képét esetleg egy múzeumnak adnák (az eladományozott gyűjtemény értékét leírva az adóikból), inkább egyszerre eladják az egész kollekciójukat és mindenki ujjongva tapsol. Őket kizárólag a pénz és a publicitás érdekli. Fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent műtárgy birtokosának lenni, hogy miképpen lehet a legmagasabbrendű szellemi élményt, néha megváltást is nyerni a művészetből. Ők csak adnak és vesznek. Most éppen művészetet, máskor nitroglicerint, fáradt olajat, sportsapkát. Az aukciókon adó-vevők kapzsisága, hülyesége (a legsúlyosabb bűnök egyike a tibeti vallás szerint), sóvárgása alkotta meg a "parallel market (párhuzamus piac)" fenoménáját: sokszor alacsonyrendű munkák kelnek el irreálisan magas összegekért. Az aukciós házak piaci stratégái pontosan tudják, hogy a vásárlók legtöbbjének elképzelése sincs a művészetről. Bármit megvesznek, ha rajta van a megfelelő név.
Művész-világiak gyakran morognak az egeket karcoló aukciós bevételek miatt és bizalmasan azt mondják, hogy gyűlölik az aukciókat. Ugyanakkor nagyon sokan közülük, közvetlenül, vagy közvetve az aukcióiparból él. Az aukciók a műkereskedelem szupermarketjei. Bennük olyan jelentős tőke és profittermelési potenciál fókuszálódik, amely garantálja, hogy övék a jövő. Najmányi László
©Najmányi László