partnereink
Najmányi László: Naplórészletek
Najmányi László: Naplórészletek
New York, 2005
Kihallgatnak, lefényképeznek, ujjlenyomatot vesznek, regisztrálnak, megmotoznak, átkutatják csomagjaidat, bekapcsolják a laptopodat, megnézik mi van benne, levetkőzöl, belenéznek testnyílásaidba, ultrahanggal átvizsgálnak, megröntgeneznek, videora vesznek, felöltözöl. Ha nem találtak gyanús tárgyat, feljegyzést nálad, komprommitáló digitalizált információt a winchestereden, feltéve hogy kihallgatóid elhiszik kérdéseikre adott válaszaidat és nem mondasz provokációnak vélhető kitételeket, és amennyiben a számítógépes rendszer hibátlanul működik és a javadra dönt, visszaadják útiokmányaidat, megköszönik az együttműködést és kinyílik előtted a Birodalom kapuja. A Birodalom háborúban áll – Amerika egy európai szemével, 2005 májusában. New Yorkban 700 000 bejegyzett művész él, közülük 150 000 festő. Ha a 150 000 festő mindegyike havonta megfest egy festményt, az évente 1 millió 800 ezer új műalkotással gazdagítja a világpiacon megjelenő választékot. New York csak egy Amerika művészet-iparának telephelyei közül. San Franciscoban, Los Angelesben, California tengerpartjain, dombjai között, sivatagjaiban, és Bostonban, Detroitban, Chicagoban, New Jersey-i kisvárosokban, Arizonában, Montanában, New Mexico fennsíkjain, a Mississippi völgyében, Maine állam tavainak szigetein, a Sziklás Hegységben és Alaszka hómezőin ugyancsak festők százezrei dolgoznak, festmények millióit adva a kínálathoz. Amerika művészet-ipara a legnagyobb a világon. Változatos kultúrákból érkezett, tehetséges, bizonyítani igyekvő művészek örökké növekvő munkáshadserege felett diszponál. A személyi állományt egymással is versenyeztetik, a művészi teljesítmény növelése érdekében. A világ legjobban képzett, legbefolyásosabb művészettörténészei, újságírói, kurátorai, reklámszakemberei dolgoznak az iparban, a világ leggazdagabb múzeumaival, galériáival, gyűjteményeivel, bankjaival kart karba öltve. A művészet ma New York városának második legproduktívabb iparága, csak a Wall Street, a Tőzsde, a Világkereskedelmi Központ pénzgyártó ipara termel a művészetnél több készpénzt a városnak. A festészet-iparág kiemelkedően teljesít. Festmények ezrei cserélnek gazdát, az európai áraknál jóval magasabb árakon, minden szezonban, dollármilliókkal növelve New York adó- és járulékbevételét. Hasonló nagyságrendű adót és járulékot fizetnek a festészethez kapcsolódó szerviz-iparban dolgozók, a nyomdászok, fényképészek, video-készítők, számítógépes szakemberek, művészet-kritikusok, büfések is. Egy ekkora léptékű piacon való megjelenéshez tehetség és saját vízió önmagában nem elég. A festményeket, alkotójuk személyével együtt ízlésesen be kell csomagolni és el kell adni. Az élő művészek alkotásai nemcsak egymással konkurálnak, hanem a múlt halottjainak műveivel is - tisztességesnek egyáltalán nem mondható, - versenyre kényszerülnek. A képkereskedelem lejobban jövedelmező szektora még mindig a halott mesterek festményeinek forgalma, ahogy az „új festészet” húsz évvel ezelőtti leértékelődése óta megszokhattuk. Minden New Yorkban élő festőművész tudja, hogy az a jó kép, amit megvesznek. De csak nagyon kevesen közülük értenek a csomagoláshoz. Ha például Raul Guerra, a SoHo egyik galériájához szerződött, feljövőben lévő venezuelai festőművész túl sok rumpunchot iszik kiállításának megnyitóján, azonnal elbocsájtják és felkerül, mint alkalmaztatásképtelen alkoholista, a galériák feketelistájára. A modernizmus korában, a neo-avantgarde idején, még a posztmodern korai szakaszában is, 1984-ig szinte megkövetelték a művészektől a nyilvános részegséget, vagy valamilyen más, drogok, vagy önhipnózis által létrehozott révületet. Ma már nem sikk és nem lehet New York-i kiállításmegnyitón ópiumot, vagy hasist szívni, kokaint szippantani, heroint injektálni, mint Warhol Gyárában, vagy Jean-Michell Basquiat kiállításmegnyitóin még nemcsak lehetett, hanem kellett is. A 21-dik század Birodalmának festői hallgatag emberek. Ha megszólalnak, mindig ugyanazt mondják. Kérdésekre tőmondatokban válaszolnak, minden kérdésre ugyanazt. Művészi elképzeléseiket, kétségeiket, vágyaikat megtartják maguknak. Egyrészt félnek a konkurenciától, másrészt attól, hogy kicsúszik egy rossz szó a szájukon, amely véget vet karrierjüknek. „One wrong word and you are out of sync”, idézi David Bowie számát Ramelzee, az ősrapper és graffiti művész, akiről alig hallani manapság, mert nem erőssége a PC (politikai korrektség).
New York, 2005
Kihallgatnak, lefényképeznek, ujjlenyomatot vesznek, regisztrálnak, megmotoznak, átkutatják csomagjaidat, bekapcsolják a laptopodat, megnézik mi van benne, levetkőzöl, belenéznek testnyílásaidba, ultrahanggal átvizsgálnak, megröntgeneznek, videora vesznek, felöltözöl. Ha nem találtak gyanús tárgyat, feljegyzést nálad, komprommitáló digitalizált információt a winchestereden, feltéve hogy kihallgatóid elhiszik kérdéseikre adott válaszaidat és nem mondasz provokációnak vélhető kitételeket, és amennyiben a számítógépes rendszer hibátlanul működik és a javadra dönt, visszaadják útiokmányaidat, megköszönik az együttműködést és kinyílik előtted a Birodalom kapuja. A Birodalom háborúban áll – Amerika egy európai szemével, 2005 májusában. New Yorkban 700 000 bejegyzett művész él, közülük 150 000 festő. Ha a 150 000 festő mindegyike havonta megfest egy festményt, az évente 1 millió 800 ezer új műalkotással gazdagítja a világpiacon megjelenő választékot. New York csak egy Amerika művészet-iparának telephelyei közül. San Franciscoban, Los Angelesben, California tengerpartjain, dombjai között, sivatagjaiban, és Bostonban, Detroitban, Chicagoban, New Jersey-i kisvárosokban, Arizonában, Montanában, New Mexico fennsíkjain, a Mississippi völgyében, Maine állam tavainak szigetein, a Sziklás Hegységben és Alaszka hómezőin ugyancsak festők százezrei dolgoznak, festmények millióit adva a kínálathoz. Amerika művészet-ipara a legnagyobb a világon. Változatos kultúrákból érkezett, tehetséges, bizonyítani igyekvő művészek örökké növekvő munkáshadserege felett diszponál. A személyi állományt egymással is versenyeztetik, a művészi teljesítmény növelése érdekében. A világ legjobban képzett, legbefolyásosabb művészettörténészei, újságírói, kurátorai, reklámszakemberei dolgoznak az iparban, a világ leggazdagabb múzeumaival, galériáival, gyűjteményeivel, bankjaival kart karba öltve. A művészet ma New York városának második legproduktívabb iparága, csak a Wall Street, a Tőzsde, a Világkereskedelmi Központ pénzgyártó ipara termel a művészetnél több készpénzt a városnak. A festészet-iparág kiemelkedően teljesít. Festmények ezrei cserélnek gazdát, az európai áraknál jóval magasabb árakon, minden szezonban, dollármilliókkal növelve New York adó- és járulékbevételét. Hasonló nagyságrendű adót és járulékot fizetnek a festészethez kapcsolódó szerviz-iparban dolgozók, a nyomdászok, fényképészek, video-készítők, számítógépes szakemberek, művészet-kritikusok, büfések is. Egy ekkora léptékű piacon való megjelenéshez tehetség és saját vízió önmagában nem elég. A festményeket, alkotójuk személyével együtt ízlésesen be kell csomagolni és el kell adni. Az élő művészek alkotásai nemcsak egymással konkurálnak, hanem a múlt halottjainak műveivel is - tisztességesnek egyáltalán nem mondható, - versenyre kényszerülnek. A képkereskedelem lejobban jövedelmező szektora még mindig a halott mesterek festményeinek forgalma, ahogy az „új festészet” húsz évvel ezelőtti leértékelődése óta megszokhattuk. Minden New Yorkban élő festőművész tudja, hogy az a jó kép, amit megvesznek. De csak nagyon kevesen közülük értenek a csomagoláshoz. Ha például Raul Guerra, a SoHo egyik galériájához szerződött, feljövőben lévő venezuelai festőművész túl sok rumpunchot iszik kiállításának megnyitóján, azonnal elbocsájtják és felkerül, mint alkalmaztatásképtelen alkoholista, a galériák feketelistájára. A modernizmus korában, a neo-avantgarde idején, még a posztmodern korai szakaszában is, 1984-ig szinte megkövetelték a művészektől a nyilvános részegséget, vagy valamilyen más, drogok, vagy önhipnózis által létrehozott révületet. Ma már nem sikk és nem lehet New York-i kiállításmegnyitón ópiumot, vagy hasist szívni, kokaint szippantani, heroint injektálni, mint Warhol Gyárában, vagy Jean-Michell Basquiat kiállításmegnyitóin még nemcsak lehetett, hanem kellett is. A 21-dik század Birodalmának festői hallgatag emberek. Ha megszólalnak, mindig ugyanazt mondják. Kérdésekre tőmondatokban válaszolnak, minden kérdésre ugyanazt. Művészi elképzeléseiket, kétségeiket, vágyaikat megtartják maguknak. Egyrészt félnek a konkurenciától, másrészt attól, hogy kicsúszik egy rossz szó a szájukon, amely véget vet karrierjüknek. „One wrong word and you are out of sync”, idézi David Bowie számát Ramelzee, az ősrapper és graffiti művész, akiről alig hallani manapság, mert nem erőssége a PC (politikai korrektség).
©Najmányi László