Creative Commons License

partnereink

Najmányi László: Fan-Tan / Marlon Brando és Donald Cammell – Második rész

Párizs, mint Berlin, London, Amsterdam és a kontinens többi nagyvárosa pezsgett az 1970-es években. Ez volt Europa alkonya. Az utolsó party. Az utolsó tangó. Salvador Dalí minden szezonban megjelent kíséretével és barokk bachanáliákat rendezett Párizs elitje számára hotel lakosztályában. Karján a kétméteres transzvesztitával, Amanda Lear-rel, pórázon vezetve fekete párducát járta a termeket az isteni Mester. Néhány sarokkal távolabb, a rue Rivoli-i palota pincéjében a fekete csuklyát viselő Marlon Brando korbácsolta az entellektueleket, LSD mámorban. Harley Davidson motorkerékpárján, szegecsekkel kivert bőrruhában minden péntek éjjel résztvett a Bastille-tól induló, a várost terrorizáló motoros felvonulásokon. Brando tudta, hogy kell bánni a franciákkal: igyekezett mindenkit megalázni, akivel csak találkozott. Imádták érte. Ennek a feleségét, lányát, anyját, szeretőjét csábította el, annak a vagyonát nyerte el kártyán. Az író Henry Millert, amikor már túlságosan elfranciásodott, Brando egy diplomáciai fogadáson a térdére fektette és mindenki szeme láttára alaposan elfenekelte. Sokak szerint Millert ez az esemény késztette arra, hogy visszaköltözzön Californiába. Donald Cammell és Brando elválaszthatatlanok voltak ezekben az években. Cammell otthagyta a festészetet és filmeket akart készíteni. Felkérte Brando-t, hogy játsza el Performance című filmjének főszerepét, egy gengsztert, aki a Mick Jagger által alakított androgén rock star házában keres menedéket. Brando nem vállalta el a szerepet, amelyet végül James Fox játszott. A forgatás drog- és szexmámorban, hónapokig tartó buli formájában zajlott. A főszereplő, James Fox a forgatás után csatlakozott egy keresztény szektához, remélve, hogy megtisztulhat. A Performance kultuszfilm lett, rendezője előtt megnyíltak Hollywood kapui. Brando szerette a filmet, de személyes kapcsolata rendezőjével megromlott, mert a 40 éves Cammell elcsábította Brando barátnője, Anita Loo 13 éves lányát, China Kong-ot. Emiatt a két férfi össze is verekedett egy párizsi bárban. Barátságuk csak 1978-ban állt helyre, amikor Cammell feleségül vette a lányt. Brando felkérte a rendezőt, hogy segítsen kidolgozni egy film-elképzelését. Tetiaroa-n, Brando polinéz szigetén dolgoztak. „Nagyon különös volt az atmoszféra”, emlékszik vissza Cammell özvegye, Ms. China Kong. „Nyolc hónapig voltunk a szigeten, teljesen izolálva a világtól. Valamennyien meztelenül jártunk, mint az őslakosok és Marlon megtanított bennünket tűzön járni.” Cammell szerette a francia konyhát, ezért Brando francia szakácsot szerződtetett. A bambuszból épült, pálmalevelekkel fedett ház meditációs szobájának kagylókkal és színes korallokkal díszített oltárán, kókuszdióhéj kelyhekben Hawaii-ról importált marijuana, afgán és indiai hasis, kokain, heroin, LSD, afrikai és délamerikai varázsszerek sorakoztak. Brando egy dél-franciaországi szöllőbirtok teljes évi bortermését megvásárolta és tölgyfahordókban a szigetre hozatta. Spanyol gályák, angol, mór és maláj kalózhajók képeit rendelte meg Spanyolországból és Angliából. Polinéz barátaival óriás katamarán tervezéséhez fogott. Ms. Kong legkedvesebb emlékei közé tartozik, hogy Brando igen szépen énekelt, éjszakánként, a tengerparton ülve olasz és amerikai népdalokat interpretált lágy falsettóján. Férje, Donald Cammell kísérte gitáron, Brando barátnői és polinéz barátai énekeltek kórust. Brando a Fan-Tan címet adta filmelképzelésének. A Fan-Tan egy kínai szerencsejáték neve. A történet főhőse Annie Doultry, egy nemzetközi kalandor, kalóz, kincsvadász. Brando egyértelműen saját magáról mintázta Annie (Anatole) karakterét. Kövér, csínytevő, érzéki és elbűvölik az ázsiai nők. A történet az 1920-as években játszódik. Annie fegyverkereskedésért elítélve egy Hong Kong-i börtönben ül. Szabadlábra kerülése után beleszeret a szépséges Madame Lai Choi San kalóznőbe. Együtt szervezik meg ezüstöt szállító angol vitorlások kifosztását, a hét tengert járják kalózhajójukon. (Folytatása következik)
©Najmányi László