Artportal.hu

Jobb kézben műanyagpohár, benne vörösbor. Bal kézben sós keksz, rajta sajt. Lassan navigálsz a tömegben. Ha ismerős arcot látsz, váltasz vele néhány szót. Nem többet, mert az emberek legtöbbje néhány szó erejéig képes csak társalogni, utána tanácstalan lesz, nem tudja, hogy mit mondjon, ezért meggyűlöl: tanúja voltál gyengeségének. Kiállításmegnyitókra járni New Yorkban is életveszélyes művészet, leginkább a jávai táncokhoz hasonló. Teljes testi és lelki koncentrációt igényel: egyetlen rossz mozdulat, egyetlen rosszul megválasztott szó, vagy ruhadarab, egyetlen nemkívánatos hangsúly és a rendszeren kívül találod magad mindörökre. A kiállítóhelyiségben halkan morajlik és folyamatos, általában az óramutató járásával egyező mozgásban van a tömeg. Csak az beszél hangosan, akinek nagyon sok pénze van, vagy az italába csempésztek egy pirulát. A kiállításra járás ma már megbecsült foglalatosság a városban. A galériák tulajdonosai szívesen alkalmaznak, akár rendszeres, havi illetménnyel és egészségügyi hozzájárulással jólöltözött, jómodorú, szép fiatalembereket, hogy látogassák kiállításmegnyitóikat. Sok művész él ebből, néhányan közülük nem is rosszul. Hanyag eleganciával öltöznek, előre kidolgozott mondatokban, az éppen divatos akcentussal beszélnek. Pillanatok alatt képesek elhitetni, hogy beszélgetőpartnerük mindenkinél érdekesebb és fontosabb számukra, majd ugyanolyan gyorsan tovább is libbennek, űrt hagyva maguk után. Többet nem beszélnek az illetővel, csak mosolyognak rá kedvesen, ha újra találkoznak a meghívottak forgatagában. 1982-ben, amikor először jártam New Yorkban, a kiállításmegnyitók vidám, élettel teli események voltak, amelyek gyakran végződtek napokig tartó orgiákban. A megnyitókon az emberek vitatkoztak, nevettek, hajnalig beszélgettek, kiabáltak, veszekedtek, barátságok, szerelmek szövődtek és értek véget. Néha valaki meg is halt, túladagolásban, még romantikusabbá téve az estét. A kiállított műtárgyak között gyakran akadt olyan, amelyik meg tudta változtatni a befogadó életét, mint ahogy az én életemet is megváltoztatta Andy Warhol huszadik századi híres zsidókat ábrázoló portré-sorozata, amellyel a Feldman Galériában hozott össze a sors. Amikor 1986-ban, a kanadai Torontóból New Yorkba költöztem, már fagyos volt a légkör a világ kulturális centrumában. Érezhető volt, hogy hamarosan elkezdődik a művészek kilakoltatása a belvárosból. A kiállításmegnyitók bachanáliákból szigorú, protokoláris eseményekké váltak, unalmasak, szögletesek lettek, mint az új gyárak, vagy bankok megnyitó ünnepségei. Az AIDS elterjedése és a Reagan-éra alternatíva-ellenes adó-kommandói, a yuppie kaszt hatalomra kerülése, a művészet minden szférájának elkommercializálódása, a kurátorok elszaporodása, a művészettörténészek rossz memóriája, a kritikusok kolosszális tévedései, a művészek aránytévesztései, a túltermelés, az alulinformáltság, az olaj, a pénz, a vegyszerek, a rabszolgamunkán alapuló társadalom újraalakulása, a Szovjetunió bukásával a világegyensúly megbomlása – ezek mind a hanyatlás okainak látszanak, de valójában csak tünetek. A valódi ok kozmikus. A kísérletnek vége. A kísérletező számára kiderült, hogy a világot művészettel sem megmutatni, sem megváltani nem lehet. A lélek elhagyta a rendszert és más létformába költözött, hogy azt tesztelje ezután. Sötét van. Puha, fojtogató, végtelen. És valahol a globális éjszakában felsír egy újszülött kurátor.

©Najmányi László